Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (80.)

2018. május 19. 16:03 - Vid Ödön

(az elejére)

Hallgatói felszisszentek. Rézvölgy történetében még sohasem ítéltek királyfit fogságra. Azért az intézkedés jogosságát senki sem vitatta.

Másnap napszállta előtt Remény, András, Tölgy, Csiperke, Ajándék és Gyöngy, meg jó néhányan a fontosabb udvari méltóságok közül ott álltak a Tükörfallal szemben. Erősen figyeltek, nehogy a lenyugvó nap sugaraiban fürdő sziklafalon esetleg megjelenő képből bármit elmulasszanak.

Gyöngyre nagy hatást tett a környezet. Lélegzetelállító magasságba emelkedett a völgyet lezáró függőleges hegyoldal. Pár napja, amikor a tetejéről lenézett, még el sem tudta képzelni, milyen látványban lesz része alulról.

Végre feltűnt a várva-várt jóslat. Gyönyörű, felhőtlen kék ég alatt egy emelvényen álló trónuson, koronával a fején, Csiperke ült, körülötte pedig rengetegen táncoltak boldogan. Az egybegyűltek izgatottan keresték magukat a látomásban, ámde sokan hiába. A nap gyorsan a Kristályhegy mögé süllyedt, és ezzel a kép is szertefoszlott.

– Szóval, nekem nincs jövőm Rézvölgyben – törte meg a csendet kisvártatva Tölgy. – Sebaj, pont erre számítottam! Amint a táró belyukad a barlangba, elmegyek, méghozzá örökre. És attól kezdve az lesz a születésnapom! Nektek pedig több bajotok nem lesz velem!

Mielőtt dermedt hallgatóságából bárki megszólalhatott volna, máris sarkon fordult, felszállt humkányja hátára, és ripsz-ropsz beleveszett a szürkületbe.

 

 

A hagyományt követve az éjszakát a Tükörfal tövében töltötték. A jelenés meg Tölgy beszéde mélyen felkavart mindenkit, a tábortűz mellett hajnalig erről beszélgettek.

Gyöngy félrevonult. Magányra vágyott, hogy megeméssze, amit nem látott. Ugyanis a Tükörfal az ő képét sem mutatta. Csak üldögélt, még saját magával sem akart vitatkozni.

Egyszer csak könnyű érintést érzett a vállán, Remény telepedett mellé.

– Szomorú vagy – kezdte a beszélgetést.

– Úgy tűnik, én már örökre kívülálló maradok – sóhajtotta. – Pedig azt jósoltad, ti, rézvölgyiek, szeretni fogtok.

– Ne feledd, ez csupán egy bizonyos, nagyon valószínű pillanata a jövőnek – vigasztalta a tündér. – Az, hogy nem láttad magad, csak annyit jelent, azon a mulatságon nem leszel jelen.

– Ahogy Tölgy, meg Ajándék sem.

– Igen. Sőt, András meg én sem. És ez rajtunk kívül még sokakra igaz népünkből.

Gyöngy hosszan hallgatott.

– Rézvölgy egyetlen lakója sem fogja elfeledni hőstetted – törte meg a csendet Remény.

– A hála meg a szeretet nem ugyanaz. Én ez utóbbira vágyom.

– Akik igazán megismertek, egytől egyig megszerettek, Dömötör, Katica, Odi, Fűanyó, jómagam, meg még sokan mások. Szerintem a szerelem is hamarosan rád tör.

– Hát… köszönöm a bíztatást – mosolyodott el Gyöngy kényszeredetten. – Apropó, elárulnád, mi történt volna veled és tündér testvéreiddel, ha Csiperke hatalmának megtörése előtt Rézvölgybe jöttök? Meg azt, hogy én miért mászhattam meg a Kristályhegyet, és ennek okát miért titkoltátok el előlem?

– Megharagudnál, ha kérdéseidre nem most válaszolnék?

– Saját érdekemben, igaz?!

– Megnézted már Csiribi-Csiribá végakaratát, mióta meggyógyítottad Csiperkét? – váltott témát Remény, figyelmen kívül hagyva az epésnek szánt megjegyzést.

– Eszembe se jutott! Szerintem üres, hiszen teljesítettem a feladatot – legyintett.

– Nos, én nem lennék biztos ebben.

– Tudsz valamit? – nézett gyanakodva a tündér arcába.

Az csak kedvesen mosolyogva rázta a fejét. Gyöngy rövid tétovázás után elővette a bőrt, és a meglepetéstől majdnem elejtette. A sötétben betűk világítottak:

 

Vándorlásod legvégén

Forrásbarlang rejtekén

Hagyatékom megleled

Ha vakmerőn keresed.

 

Szóval, újabb rejtvény, újabb feladat! – morogta. – Vége lesz ennek valamikor?!

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

A kívülálló (79.)

2018. május 12. 14:10 - Vid Ödön

(az elejére)

– Csak fél, de még rendbe jöhet – bátorította Gyöngy. – Ne add fel a reményt!

A szürkületben hamarosan megpillantották a sziklafalban sötétlő nyílás előtt idegesen toporgó királyfit, aki kardot rántott:

– Ne közelítsetek, sárkányfajzatok!

– Szerelmem, nem ismersz meg?

– Te Csiperke, a sárkány vagy, csak Ajándék bőrébe bújtál, hogy lecsaphass rám – visítozott Tölgy. – Ha még egy tapodtat jösz felém, istókuccse megkóstolod a kardom! Legalább férfihoz méltón halok meg.

A veszekedésre előbújtak a tárnából a törpék, és szerszámaikra támaszkodva, kárörvendő vigyorral figyelték a folytatást.

– Neked elmentek hazulról – üvöltött rá Gyöngy.

– Tessék? – kerekedett el Tölgy szeme.

Pillanatnyi meghökkenését kihasználva odaugrott, és egy jól irányzott rúgással hétrét görnyesztette.

