Írásaim

Vid Ödön

Az ásványvadász

2015. május 01. 22:53 - Vid Ödön

In memoriam Dr. Dénes György (1923-2015)

(Megjelent az Élet és Tudomány
LXXV. évfolyamának 1. számában,
2021. Budapest)

 

"Miért pont velem történik ez meg?" – így kezdődik az a vízhatlan tokba zárt, jobbról balra olvasandó, sajátos kalligráfiával és a magyarhoz nagyon hasonlító nyelven írt kézirat, amelyet a 2019. évi szádvári (B.A.Z. megye) régészeti expedíció során találtunk. A leletre a vár legrégebbi részén, 460 m tengerszint feletti magasságban, a sziklába vájt üregben találtunk rá, egy legalább két méter magas férficsontváz, meg számos, kissé szokatlan formájú és ismeretlen márkajelzésű, hegymászásnál, barlangkutatásnál használható eszköz társaságában. A csontok alapján a férfi természetes halállal halhatott meg.

A leletegyüttest először hamisítványnak néztük, és jó darabig ekként is kezeltük. Ám a szöveg annyira meggyőzőnek tűnt, hogy a miskolci Hermann Ottó Múzeum igazgatója 2020 tavaszán háromnapos próbaásatást engedélyezett az Alsó-hegy Acskó-rét nevű helyén. Ez vezetett a korábban teljesen ismeretlen, egyetlen korabeli oklevélben sem szereplő, a XIII. század második felében működött Acskó-monostor romjainak feltárásához.

Viszont, ha az iratot ebből a szempontból hitelesnek tekintjük, akkor akár minden más állítását is komolyan vehetjük. Ez ösztönözte kutatói kollektívánkat arra, hogy közzétegyük a teljes szöveget, természetesen a mai magyar nyelvre átültetve. Nem változtattunk a mértékegységeken, amelyek a csontvázat referenciának véve nagyjából az angolszász mértékeknek felelhetnek meg.

A kedves olvasóra bízzuk a következtetések levonását.

 

"Miért pont velem történt ez meg? Ráadásul pont most, amikor meg akartam kérni Irina kezét! Tényleg, Irina vajon él-e még?... Hol a búbánatban van ez a mocskos, primitív hely? De mit is várhatok egy olyan helytől, ahol a pilisfejűeknek még hatalma van! – főleg őrjöngve, ritkábban reményvesztetten ismételtem már legalább ezredszer ezeket sziklabörtönömben. Ahogy az egyik pilisfejű mondta: az Úr 1264. évében, Szárd várában.

Nos, eddig sem erről az Úrról, sem erről a várról sose hallottam azelőtt. Órám szerint már három napja vagyok ide bezárva, ebbe a büdös, mély és szűk lyukba, ahová nem süt be a nap. Úgy tűnik, Bács mester, a vár ura, teljesen megfeledkezett rólam, hisz se vizet, se élelmet nem kaptam azóta. Eleinte bíztam benne, hogy csak egy kegyetlen tréfa, netán a családom ellen irányuló fondorlatos bosszú áldozata vagyok, de az órák, napok múlásával ez is, az is egyre kevésbé valószínű.

Az idő kegyetlenül lassan telik. Az acskoxilátnak köszönhetően meg nem betegedhetem, de sokáig már nem bírom étlen-szomjan, érzem: egyre gyengülök. Az értelmetlen, tehetetlen düh is sok erőmet elszívta, pedig még legalább egy feladatot el kell végeznem! Apámuram előtt tett esküm szerint fel kell jegyeznem, ha valami rendkívüli történik, hátha egyszer hasznára lesz majd a családnak. Bár az eszem azt mondja, irományom nem juthat el hozzájuk, esküszegő nem leszek!

Acskói-Király István ásványvadász vagyok. 7462-ben születtem, nemrég töltöttem be a huszonhatodik évemet. Hét lábnyi magasságommal, száztíz fontnyi súlyommal átlagos testalkatúnak tartanak. Az állandó edzéstől izmaim kőkemények, akárcsak jellemem. Egyedül izzó, vörös szemem tesz különlegessé, ami egyes-egyedül nemzetségünk férfijaira jellemző. Emiatt szemeltek ki ásványvadásznak, és ez meghatározta tanulmányaimat. Irodalomból, történelemből, természeti ismeretekből csak annyit erőltettek rám, hogy ne tűnjek bunkónak, ha úri körökben valakivel társalgásba elegyednék. Én meg nem törtem össze magam, hogy több tudást magamba gyűjtsek. Ráérek majd akkor művelődni – gondoltam ifjan, hasonlóan legtöbb felmenőmhöz –, ha úgy harmincöt évesen kiöregszem a vadászatokból.

