Írásaim

Vid Ödön

Az időtörött (3.)

2015. április 27. 16:07 - Vid Ödön

(az elejére)

Várakozásomnak megfelelően alattam tüzek égtek. Apró alakok heverésztek körülöttük. Ennél többet egyelőre nem tudtam kivenni.

Visszahúzódtam. Vacsora helyett elmajszoltam egy darab csokoládét. Valamelyest csillapította az éhségemet, és adott némi erőt, de, finomam szólva, pocsékul éreztem magam. Kérdések mardostak: hogyan jelenjek meg a faluban; vajon túlélem-e egyáltalán a találkozást; ha igen, befogadnak-e vagy elzavarnak?

Tisztában voltam vele, egymagamban legfeljebb néhány napig maradnék életben. Bár kisgyerekkorom óta szerettem a természetet, szüleimmel, majd kissé vénebben a barátaimmal sokszor kirándultunk, táboroztunk, azért a túléléshez szükséges készségekre nem tettem szert. Tűzgyújtás alágyújtós és gyufa nélkül még sohase sikerült. Élelmet idáig kizárólag vásároltam, fogalmam sincs, a vadon termő bogyók, gyümölcsök közül mit ehetnék meg. Mindössze egyetlen zsebkés képezte a szerszámkészletemet. Igaz, az egy mindent tudó svájci bicska, ha hozzáértő kezekbe kerül. Ám én sose fúrtam-faragtam, és még hosszan sorolhatnám hiányosságaimat.

Hosszas tépelődés után vabankot játszottam. Újra a szikla pereméhez kúsztam, és legnagyobb erőre kapcsolt lámpámmal köröket írtam le a tüzek körül. Most örültem, hogy a led természetben elő nem forduló fényt bocsát ki. A falu népe persze felbolydult, ilyesmi nyilván még sohasem történt velük. Jó negyedórát játszadoztam, közben elégedetten hallgattam az érthetetlen hangzavart.

Azután visszavonultam. Amilyen gyorsan csak tudtam, lebotorkáltam a víznyelőhöz, hogy a föld alatt jussak el az óriási sziklafal tövében tátongó kijárathoz. Nem mértem az időt, viszont nagyon iparkodtam. Mindenképpen hajnalhasadás előtt akartam színre lépni.

Az utolsó üregben a nyakamba akasztottam a mobilomat. Most igazán jól jött, hogy ezekbe a ketyerékbe a gyártók annyi funkciót zsúfolnak. Maximális hangerőre tekertem, végtelenre állítottam a zenelejátszót, és felcsendítettem a „We are the world”-öt. Kikapaszkodtam a törmeléken, aztán kezeimet feltartva, határozott léptekkel egyenesen a legközelebbi, már alig pislákoló tűz felé masíroztam.

A falu lakói, férfiak és nők vegyesen, bunkókkal, lándzsákkal vagy kőbaltával hadonászva, ordibálva rohantak elő kunyhóikból, majd hirtelen megtorpantak. A sötétben nem sok részletet láthattak a méltóságteljesen mozgó alakból, akinek a fejéből vakító fény sugárzik, felőle pedig ismeretlen hangok áradnak. Ráadásul ezek cserélődnek, hol egy nő, hol egy férfi, néha pedig egész tömeg szól hozzájuk.

Bár a lejátszó hangszórója nem túl erős, de az éjszaka csöndjében a sziklafal öblét betöltötte. Belül remegve vártam, hogy megtörik a váratlanság varázsa, és távoli elődeim rám rontanak. Ám ők egyelőre egyhelyben toporogtak.

Megálltam a parázskupac mellett, az ott heverő fadarabokból párat rádobtam. Hamarosan éledeztek a lángok, ekkor kikapcsoltam a zenét. Sorban végignéztem rajtuk, és igyekeztem a szemükbe világítani. Akit sikeresen elkaptam, leejtette fegyverét, majd mindkét kezét az arca elé kapva földre roskadt, és szűkölt, akár egy kutya.

Bevallom, eközben borzalmasan undorodtam magamtól. De úgy éreztem, csak akkor leszek biztonságban, ha megfélemlítem őket. Folytattam hát az elvakításukat.

Az egyik alak azonban állta a szemébe sütő fényt. Míg társai testét szinte semmi sem fedte, ő subaszerű ruhát viselt. Háromágú szigonyhoz hasonlító faragott botot tartott a kezében, amelyre csontokat kötözött. Ütemesen veregette a földhöz, és tétovázva közeledett felém. Csak amikor közvetlen közelről nézhettem ősz szőrzettel keretezett képébe, láttam meg zöld hályogját. Öltözéke alapján inkább véltem sámánnak, mint a falu főnökének. Fogyatékossága miatt nyilván nem lehetett az utóbbi.

Elém lépett, és szutykos mancsával tapogatni kezdett. A belőle áradó erőteljes illattól, durva ujjaitól viszolyogtam, de türtőztettem magam. Jó fejjel magasodtam fölé, így a derekam tájékán ért hozzám. Overálom érintésére összerándult, azután keze tétován elindult fölfelé. Mikor a nyakamnál először találkoztak csupasz bőreink, mindketten beleremegtünk. Én a ráspolyt idéző mozdulattól, ő nyilván attól, hogy élőlény áll előtte.

Még jó ideig babrált, mielőtt elhatározásra jutott. Megfordult, és botját ötször megrázta.

– Ra! – rikoltotta, és rám mutatott.

– Ra – kiabálták utána a többiek –, ra!

Akkor fogalmam sem volt, mit jelent. Mindenesetre nem estek nekem, amit nagyra értékeltem. Feltápászkodtak, kíváncsian vizsgálgattak, de nem közelítettek.

Közben baloldalt felkelt a nap. Most, kicsit megnyugodva, alaposan szemügyre vettem a falut. Tizenegy férfi és húsz nő bámult, gyerekeket viszont nem láttam. A sámánnak nézett alak még mindig előttem állt. Egyikük sem érte el a másfél métert, ellenben annál masszívabbnak tűntek. Sűrű, fekete szőrzet alól előtűnő bőrük színe túlhígított kávéstejre emlékeztetett. Alacsony homlokkal, bozontos szemöldök alatt mélyen ülő szemekkel, turcsi orral, széles szájjal, sárgás, szuvas fogakkal cseppet sem tekinthetők szépségnek. Legalább is az én fogalmaim szerint. A korukat nem is próbáltam megbecsülni. Abban biztos voltam, semelyikük sem lehet túl öreg, mert a sámánt kivéve még senki sem őszült.

A sziklafal tövében négy, agyagból tapasztott, nádfedeles, ablaktalan ház állt. Távolabb, a jövőbeli turistaszálló helyén karámféleséget fedeztem fel, benne egy csomó kecskét és juhot.

Idejét láttam bemutatkozni.

– Tóni – mutattam magamra. – Tóni.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr327403316

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.