– Segítsetek! – kiabálta Ajándék.

A törpék örömmel vetették magukat a királyfira, lefogták, hogy mozdulni sem tudott. Az meg folyamatosan átkozódott. Gyöngy nemsokára megelégelte.

– Na ide figyelj, hibbant barátocskám! – toppantott. – Most visszajössz velünk a palotába, hogy a saját szemeddel győződj meg, Csiperke hercegnő teljesenrendbejött. Választhatsz: vagy saját lábadon teszed meg az utat, vagy pedig viszünk, mint egy elejtett vadat.

A megalázó póz gondolatára Tölgy összerázkódott.

– Engedek az erőszaknak! – morogta. – Mehetünk.

– Rendben, jegyzőkönyvbe vesszük – vigyorgott Gyöngy. – Mindenki tanúsítja: a túlerő kényszerített, hogy visszatérj a palotába.

A biztonság kedvéért azért kezeit meg lábait úgy kötözték össze, hogy a haladásban ne akadályozza, azonban képtelen legyen kereket oldani.

A visszafelé utat Ajándék kétségek között tette meg.

– Vajon most már mindig ilyen lesz? – gondolta. – Hová lett a kedves, drága, bolondozó fiú?... Még ha rendbe is jön, vajon végleges lesz-e a javulás?... Vagy örökké rettegnem kell, hogy újra előtör belőle a vadállat?... Már, ha a történtek után feleségül kér… és ha lesz bátorságom igent mondani…

Gyöngy szavak nélkül is megérezte, mi zajlik útitársnője fejében.

– Sajnálom szegényt – gondolta –, ebből a szituból ő csak vesztesen jöhet ki. Ha hozzámegy ehhez a... nem is tudom, minek tituláljam, nem akarom becsmérelni…

– Azt jól teszed, emlékezz Fűanyó intelmére! – szólt közbe belső énje.

– Vettem! Szóval ott tartottam, hogy Ajándék bárhogyan dönt, sohasem lesz maradéktalanul boldog.

– Azt nem tudhatod!

– Otthon is úton-útfélen ezt vágták a fejemhez: soha ne mondd, hogy soha

– Még mindig imádsz végletesen fogalmazni, azért javulsz.

– Kösz! De hogy visszatérjek eredeti gondolatmenetemhez, amit a közbekotyogásoddal megszakítottál, én csak örülhetek, hogy nekem nem kell Tölgyről gondolkodnom.

– Csak gondoskodnod – feleselt vele a hang. – Ne feledd, most te vagy itt a gyógyító, mindenki benned bízik. Még Remény is!

– Na, ez az, ami csak púp a hátamra!

A palota közelében Gyöngy Tölgyhöz fordult:

– Ha megígéred, hogy nyugton maradsz, amíg Csiperkével nem találkozunk, eloldozlak. Így is a kelleténél többen tudunk megalázottságodról.

– Nem kell nekem a nagylelkűt játszanod, boszorkány! – sercintett egyet a fogoly, meghazudtolva úri neveltetését.

– Ne beszélj így, szerelmem! – zokogott Ajándék.

– Te sem vagy különb, mint ez a némber!

Gyöngy vállat vont, majd bátorítóan átkarolta a vigasztalhatatlan lányt:

– Tarts még ki egy kicsit!

A trónteremben jóval kevesebben tartózkodtak, mint a születésnapi estélyen. Az udvartartás már megnyugodott, kedélyesen beszélgettek. Utat nyitottak az érkezőknek, közben fejcsóválva nézték a pányvára kötött királyfit.

Csiperke kitárt karral rohant Tölgyhöz, és boldogan átölelte:

– Ó, úgy örülök neked! Kérlek, bocsáss meg te is a történtekért!

– Soha, sárkányivadék! – bömbölte a férfi. – Felőlem mindenkit elbűvölhetsz, de engem nem versz át! Engedjetek utamra, vakok!

Kirohanását síri csönd fogadta, aztán Csiperkéből meg Ajándékból kitört a zokogás.

– Fiam, csillapodj! – intette végtelen nyugalommal, halkan András. – Elfogadom, hogy még mindig az átéltek hatása alatt állsz, de ez akkor sem jogosít fel más becsmérlésére. Ma már későre jár, nem érnénk időben a Tükörfalhoz, azonban holnap mind odamegyünk. Remélem, az neked is elég meggyőző lesz aggályaid eloszlatására. És, nehogy kárt tegyél magadban vagy másokban, az éjszakát legjobb, ha szoros őrizet alatt töltöd.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (78.)

2018. május 05. 18:20 - Vid Ödön

(az elejére)

Csiperke huszonhatodik születésnapja Enyészet havának közepére, újholdra esett. Bár csak kevesen ismerték Csiribi-Csiribá jövendölését e nappal kapcsolatban, Rézvölgy valamennyi lakója mégis nyugtalanul hajtotta álomra a fejét előző este.

Reggel a szokásos módon kelt fel a nap. Mindenki aggódva vizsgálgatta az eget, észrevesz-e bármilyen baljós jelet, vagy szokatlant, közben szaporán ilyesmiket sóhajtoztak:

– Csak ezt a mai napot éljük túl!

– Csak ne legyen Tölgy úrfinak igaza!

Ahogy minden jeles alkalomkor, erre az estére is jó előre meghívták a vendégeket. Most viszont megüzenték, az országot sújtó nehézségek miatt nagy lakomára senki se számítson.

Az előkészületeket Remény személyesen akarta irányítani. Kérte Tölgyet, vigye sétálni az ünnepeltet, de az mereven elzárkózott:

– Anyám, szó sem lehet róla!

– Miért?

– Tudod te azt jól! Énmég mindig biztos vagyok benne, hogy sárkányt melengettek a kebleteken. És az pont ma fog belőle előtörni. Énpedig nem leszek megint az első áldozata!