Apámuram, Acskói-Király Mihály, Kárpátia ötödik leghatalmasabb földesura, közel tízezer négyzetmérföldnyi területet birtokol a Tiszától északra. A legértékesebb része, a tizenöt négyzetmérföldnyi Acskó-fennsík, négyezer lábnyira magasodik a környező folyóvölgyek fölé. A fennsík délnyugati lábánál fakadó Taploca forrás mellett épült fel majd ötszáz éve a kastélyunk. Gazdagságunk forrása az acskoxilát, melyet a világon egyedül a fennsík legmélyebb zsombolya, a Vecsem rejt. Nélküle birodalmak omlanának össze, éppen ezért egyetlen unciájáért százezer aranydénárt fizetnek. És ezt a hasznot mi, az Acskói nemzetség zsebelhetjük be, ugyanis valamilyen rejtélyes okból kizárólag családunk felnőtt férfitagjai képesek erre az ásványra rálelni. Szépapám szépapja, a néhai Király Zsenge, aki még ágrólszakadt geológusként kutatta a környéket, találta meg először, és jött rá egyedülálló tulajdonságaira. Azóta töretlenül ível felfelé nemzetségünk, köszönhetően az apáról fiúra öröklődő rendkívüli képességnek. A világ összes uralkodója verseng kegyeinkért, és szavatolja biztonságunkat.

Húszévesen szálltam le először érte a mélybe, azóta évente négyszer tettem meg az egy hétig tartó, férfit, nőt próbáló rituális utat. Bár ez a rituális jelző nem igazán illik ide, hisz semmi magasztos sincs a dologban. Pontosan háromezer-hatszázhatvanhat lábnyira kell lemenni a föld alá, ahol minden nyirkos és fullasztóan meleg. Hét roppant aknát kell leküzdeni közben, közülük a legmélyebb, a több száz láb magas sztalagmitokkal teli Gigászok-dómjának tetejébe lyukadó harmadik, egymaga ezeregyszáz lábnyi. És mindezt kötélen ereszkedve, visszafelé meg mászni! Ugyanis bármilyen fém és műanyag, ami a barlangba kerül, másfél hónapon belül atomjaira mállik szét. Őseim próbálkoztak különféle bányászati eszközzel leegyszerűsíteni az utat, de minden kísérletük kudarcot vallott, és sok emberéletet követelt.

Ahogy írtam, évente négyszer szálltam alá, ahogy előttem megannyi ősöm. Egyszerű az ok: az acskoxilát szemcséket rejtő, alig ötunciányi fehér, kenőcsszerű anyag csak a napfordulók meg a napéjegyenlőségek idején keletkezik, és pár nap alatt le is bomlik, hacsak a megfelelő módon a felszínre nem hozzák.

Két vadászat között, leszámítva azt a pár napnyi féktelen tombolást, éjjel-nappal tartó tivornyázást, amit egy-egy sikeres visszatérés után a családi regula engedélyez, edzéssel teltek napjaim. Gyakorolni kell a kötélen való optimális ereszkedést. Ha túl gyors vagy, felforrósodik a kötél, ha túl lassú, csapatod kifut az időből. Ha elsőként ereszkedsz, könnyen pörögni kezdhetsz, amint messzire kerülsz az akna falától, hisz senki sem vár odalenn, hogy feszesre húzza a kötelet. És közben alig élvezel valamit a falakat borító cseppkövek csodájából. Ám mindez semmi a visszamászáshoz képest. Testsúlyt az alsó lábra, a felső mászógépet karnyújtásnyira feltolni, a hozzátartozó lábbal beleállni, aztán a másikat utána húzni. Gépiesen százszor, ezerszer, az ideális ritmust tartva, nehogy félúton kifulladj, és csak csüngj tehetetlenül a kötélen, akár a légypapírra ragadt légy. Gyönyörködés kizárva, legfeljebb az akna alján, mikor a sorodra vársz.

Egyszerre mindig annyi csapat készül, verseng a vadászat jogáért, ahány aktív korú ásványvadásza él nemzetségünknek. Mostanság hárman vagyunk, én meg az öcséim. A sors eddig kegyes volt hozzám, és mindig én szállhattam alá. Nyolc korombeli társam férfi, akiknek családja már századok óta szolgál minket. Rájuk hárul a teherhordás hálátlan és egyáltalán nem dicsőséges feladata. Fizetségük viszont búsás, úgyhogy jelentkezőkből sosem szenvedünk hiányt. Bár, ha egyszer netán nélkülem térnének meg a felszínre, nyilvánosan halálra kínoznák őket.

A csapat tízedik tagja mindig hajadon, méghozzá előkelő család sarja. Kiválasztottként, rendkívüli képességemnek köszönhetően nekem kell megtalálni, és vele együtt megszentelni az anyagot, végül neki sajátos módon kell felhoznia a mélyből. Erre a feladatra kizárólag romlatlan ifjú teremtések alkalmasak, akik kellően erősek, ügyesek és kitartóak az irdatlan mélység bejárásához. Jutalmuk az átlagosnál hosszabb, betegségektől mentes élet. Az acskoxiláttal való érintkezés biztosítja számukra, hogy hamvas ifjúságukat késői és váratlan halálukig megőrizzék. No, meg a zsákmányból kapott tíz százalék sem megvetendő, még egy uralkodónak se. Versengenek is egymással a világ előkelőségei, hogy leányuk méltónak találtasson egy ilyen vállalkozásban való részvételre, az erre kiszemelteket kislány koruktól erre trenírozzák.

Mostani utamon Irina hercegnő, az uráli király elsőszülött lánya kísért el. Különösen szemrevaló teremtés, telve huncutsággal, kicsattanó életörömmel. Hetedfél láb magasságon kilencven font izom fantasztikusan elosztva, dús, vörös hajkorona, érzéki ajkak, igéző, tengerkék szemek, egyszóval maga a megtestesült férfiálom. Ő volt az első, aki alkalmi útitársaim közül igazán megfogott, és a felkészülés kegyetlenül kemény napjaiban gyakran gondoltam arra, hogy őt el tudnám képzelni feleségnek. Természetesen, ha ebbe apámuram beleegyezik, hiszen akkor többé nem szállhatnék alá. Egy asszony, aki átélte az odalenn történteket, vagy nem jönne hozzám, vagy szenvedne a féltékenységtől minden alkalommal.

Eleinte minden jól ment. A Vecsem szájához, szokás szerint, sokaság kísért el. Ott volt apám, családunk ura és parancsolója, meg kevésbé szerencsés testvéreim. Aztán Irina apja és anyja. És legalább száz ország uralkodójának követe, hercegek, grófok, akik mind a leendő zsákmányra jöttek alkudni. No, meg az őket kiszolgáló népes szolgasereg, majd kétezer ember. Pilisfejű viszont egy sem, ugyanis ők az acskoxilátot az Elképzelhetetlenül gonosz művének tartják, és ha még mindig akkora hatalmuk lenne, mint ezer esztendeje, minden bizonnyal máglyán égetnének meg. Szerencsekívánatot, uramhozzádot senki sem mondott, mikor a vezetésemmel leereszkedtünk a kezdeti, százötven lábnyi, meredeken lejtő járatba, mert hitünk szerint ez balszerencsét hozna. Mögöttem Irina jött, aztán sorban a többiek, tizenhatezer lábnyi kötelet, csavarok, karabinerek százait cipelve.

Az a gyakorlat, hogy minden akna tetején egy-egy ember hátra marad, aki a visszafelé úton majd biztosítja, segíti a felfelé igyekvőket. A nyolcadik közben kialakítja a Gigászok-dómjában az ideiglenes pihenőhelyeket, hisz azt az irdatlan magasságot pihenés nélkül eddig senki emberfia ki nem tudta mászni. Évszázadok tapasztalatai, szerencsétlen balesetei alakították így a rendet, és jómagam is párszor ennek köszönhettem, hogy nem vesztem oda.