– Ezt a hangot nem tűröm! – szólt közbe András.

– Felőlem! – ordította Tölgy vérvörös ábrázattal. – Netán elkergetsz? Vagy vessem le magam a Tükörfalról, ahogyan Szélvészék?

Mielőtt válaszolhattak volna, becsapta maga mögött az ajtót.

Így András próbálta meg sétálni vinni unokáját, hogy ne legyen láb alatt. Az azonban éktelen sivalkodásba kezdett, nagyanyjára csimpaszkodott, mint akinek az élete függ ettől.

Lassan esteledett. A trónteremben összegyűltek az ünneplők, egyedül Tölgy maradt távol. Csiperke Remény és András között álldogált, a kezükbe kapaszkodott, és kisgyerek módjára gajdolt, kacarászott. Amikor az óra születésének percére fordult, mindenki szívszorongva leste, vajon a szép test szempillantás alatt sárkánnyá változik-e?

Ekkor gördítették be a születésnapi tortát, a tetejébe tűzött huszonhat csőből görögtűz tört elő. Az ünnepelt megigézve bámulta, mint aki sohasem látott még ilyet. Amint kialudt a díszfény, elengedte nagyszülei kezét, és kellemes hangon megszólalt:

– Kedveseim, köszönöm, hogy itt vagytok a születésnapomon!

A vendégek dermedten, lélegzetvisszafojtva várták a folytatást.

– Tudom, most sokan féltek attól, netán megismétlem a múltkori trükkömet. Ettől azonban nem kell tartanotok…

Hallgatói idegesen összerezzentek, és átvillant az agyukon, el kéne szaladni, mielőtt elnyeli őket egy gonosz szörny.

– … a születésem óta bennem élő sárkányt egyszer s mindenkorra legyőztem – folytatta, tudomást sem véve a teremben uralkodó feszültségről. – Hálás vagyok mindenkinek, akik ebben segítettek, elsősorban Gyöngynek, meg nagymamának, és tündér testvéreinknek. És szeretnék bocsánatot kérni tőletek azokért a szörnyűségekért, amiket elkövettem ellenetek.

Átölelte Reményt, Andrást, és semmi baj nem történt. A vendégek felszabadultan tapsoltak, és őszintén kívántak neki hosszú, boldog életet.

– Tölgy hol van? – kérdezte Csiperke egy idő után.

Senki sem tudta. Azóta nem látták, hogy összeszólalkozott a szüleivel.

– Nekem volna ötletem – jegyezte meg Gyöngy. – Megyek, megkeresem.

– Veled tartok – ajánlkozott Ajándék.

A Csobogót követve sietve indultak oda, ahol a törpék tárót hajtottak, hogy megkerüljék a Sodró barlangját lezáró omlást. Szótlanul haladtak egész éjszaka.

Még távol jártak a sziklafaltól, amikor már meghallották a királyfi üvöltözését:

– Bányalég, ne piszmogjatok már annyit!

– Igenis, Tölgy úr! De hát lássa be, könyörgök, borzasztóan kemény ám ez a szikla…

– Nem érdekel a siránkozásod! Noszogasd a léhűtőket, meg te se tátsad a bagólesődet, hanem forgasd szaporán a szerszámodat!

A durva hang hallatán Ajándék megtorpant, és elsírta magát:

– Nem ilyen volt!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (77.)

2018. április 28. 19:55 - Vid Ödön

(az elejére)

Rézvölgy egéről eltűnt a mindent beborító felhőtakaró, ám lakói korántsem tértek magukhoz egyik pillanatról a másikra. A lelküket visszakapott emberek és humkányok szomorúan vették tudomásul, hogy bár számukra lényegében megállt az idő, az eltelt tizenegy esztendő alatt otthonaik szinte teljesen elpusztultak. Kilyukadtak a tetők, átáztak a falak, az állandó nyirkosságtól összes ingóságuk megpenészedett. A földeket, kerteket pedig felverte a dudva. Nyakukon volt Enyészet hava, amikor jószerivel már semmit sem lehet tenni a következő évi jó termésért.

Akik szemtanúi voltak Tölgy dühkitörésének megszabadulásuk estéjén, örökre magukba zárták a félelmet, hogy a sárkány bármikor rájuk törhet. Azelőtt szinte egyetlen családként éltek, és nagyon szerették a királyi párt, a történtek után viszont tartózkodóvá váltak velük szemben. Határozott ellenszenvvel viseltettek a törpék iránt, mert azok kiszolgálták Csiperkét. Sokan legszívesebben visszaküldték volna őket bányájuk mélyére, mint régen, amikor a tündérek miattuk elhagyták Rézvölgyet. Rájuk viszont azért orroltak, mert nem osztoztak sorsukban, hanem képességeiket felhasználva elmenekültek a veszély elől. Tisztázhatták volna ennek az okát, helyette rátartian elutasították őket, amikor segíteni akartak a károk helyreállításában. Ezt pedig ők vették zokon, hiszen mindig is önzetlenül segédkeztek mindenkinek, ha kertjét, földjét művelte. Röviden, a völgy lakóira korábban jellemző békés, barátságos, családias hangulatnak jó időre befellegzett.

Mindezek tetejébe beköltözött az éhezéstől való félelem, hiszen a nyáron csak a törpéknek valót termelték meg. Bár nagyritkán azelőtt is akadtak problémák a rosszabb termés miatt, ennyire üres éléstárral még sohasem vágtak neki a télnek. Egyedül a tündérek nyújthattak volna segítséget, hiszen mesterei voltak a földnek, a megromlott viszony következtében azonban ebben senki sem bízott.

A legfeszültebb hangulat a királyi családban uralkodott. Csiperke, akit alig pár nap választott el huszonhatodik születésnapjától, testben korának megfelelő szépséggé változott, hála a Gyöngy csanakjaiból fogyasztott italnak, lélekben viszont visszasüllyedt egy négyéves gyerek szintjére. Ráadásul borzasztóan félénkké vált. Kizárólag nagyanyja mellett érezte magát biztonságban, és hisztizett, ha nem látta.