Irina, aki most járt először, és ha minden rendben alakul, akkor is utoljára ebben a csodálatos szépségű, mégis kegyetlen világban, alig tudott betelni a látvánnyal. Az edzéseken kialakult fegyelme azonban erősebb volt a kíváncsiságánál, ezért tartani tudtuk a tempót. Az első estére elértünk a hetedik, egyben utolsó akna nyílásához. Ez is jókora, cseppköves teremből nyílik, aminek méretei azonban messze elmaradnak a Gigászok-dómjától. Az alján, kavicsos mederben patak folyik keresztül, amely egy szifonból tör be, és szemközt az aknába ömlik hangos zúgással. Itt már trópusi a hőség, a patak vize is testhőmérsékletű. Tábort vertünk, ettünk, majd nyugovóra tértünk.

Az utolsó, százhuszonhat láb mélységű aknába már csak Irinával ketten ereszkedtünk le, Tormás, aki idáig kísért, a táborhelyen maradt. Ha majd kiáltunk neki, ő fog az aknába levilágítani, hogy visszataláljunk.

Lent egy majd mérföld átmérőjű, a barlang többi részéhez képest alacsony, homokos talajú, az alján keresztülfolyó patakot nem számítva teljesen üres terem várt ránk. Benne kellett megkeresnünk az acskoxilátot rejtő anyagot. Ehhez teljes sötétségre van szükség, izzó vörös szemem csak így tudja felfedezni. Leérkezve levetettünk magunkról mindent: lámpát, mászófelszerelést, ruhát, csizmát. A meleg szinte elviselhetetlen, fél napnál tovább senki sem maradhat ott életben.

Irina hátulról a vállamra tette a kezét, és elkezdtünk körbe-körbe járni. Nagy sokára fluoreszkáló foltocskát pillantottam meg a távolban, társam ebből semmit sem látott. Odamentünk. Ezúttal minden képzeletet felülmúlt a zsákmány. Örültem is neki, meg nem is.

– A szokásosnak majd a duplája! – mondtam. – Mit gondolsz, képes vagy megbirkózni vele?

– Készen állok, ne aggódj!

Egyik kezével mindvégig érintve a testem, lefeküdt a földre. Összekapartam az anyagot, és felém tartott tenyerébe tettem. Ettől kezdve nagyjából százhúsz óránk maradt, hogy megszenteljük a masszát, és visszatérjünk a felszínre. Nem késlekedtünk, és Irina pompásan megszolgálta a megelőlegezett bizalmat. Végül annyira belemerültünk a szentelésbe, hogy majdnem elhasználtuk a teljes lent tölthető időt. Közben érett meg bennem az elhatározás, ha törik, szakad, a felszínre visszatérve megkérem a kezét.

A visszaút viszont különösen nehéz volt, hisz Irina a szokásos teher majd duplájával küszködött. Én másztam fel elsőnek, aztán Tormással együtt nemcsak biztosítottuk, hanem teljes erőből húztuk is fölfelé. A táborhelyen a kimerültségtől hosszasan, aléltan pihegtünk, és megint csak késve, a kelleténél fáradtabban indultunk tovább. Pedig az idő szorított, kevesebb, mint négy napunk maradt a hátralévő hat akna megmászására.

A tragédia egészen váratlanul következett be. Már magunk mögött hagytuk a harmadik, a legnehezebb aknát. Előre küldtem Tormást és Kaszást, hogy előttünk másszák meg a másodikat, fújják ki magukat, míg én is felérek, és együtt húzzuk ki az egyre erőtlenebb Irinát. A kötélnél vártam a jelre, míg ő pár lépéssel mögöttem feküdt, és lihegett. Ekkor megremegett a föld, aztán előbb jobbra mozdult alattam a szikla, majd balra, végül megbillent, hogy az ülepemre estem. Egy elhaló sikolyt hallottam a hátam mögül. Teljesen összezavarodva néztem körül. Irina térdtől lefelé hatalmas, egymásra halmozódott sziklák alá szorult, amelyek teljesen elzárták az üreget. Elgyötört, kétségbeesett, hamuszürke arca, görcsbe rándult keze hatalmas fájdalomról árulkodott.

– Nem érzem a lábaimat – suttogta.

Esélytelennek tartottam, hogy akár a köveket odébb görgessem, akár őt kirántsam alóluk. Elkeseredve álltam fel, ordítva hívtam Tormást, de nem érkezett válasz. Az akna, a kötelek nem voltak sehol, helyette meredeken emelkedő, teljesen ismeretlen, keskeny folyosót láttam.

– Megyek, hozok segítséget! Tarts ki!

Hálásan nézett rám, én meg sietősen indultam fölfelé. A járat, ha nehezen is, de mászhatónak bizonyult. Nagyon meglepődtem, amikor pár perc múlva egy szűkületen átküzdve magamat egy kisebb sziklafal tövében a felszínre értem.

Éppen hajnalodott. Az órámba épített helymeghatározó semmit sem mutatott. Arra szinte azonnal rájöttem, hogy teljesen ismeretlen helyre kerültem. Míg odahaza, az Acskó-fennsíkon kizárólag fenyők nőnek, itt egyet sem láttam. A fennsík lábára jellemző lombos fák vettek körül, főleg tölgyek. A talajt vastagon borította az avar, régóta nem járhatott itt senki.

Tétováztam, visszamenjek-e Irinához, és akár a lába árán is, de rángassam a felszínre az értékes anyaggal együtt, vagy találomra induljak el lakott helyet és segítséget keresni. Váratlanul koppant valami a sisakomon. Felnéztem, és egy futásnak eredő, rongyos ruházatú suhancot láttam, aki mintha a múltból pottyant volna ide.

– Hé, kölök, állj meg! – ordítottam utána, de ezzel csak gyorsabb iramra ösztökéltem.

Felfelé loholt a lankás domboldalon. Rövid töprengés után a nyomába eredtem, remélve, emberek közé vezet. Bár majd kétszer magasabb voltam nála, az elmúlt napok annyira kimerítettek, hogy egyre nagyobb előnyre tett szert, végül elvesztettem a szemem elől. Megpróbáltam az irányt tartani a fák között, amikor baljós harangozás kezdődött.

A hang irányába indultam, és talán félmérföldnyi utat megtéve kijutottam az erdőből. Előttem negyedmérföldnyi rét terült el, amelyet a közelben fakadó forrásból csörgedező patak oszt ketté. Jobb partján kisebb erődnek is beillő, ablaktalan kőépület, mellette fa harangláb áll. A másik oldalon legfeljebb tucatnyi szalmafedeles vályogviskó, körülöttük a fákig frissen felszántott föld. A harang kötelét az erdőben látott kölök rángatta, a viskókból szegényes öltözetű, bocskort viselő nők, a földekről meg szerszámaikat lóbáló férfiak igyekeztek feléje.

Hamarosan kinyílt az épület kétszárnyú kapuja, és tizenkét pilisfejű sorjázott ki rajta fehér ruhában meg saruban. Az elől jövő hosszú szárú, egyenes állású keresztet tartott maga elé. Pont úgy néztek ki, mint a mi papjaink, csak azok ferde, egyforma szárú kereszttel szoktak parádézni mélybordó színű csuháikban. Fenyegetően, bár kicsit bizonytalan léptekkel közeledtek, nyomukban tizenöt-húsz férfi, meg a kölök, aki fellármázta a falut. A menet tőlem ötlépésnyire állt meg. Feltűnően alacsonyak, még a legmagasabb sem éri el a hatodfél lábat. A pilisfejűeket meg a falusiakat egyaránt rosszul tápláltnak néztem, mind koszosak és borzasztóan büdösek voltak.

Forgattam a fejemet, kerestem a kamerákat meg a stábot, hisz az egész egy kosztümös film felvételének tetszett, de ilyesminek nyoma sem volt. Sokáig kölcsönösen bizalmatlanul méregettük egymást.

– Az Urat, avagy a Poklot szolgálod-é? – kérdezte végül kenetesen hüvelyknyi vastag fából ácsolt, négy láb magas keresztje védelméből az elől álló, társainál idősebb, alamuszi tekintetű pilisfejű.

Kétségtelenül magyarul beszélt, ám alig értettem. Ez volt a kisebbik baj. A nagyobb, mint arra azóta rájöttem, hogy teljesen alábecsültem a befolyását. Nem hibáztatom magam érte, hisz nálunk a pilisfejűeknek már úgy hétszáz éve nincs tényleges hatalmuk, és örülnek, ha valahol egyáltalán engedik őket tevékenykedni. Dehát ekkor még sejtelmem sem volt arról, hogy egy idegen világba kerültem.