Tölgy morózussá lett. Elfelejtette ugyan, hogy mit művelt a szabadulás estéjén, ennek ellenére változatlanul idegenkedett unokahúgától. Ha meglátta, összeráncolta a homlokát, és valamit dünnyögött az orra alá, amit a közvetlen közelében állók sem értettek. Ajándékot kerülte, és ha szerelmese az okát tudakolta, zavartan hallgatott. Emiatt a lány hangulata is a padlót szántotta. Ugyan magába zárta fájdalmát, és senkinek sem panaszkodott, mégis egyre gyakrabban gondolt arra: talán nem érdemes Tölgy kijózanodásában, és ezzel kapcsolatuk rendbejöttében bizakodnia. Azok az indulatos szavak, amik a szabaduláskor elhagyták a férfi száját, kitörölhetetlenül belevésődtek az emlékezetébe. Egyelőre változatlanul szerette, ugyanakkor rettegett a gondolattól, hogy a királyfi nemrégen az igazi énjét mutatta meg.

– Ilyen emberhez kössem életre szólóan a sorsom? – tette fel magának napjában többször is a kérdést.

Közben Remény meg András kétségbeesetten próbálta fiát és unokáját normális állapotba billenteni, kevés sikerrel. Nagyon jól jött volna egy varázsló segítsége, csakhogy Csiribi-Csiribá régóta eltávozott erről a világról, utódja pedig egyelőre nem akadt.

Gyöngy még sohasem érezte magát ennyire egyedül, és a jövőjét, a lehetőségeit meg szinte kilátástalannak. A szüleitől kapott fiola a kavarodásban eltűnt, és bár a palotában minden zeget-zugot feltúrt, egyelőre nem került elő. Ezzel az otthonához kötő utolsó tárgya is odalett, vele együtt az esély, hogy valaha esetleg hazajut a saját világába. Vagy legalább Kristályhegyen túlra, ahol jó páran családtagként tekintenek rá. Mert abban biztos volt, hogy a hágón talált útelágazáshoz saját erejéből fel nem tud jutni. És a Sodró barlangjába vezető járatot sem sikerült a törpéknek még kibontani. Reményt leszámítva pedig mindenki óvakodott tőle, és lehetőleg kitértek az útjából, nehogy szóba kelljen elegyedni vele.

– Azt említetted egyszer, amennyiben sikerrel járok, szeretni és tisztelni fognak! Ehelyett boldog-boldogtalan úgy néz rám, mint egy bélpoklosra! – fakadt ki keserűen az egyik este.

– Micsodára? – értetlenkedett a tündér.

– Ó, ez csak egy szólás ilyen helyzetekre – legyintett. – Az a világomban valaha egy szörnyű, ragályos betegség volt, aki abban szenvedett, azzal félelmükben nem érintkeztek az emberek. Lényeg a lényeg, engem is kerülnek.

– Szerintem ez csupán átmeneti állapot. Ne feledd, egyelőre mindenki egy kicsit bolondul viselkedik.

– És ha ez így marad?

– Nyugodj meg, minden csoda legfeljebb pár napig tart. Ha Tölgy jóslatai nem következnek be, amit őszintén remélek, meglásd, egykettőre lenyugszanak a kedélyek!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (76.)

2018. április 21. 15:02 - Vid Ödön

(az elejére)

– Akkor nem Remény lenne az anyám – vágott közbe Tölgy. – Már ezerszer elmondtad, a könyökömön jön ki. Ha már eleget ajnároztátok ezt a velejéig gonosz nőszemélyt, akkor talán beszélhetnénk rólunk is!

Szülei és szerelme döbbenten hallgatták, hiszen nem ilyennek ismerték. Korábban mindig barátságos, nyíltszívű és önzetlen volt, viszont ez a durcás, lekezelő, követelődző hang, meg a morózus, majdhogynem ellenségeskedő arckifejezés egyáltalán nem illett hozzá.

– Tölgy, mi történt veled? – kérdezte könnyeivel küszködve Ajándék.

– Csak az, ami veled, meg a többiekkel! Ha nem emlékeznél, lélekvesztetten töltöttünk… tudom is én hány esztendőt. És én, veletek ellentétben, közben öregedtem! Miatta! – vicsorogta. – Azt meg végképp nem hiszem el, hogy egy kis víztől ripsz-ropsz örökre megjavul! Meglássátok, rossz vége lesz ennek!

A teremben lévők idegesen toporogtak a szóváltás alatt. Sorra szállingóztak el, rövidesen a királyi család meg Gyöngy magukra maradtak. A királyfi továbbra is gyűlölködő pillantásokkal méregette az eszméletlen Csiperkét, meg a körülötte serénykedőket.

Ajándék félrehúzódott egy sarokba, és azt latolgatta: maradjon-e, vagy menjen. A szíve, az együtt töltött órák szép emléke még Tölgyhöz húzta, ám fejében megszólalt a vészcsengő. Nem akart elhamarkodottan dönteni, ezért csatlakozott Reményhez és Gyöngyhöz.

Nagy sokára Csiperke magához tért. Ködös tekintettel nézett körül, úgy tűnt, fogalma sincs, mi történt vele, és kik állják körbe.

– Ki vagyok? – rebegte alig hallhatóan. – És ti?

– Te? Még kérded? – reccsent rá unokatestvére magából kikelve. – Te egy pokolbéli sárkányfajzat vagy, akit el kell taposni…

– Fiam, hallgass! – ordított rá András.

– Azt hiszem, te is ápolásra szorulsz – állapította meg higgadtan Remény.