– Acskói Király István vagyok, e környék földesurának fia, és nem szolgálom sem ezt, sem azt! – válaszoltam hetykén. – Most pedig segítségre van szükségem.

– Furát szólasz, uram. Felséges apádnak, a mi király urunknak bizton nem telne benne kedve! – rázta fejét és keresztjét a pilisfejű. – Segítséget pedig szolgáidtól követelj!

– Pont ők szakadtak el tőlem, meg kéne keresni őket – feleltem óvatlanul.

– Apát úr, az ombolyból búvott elé toportyánféreg módjára – kiabált váratlanul közbe a kölök.

Míg én az omboly és a toportyánféreg szavak jelentését próbáltam meg kitalálni, a pilisfejűek valamilyen ismeretlen nyelven elkezdtek kántálni, és közben lassan kört vontak az apát és én körém. Nem gyanakodtam semmi rosszra, türelmesen vártam. Aztán hirtelen az apát a keresztje csúcsával mellbe bökött. Nem volt erős az ütés, de rettenetesen feldühített. Elkaptam a keresztet, és ki akartam csavarni az öreg kezéből, hogy széttörjem a pimasz fején, ám a pilisfejűek pillanat alatt a földre tepertek.

– Nyugodjatok meg, nem a pokol szolgája, mert nem tűnt el az Úr megszentelt keresztjének érintésétől – mondta jó hangosan az apát a körénk gyűlteknek. – Hogy valójában kicsoda, odafönn a várban majd kideríti Bács mester. Kövessetek!

Kezeimet hátrakötözték, nyakamra pányvát dobtak, aminek végét két fiatalabb paraszt fogta. Azután az apát vezetésével elindult a menet: közvetlen utána a kölök, a pilisfejűek fele, majd én az alkalmi foglárjaimmal, a többi pilisfejű, végül a falusiak. Bementünk az erdőbe, és hamarosan odaértünk ahhoz a sziklához, amelyiknek a tövében a felszínre keveredtem.

– Ez az a hely? – kérdezte az apát a kölköt.

– Ez, apát úr!

– Tömjétek el az omboly száját kövekkel! – parancsolta erre a parasztoknak.

– A társam ott lenn szenved, kérem, segítsenek! – próbálkoztam.

– A föld színe alatt az Úr szolgáinak semmi keresnivalója – válaszolta az apát –, gyerünk tovább!

Négy pilisfejű maradt a parasztokkal. Azon az ismeretlen nyelven kántáltak, míg az utóbbiak elkezdték a hegyoldalból a köveket a barlangba görgetni. Ha szegény Irina ekkor még élt, akkor biztosan hallotta a szörnyű dübörgést.

Először egy kisebb völgyet követtünk lefelé, egy darabig még elkísért a szerszámok, kövek zaja, meg a monoton kántálás. Ez, meg méltatlan helyzetem annyira felzaklatott, hogy útközben képtelen voltam józanul gondolkodni.

Két óra múlva kitárult előttünk egy nagyobb völgy. Jó lett volna a patakparton megpihenni, de az apát megállás nélkül vágott neki a fáradtságos, meredek szekérútnak. Újabb óra múltán pillantottam meg először a komor, hatalmas kövekből felrakott várfalakat. Hamarosan a leeresztett felvonóhídhoz értünk. Más körülmények között biztosan élveztem volna a kilátást a völgyre, a benne kanyargó patakra, a partján legelő gulyára, de mindettől elvette a kedvem a bitófán lógó látványa.

A kapunál az őrség térdre borult az apát előtt, aki kegyesen áldást osztott nekik. Aztán késlekedés nélkül mentünk tovább a boltozatos kapun keresztül az első várudvarra. Szerettem volna körülnézni, megfigyelni a várlakók életét, valami fogódzót találni, hová kerültem, de foglyul ejtőim erre nem hagytak időt. Keresztülvágtunk a kövezetlen térségen, aztán némi kapaszkodó, meg egy újabb őrség után bejutottunk a következő udvarba.

Dél körül lehetett, a magasan álló nap kegyetlenül égetett, barlangi öltözetemben majd megfőttem, csorgott rólam a veríték.