– Ti nem láttok messzebb az orrotok hegyénél! – tajtékzott tovább a királyfi. – Fogalmam sincs, hogy ez a felvágott nyelvű némber mit művelt az unokátokkal. De csak ámítás, hogy így megszépült. Mindjárt szétpattan a burok, és előbújik mögüle az elpusztíthatatlan szörny. Ám én azt nem várom meg!

Kirántotta a kardját, és le akarta vágni a csodálkozó szemekkel bámuló Csiperke fejét. A többiek alig bírták megfékezni, és a földre teperni a magából teljesen kifordult férfit.

– Adj neki valamit, kérlek! – fordult Remény Gyöngyhöz.

– Egy kis víz neki sem árthat – bólintott.

Ismét megmerítette a Boldogság csanakját, majd Tölgyhöz lépett, aki erre abbahagyta a szitkozódást, és összeszorította az ajkait. Gyöngy nem sokat teketóriázott, megszorította a száját, ahogyan a gyermekekét szokták, amikor makacskodnak az orvosság bevételénél, és belediktálta a nedűt.

Tölgy értetlenül bámulta környezetét, a kissé távolabb heverő kardját, az előtte térdelő Gyöngyöt, meg a semmit sem értő Csiperkét.

– Ők kicsodák? – mutatott rájuk a férfi. – Még sohasem láttam őket. És mit keresek a földön?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (75.)

2018. április 14. 22:04 - Vid Ödön

(az elejére)

– És Levente?

– Őt, hülye fejjel, leráztam. Meg… hát fiatalabb nálam… és nem is tudom, tetszik-e…

– Legalább légy őszinte magadhoz!

– Rozi, szerinted hogy álljak elé? Meg különben is, kérdés, kijuthatok-e innen?

– Már megint előre aggódsz – dorgálta a hang. – Egyelőre foglalkozz Csiperkével!

Gyöngy előkotorta tarisznyája mélyéből a második faragványát. Teletöltötte vízzel, majd a földön magatehetetlenül remegő alakhoz térdelt. Feje alá nyúlt, és félig ülő helyzetbe hozta.

– Ne merészeld! – csattant rá Tölgy. – Megérdemelte a sorsát!

– Fiam, hogy mondhatsz ilyet? – méltatlankodott András.

– Máris elfelejtetted, mit művelt velünk? – feleselt az ifjú. – Mit szólsz ehhez, szerelmem?

– Én kértem Gyöngyöt, hogy segítsen rajta – vágott közbe Remény. – Már kiszállt belőle a gonoszság, többé senkinek sem árthat.

Tölgy sokat mondóan nézett Ajándékra:

– Nos?

– Azt hiszem, édesanyádnak van igaza – válaszolta a nő némi tipródás után.

– No lám, le vagyok szavazva! – köpködte indulatosan a szavakat a férfi. – Csak meg ne bánjátok!

– Tölgy, kérlek… – csitította az anyja.

– Ti nem voltatok ott, amikor megtámadott! – folytatta a királyfi magából kikelve. – Gyanútlanul kergetőztem vele a réten, és egyszercsak egy árnyék ölelte körül. Kerestem, mi veti ezt az árnyékot, de még csak egy felhő sem volt az égen. Azután az a valami eltűnt, ez az alávaló bestia pedig hárpiaként rontott rám, hogy védekezni sem tudtam. Miközben rám tapadt, azt sziszegte: „Lelked belém szálljon, Tölgy!” Ott álltam magatehetetlenül, ő meg diadalittasan sipítozott, hogy „Sikerült, sikerült! Most már senki sem állíthat meg, hogy a világot bekebelezzem.” Én ezt még egyszer nem vagyok hajlandó átélni!… És azt sem, hogy újra lássam szép földünk romlását, barátaim szenvedését!

– Hogyan? – csodálkozott Ajándék. – Én semmit sem éreztem.

– Én sem – szólt közbe András.

– De én igen!!! – mennydörögte Tölgy, majd vádlón Reményre mutatott. – No és te, anyám? Te mit tettél, hol voltál?! Ugye, tündérmódra elhordtad az irhádat!

Szülei könnyes arccal, értetlenül álltak, a többiek pedig döbbenten bámulták és hallgatták a magából kikelt királyfit.

– Hé, urficska – ripakodott rá Gyöngy –, ez a hang megengedhetetlen édesanyáddal szemben! Azonnal kérj bocsánatot!

– Te meg mit szólsz bele? Egyáltalán, ki a nyavalya vagy, és hogy a csudába kerülsz ide? – mérte végig gyűlölködve Tölgy.

– Szerelmem, könyörgök, csillapodj! Neki köszönhetjük a szabadulásunkat – tette a vállára a kezét Ajándék, azonban a férfi lerázta magáról.

– Gyöngynek hívnak, és kívülállóvagyok, tehát objektíven tudok dönteni – őrizte meg a higgadtságát. – Úgyhogy most, akár tetszik ez neked, akár nem, eleget fogok tenni a szüleid kérésének. Pontosabban, megpróbálom.

Csiperke szájához tartotta a Boldogság csanakját, és itatni kezdte. Az első néhány csepp után a remegés megszűnt, tágra nyíltak a gnóm ajkai, és mohón nyelte a folyadékot. Minden korty látványosan átalakította. Először az ocsmány zöld bőrszín változott majdnem falfehérré. Azután teste növekedett meg, miközben fekete ruhája hangos recsegéssel szakadt szét. Kisvártatva szép, húszas évei közepén járó hölggyé vált, csak annyiban különbözött az emberektől, hogy humkány szárnyak simultak a hátára. Lehunyt szemeiből könnyek patakzottak. Amint az edényke kiürült, Csiperke tétován körülnézett.

– Bocsássatok meg nekem! – suttogta kellemes alt hangon, majd újra elájult.

Nagyszülei ijedten élesztgették, a fiuk viszont bizalmatlan tekintettel méregette unokahúgát.

– Akárhogy véditek, kutyából nem lesz szalonna! – dörögte, hogy mindenki jól hallja a teremben.

– Ne ítélj elsőre, fiam! – szólt rá András. – Ha annak idején így teszek…

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (74.)

2018. április 07. 10:07 - Vid Ödön

(az elejére)

A körülötte álló lándzsások örömmel teljesítették a parancsot, átszúrták a ruháját, és felsértették a bőrét.

– Na, ideadod végre? – vicsorogta Csiperke.

Gyöngy nagy sóhajtozások közepette levette a fiolát, és átnyújtotta. Ellenfele mohón kapott utána, ám egy titokzatos, láthatatlan erő a nyakára tekerte az üvegcsét tartó láncot.

– Segítség! – vinnyogott kétségbeesetten. – Éget, jajjaj…

Gyöngy merészen benyúlt a tarisznyájába, előkapta az egyik csanakot, és teletöltötte a trón mellett álló kancsóból.

– Idd meg, Csiperke – nyújtotta ártatlan arccal –, ez használ!

A még mindig jajgató szörny minden óvatosságról megfeledkezve mohón nyeldekelte a vizet. Ekkor valahonnan egy rémisztő, áttetsző árnyalak vetült rájuk, és úgy tűnt, mintha ki akarná ütni Gyöngy kezéből az edénykét. Rémületében majdnem eldobta, mivel semmi észlelhető nem volt ott, ami az árnyékot vethette volna. Fogát összeszorítva itatta tovább a gnómot. Amint az az utolsó cseppet is lenyelte, a mesteri faragvány hirtelen lángra kapott, és szempillantás alatt füstté vált. Vele együtt az alak is eltűnt.

Azután egyszerre sok minden történt.

A fiola magától kinyílt, a lila köd előgomolygott belőle, és felvette Remény alakját, mire a törpék páni rémületben, lándzsáikat elhajigálva, egymás sarkát taposva iszkoltak kifelé.

Csiperke velőtrázót sikoltott, fennakadtak a szemei, hétrét görnyedt, majd görcsös rángatódzásokkal parányi, gyémántként szikrázó csillagokat kezdett okádni. A kiszabadult lelkek szempillantás alatt visszatértek a teremben lévő testekbe, amelyek életre keltek.

Közben a ködből előtűnt az igazi Remény, majd sorban azok a tündérek, akik vele együtt menekültek el Rézvölgyből. Kíváncsian nézegették honfitársaikat, akik alig öregedtek vagy változtak utolsó találkozásuk óta.

A földön fetrengő Csiperke szájából pedig egyre áradtak a csillagok. Nem mindegyik maradt a teremben, számosan üstökösként süvítettek ki a bejáraton, hogy megtalálhassák testüket. Amikor az utolsó magába szívott lélek is kiszabadult, és sietve távozott, a gnóm hatalmasat sikoltott, és elterült a földön. Utána már csak kifordult szemmel, lefittyedt szájjal, némán reszketett.

Az emelvényre idősebb, jó erőben lévő férfi lépett fel, és szenvedélyesen magához ölelte Reményt.

– Szerelmem, annyira jó téged újra látni!

– András, szívem! – csókolta vissza a tündér.

Azután a csodálkozó Gyöngyhöz fordult:

– Köszönöm, amit értem, családomért és népemért tettél. Kérlek, most segíts az unokámon is!

– Rajta? – mutatott utálkozva Csiperkére. – Azok után, amit veletek művelt?

– Igen, hiszen mégis csak a vérem!

– Nem tudom, ki vagy, ifjú hölgy, azért én is kérve kérlek, tedd meg! – erősítette meg András.

– Hogyan? – tárta szét a kezét Gyöngy. – Az útmutató erről nem szólt!

A bejáratnál ebben a pillanatban jó vágású fiatalember tűnt fel, és határozott léptekkel vágott át a termen az emelvény felé. Nagyjából félúton járt, amikor egy csinos lány ugrott a nyakába:

– Tölgy!

– Ajándék, drágám! – szorította magához, majd egymás kezét fogva folytatták útjukat.

Gyöngy az álmaiban gyakran megjelenő, szerelméért sóhajtozó ifjút ismerte fel benne. Sokszor gondolt rá úgy, mint a fehér paripás királyfira, akinek oldalán megleli a boldogságot. Ám ez az illúzió egy csapásra szertefoszlott.

– Kedveseim! – ölelte magához a párt boldogan Remény.

Mialatt a királyi család egymásnak örült, Gyöngy tovább töprengett, miként teljesíthetné Csiperkére vonatkozó óhajukat.

– Itasd meg a másik csanakból! – javasolta belső énje. – Azt úgyis terven felül csináltad, mit veszíthetsz?

– Most már semmit! – gondolta szomorúan. – Az utolsó királyfiról kiderült, hogy foglalt. Pedig benne volt minden reményem…

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (82. - befejező rész)

2018. március 24. 16:46 - Vid Ödön

(az elejére)

– Ne haragudj, azonban hamarosan tényleg indulnom kell! – szabadkozom idegesen. – Pedig még annyi mindenre lennék kíváncsi! Talán majd legközelebb több időm lesz rá. Most csak azt áruld el, kérlek, hogyan halt meg a nagyapám? Meg hogy hol nyugszik?

– Állítólag embóliát kapott. Reggel nem nyitotta ki a kaput, és ajtót se nyitott. Kihívták a rendőrséget, akik feltörték a lakását, de akkorra már teljesen kihűlt. Az egész ház meggyászolta, hisz mindenki szerette, becsülte. Kivéve persze a Palit. De hát erre te is emlékszel, ahogyan mesélted. A Farkasréten vettünk neki sírhelyet, úgy adtuk össze rá a pénzt. Amíg bírtam, látogattam hébe-hóba, de tavaly már nem voltam nála… – fullad sírásba a hangja.

Ettől nekem is bőghetnékem támad. Micsoda kegyetlen dolog egyedül meghalni! Valami vigasztalót kéne mondanom, de még üres frázisok sem jutnak az eszembe. Egyszerűen csak átölelem. Hosszú percek telnek el így. Aztán felveszem a kabátom. Végül a táskámba nyúlok a Krónikáért, és leteszem az asztalra.

– Ezt most egy kis időre nálad hagyom.

Jó lenne, ha erről az apró gesztusról neki is Imre nagyapám szavai jutnának az eszébe: „reménnyel az élet minden!”

– Mondd, Ilmuskám, még mindig haragszol? – rebegi az előszobában.

Tudom, igazából azt szeretné hallani, hogy megbocsátok! Anyu nevében is! Azonban idáig még nem jutottam el! Lehet, hogy talán egyszer majd igen! Abban viszont már most egészen biztos vagyok, hogy azt akkor csakis a saját nevemben fogom kijelenteni. Mert különben nem lennék őszinte!

– Nem haragszom, nagyikám, már nem! – ölelem át búcsúzóul még egyszer.

 

Vége

Utóirat

Ma huszonöt éve, hogy szegény anyu meghalt. És ez egyben az ikreim, Alan Peter és Peggy Gerda tizenhatodik születésnapja. Aucklandi házunk Hobson Bayre néző teraszán ülve forgatom a megkopott füzetet, amelybe nagyinál tett emlékezetes látogatásomat igyekeztem minél pontosabban megörökíteni. Elsősorban magamnak, esetleg majdani férjemnek, gyermekeimnek. Pár nappal anyu temetése után ugyanis váratlanul fél évre szóló állásajánlatot kaptam a tanszékvezetőmtől. Tanzániába! Kapva-kaptam az alkalmon, hogy legalább egy időre elmeneküljek a rokonságom, és a nyomasztó dilemma elől: megbocsássak-e nagyinak vagy sem? Ekkor éreztem úgy, le kell jegyeznem a hallottakat, mielőtt az emlékeim elhomályosulnának.

A fél évből előbb egy, majd végül négy lett. Közben megismerkedtem Gordonnal, akihez 92-ben hozzámentem, és 93-ban Ms. Ilma Wrightként költöztem vele a hazájába, New Zealandra. Aztán úgy adódott, hogy negyedszázada egyszer sem jártam otthon.

Tegnap az ikrek azzal jöttek haza az iskolából, hogy minél több információt fel kell kutatniuk a felmenőikről. Szemezgethetnék nagyitól származó hézagos ismereteimből, de Gordonnal elég érettnek tartjuk őket a teljes történet megismeréséhez. Döntsék el ők, mit vállalnak föl belőle!

Szólj hozzá!

A kívülálló (73.)

2018. március 22. 15:46 - Vid Ödön

(az elejére)

– Szerintem jól csináltad! – bíztatta belső énje.

– Igen?!

– Hát persze! Csiperke közelébe kellett jutnod. Maga jött érted, és díszkísérettel visz a palotájába, mit akarsz még?

– Mondjuk, jó lenne tudni, hogyan tovább – feleselt némán.

– Gondolkozz!

– Azt csinálom, ha nem vetted volna észre! Oké, nézzük, mi történhet!

– Nagyon helyes, mindig a lehetőségek számbavételével kezdjél! – buzdította a hang.

Gyöngy idegesen nézett Csiperkére, ellenben nem úgy ítélte, hogy az olvasott volna a gondolataiban. Némileg megnyugodva kezdte latolgatni, mit kellene tennie, amikor a palotába érnek:

– Nos, először megint faggatni fog, honnan kerültem ide, meg hogy hívnak. Azt hiszem, a Galóca név jó lesz.

– Szerintem nem! – hallotta az ellenkezést. – Válassz valami kacifántos, de emberinek tűnő nevet.

– Kornéliafafaragová?

– Ez már döfi! Képes leszel kétszer hibátlanul elismételni?

– Ne félts! Na, ezzel megvolnánk… Mit mondjak, miért jöttem?... Ajándékot hoztam…

– Badarság, azt nem veszi be!

– Azzal mégsem hülyíthetem, hogy eltévedtem…

– Miért ne?

– Mert ez legalább annyira átlátszó, mint a másik.

– És ha ezt szeretné hallani? Hogy át lehet kelni a hegyen?

Amíg magával vitatkozott, észre sem vette, hogy már jókora utat tettek meg. A szürkeségből egyszer csak eléjük tornyosult a vár, amelynek kapuját lándzsás törpék vigyázták. Zsarnokuk láttán hasra borultak, és dárdájukat magasra tartva üvöltötték:

– Hozsánna néked Csiperke úrnő!

A jelenetet annyira nevetségesnek találta, hogy Gyöngy alig bírta magába fojtani a röhögést. Fuldokolni kezdett, mire a gnóm hátranézett:

– Mi van, pondró, berezeltél?

Nem érdekelhette a válasz, mert beviharzott a kapun. Az udvaron törpék tolongtak, akik most riadtan rebbentek szét, és ugyanúgy hajbókoltak, mint a kapuőrök. Csiperke a humkány hátán egyenesen a trónterembe lovagolt, kísérői meg utána taszigálták Gyöngyöt.

A hatalmas terem telis-tele volt szorosan egymáshoz préselt, élettelen, páni félelmet tükröző arcú rongybabákkal. Mindössze a hátul elhelyezett magas emelvényen álló trónushoz vezető út maradt szabadon.

A gnóm a humkányról egyenesen a dobogóra lépett, majd maga elé rendelte Gyöngyöt. A két fej így egy magasságba került.

– Na, most halljam, hogy hívnak? – rikácsolta Csiperke. – De az igazat mondd, a vesédbe látok! Ha hazudsz, menten véged!

– Kornéliafafaragová – hadarta rezzenéstelen arccal a kitalált nevet.

– Ismételd meg, de érthetően!

Gyöngy kedvesen mosolyogva újra eldarálta, a sárkányporonty pedig kétségbeesetten próbálta megjegyezni a se füle se farka szót. Végül hirtelen mozdulattal átölelte, közben ezt rikoltotta:

– Lelked belém szálljon, Korfafa… Korliarová… Liafarok!

Gyöngy ezúttal meg sem kísérelte magába fojtani a röhögést. Csiperke előbb értetlenül bámult rá, majd őrjöngeni kezdett:

– Hazudtál, pondró! Ezért meglakolsz!

Belekapaszkodott Gyöngy ingébe, és egyetlen erőteljes svunggal kettétépte. Előbukkant a nyakában lógó, Villőtől kapott nyakék, és a szüleire emlékeztető fiola. Az üvegcsében kavargó lila ködből ekkor Remény arca tűnt elő. Az őrjöngő meg akarta ragadni, ám az kicsúszott a markából, ami csak olaj volt a tűzre.

– Ez kell nekem! Azonnal! – toporzékolt. – Add ide szépszerével, ne kelljen kétszer mondanom!

– Kérlek, csak ezt ne, a szüleimtől kaptam emlékbe! – könyörgött Gyöngy. – Minden mást szívesen odaadok.

– Mit képzelsz, hogyishívnak… Korfafa, vagy mit bánom én, mi a neved, hogy csak úgy alkudozhatsz velem, Rézvölgy úrnőjével? – sipította. – Hé, legények, csiklandozzátok meg egy kicsit!

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (81.)

2018. március 17. 09:27 - Vid Ödön

(az elejére)

Ellenben kárt azt annál többet okozott neki! Elég, ha csak a Páltól elszenvedett rengeteg durvaságra, a szeretethiányra meg hasonlókra gondolok. A molesztálásról nem is beszélve! Megértem, hogy anyu, amint lehetősége adódott, azonnal elmenekült. Fogalmam sincs, jól tette-e vagy sem! Akárhonnan nézem, ripsz ropsz házassága közel tizenhét évig kiválóan működött. Elvégre szép gyerekkorra emlékszem. Egészen addig a napig, amikor megtudtam, hogy az apám elhagyott bennünket. Előtte azonban sosem éreztem semmi feszültséget a szüleim között. Még a nagyiéknál tett ritka látogatások után se. Sőt! Nemhogy veszekedés, kiabálás, de hangosabb szó sem esett otthon. Azokat a trágárságokat sem hallottam soha tőlük, amikkel kilenc-tízévesen a korombeli fiúk meg lányok némelyike már nyomatékosította a mondandóját. Anyut sem láttam soha kisírt szemekkel. És gyakran sétáltunk, kirándultunk hármasban. A nyaralások pedig kifejezetten izgalmasak voltak! Borzasztó, hogy mindez már réges-rég, visszahozhatatlanul elmúlt!

Ha most bővelkednék az időben, kíváncsiskodnék, milyennek látta ő a szüleim házasságát?

– Ilmuskám, meg kell, hogy érts! – kérlel reszketeg hangon, ahelyett, hogy válaszolna az imént feltett vádaskodó kérdéseimre.

„A mérges-kígyót is meg kell, hogy értsük, csak megértő szempont kell, amelyből nézzük!” ugrik be a gyerekkoromban, apám baráti társaságától a tábortüzek mellett többször hallott dal részlete. Megállom, hogy hangosan kimondjam. Nem mintha elfogadnám a kitérő választ. De ezzel csak feleslegesen sérteném az érzéseit, amit pedig egyáltalán nem akarok. Mert az most tudatosul bennem, hogy mindennek ő a legnagyobb vesztese. Egész életét félelemben töltötte, már, ha hihetek neki! Féltette az ő Imréjét, akit igazán szeretett, nehogy a Pál ártson neki. Aztán attól rettegett, anyu vajon hogyan reagálna arra, hogy nem a Pál az apja. És a jó ég tudja, még mi minden miatt aggódott. Ráadásul sok évvel túlélte mindkét férjét és az egyik fiát. Anyu látogatására, megbocsátására hiába várt. A még élő fiai és a feleségeik, legalábbis úgy tűnik, alig-alig törődnek vele. Hisz ezen a hétvégén például feléje se néztek!

Ugyanakkor motoszkál bennem a kisördög, hogy nemcsak a félelmében tette mindazt, amit tett. Biztos vagyok abban, bátran elzavarhatta volna a Pált. Nyilván nem az ötvenes években, amikor miniszteriális ember volt, de később számtalanszor lett volna rá lehetősége. Mert egy válóperhez bőségesen elegendő indokkal rendelkezett. Mégsem szánta rá magát! Kell még valaminek lenni, amit talán magának sem vallott be! Vajon mi? A Pál nyilvánvalóan egy gazember… no nem, ez azért túl erős… hogy is mondjam… szóval, rossz ember volt. Se nem jó férj, se nem jó apa. Ivott, csalta a feleségét, ki tudja, hányszor! Míg a nagyapám egy igazi jó ember volt. Biztos vagyok benne, a tenyerén hordozta volna, ha őt választja. A nagyinak mégis az előbbi kellett. Tán, mert ezt a modellt hozta hazulról? Ahogyan az apjától-anyjától látta, tanulta? Vagy, és ebbe a gondolatba belepirulok, netán a Páltól többet kapott az ágyban?

De hát ez már tényleg nem tartozik rám! Még ha tudnám is, mi miért történt, az a lényegen jottányit sem változtatna. Húsz évesen magányosan kell gyászolnom! Nemcsak anyut, hanem rég eltávozott nagyapámat is!

– Ilmuskám… – rebegi.

– Bocs, elkalandoztak a gondolataim…

Félbeszakít a falióra. Újabb negyedóra telt el!

(folytatás)

Szólj hozzá!