A mellvértet, lábszárra simuló szűk, fekete nadrágot, a bokát éppen takaró, finom bőrből készült csizmaszerűséget és hosszú, karmazsin köpenyt viselő, nagyjából a vállamig érő, erősen őszülő várúr, négy lándzsása kíséretében már várt ránk. Bal kezét az oldalán lógó, díszes markolatú kardon nyugtatta. Pár évvel idősebbnek néztem az apátnál, és ellentétben a pilisfejűekkel meg a parasztokkal, ő valószínűleg gyakrabban mosdik, mert arca, keze jóval tisztábbnak tűnt.

– Dicsértessék! Mi járatban, apát úr? – kérdezte, anélkül, hogy az őrségtől látott alázkodó mozdulatsort elvégezte volna.

– Dicsértessék az Úr, fiam! Ez a jövevény Istvánnak, király urunk fiának mondja magát, és ma reggel búvott elé a Pokollika ombolyból – mutatott rám. – Mivel magam nem valék járatos az udvar dolgaiban, a kezedre adám, Bács mester. Most nem is késlekednék tovább, vecsernyére vissza akarnék érni a monostorba. Majd ne feledd megemlíteni urunknak néki tett szolgálatunkat!

A várúr rezzenéstelen arccal hallgatta a beszámolót. Aztán intett, és két katonája átvette a parasztoktól kötelékem végeit, majd a föld felé húzva térdre kényszerítettek.

– Jól tette, apát úr, hogy idehozta. Jó Béla király urunk úgyis ide tart seregével, majd ő ítélkezik felette. Az Úr segedelmével térjenek nyugodtan haza!

– Ámen! – válaszolták kórusban a pilisfejűek, majd sietve távoztak.

Bács mester egy intésére katonái a kapu elé álltak, ő pedig homlokát ráncolva előbb alaposan végigmért, azután körbejárt, végül odalépett hozzám. Belecsípett az arcomba, megcibálta államon az egyhetes borostát, megtapogatta a ruhámat, egy kevés rászáradt sarat leszedett róla, és szétmorzsolta a tenyerében. Majd egyenként kézbe vette, és sokáig tanulmányozta az övemről lógó karabinereket, megkopogtatta sisakomat, lámpásomat. Közben egyetlen szót sem szólt, még csak nem is hümmögött.

Mindvégig próbáltam kitalálni, mire gondolhat, mit fog kérdezni. Míg az apátot képmutatónak, alattomosnak és szerfelett kapzsinak véltem, addig a várúr sokkal jobb benyomást tett rám. Bizalomgerjesztőnek és a pilisfejűnél sokkal értelmesebbnek tűnt. Mégis alaposan meglepődtem, amikor végre megszólalt.

– Hová vezet a Pokollika? – kérdezte szigorú arccal.

– Most már sehová, az apát betemettette a parasztokkal, hiába kértem, hogy ne tegye. Ugyanis a társaim odalenn maradtak, segítségre lenne szükségük – hadartam egy szuszra.

– Mit ember betemet, azt ember ki is áshatja – bölcselkedett. – Hát akkor emígyen kérdem: honnan jöttél? De őszintén felelj, különben menten a bakó kezére adlak!

– Családunk birtokáról, az Acskó-fennsíkról.

Most először tűnt úgy, hogy kihoztam a sodrából. Gyorsan folytattam hát:

– Igazat beszélek, higgy nekem, uram! A Vecsem-zsombolyba szálltam alá, és valami rejtélyes erő a ti Pokollikatokba vetett. Nem ismerem ezt a vidéket, sose hallottam róla.

– Pedig nekem nem úgy tűnik! Annak ellenére, hogy beszéded alig értem, olyan ruhát hordasz, mit takácsaink nem tudnának megszőni, olyan készségeket aggattál magadra, mit kovácsaink képtelenek lennének utánozni, és minden bizonnyal nem tartozol az udvari néphez, túlontúl sokat tudsz a környékről.

Rezzenéstelen arccal, szinte szenvtelenül beszélt. És ezzel alaposan rám ijesztett. Ám a legrosszabb csak ezután következett:

– Ez pedig az ily vészterhes időkben, mikoron a fiú apja trónjára tör, felettébb veszélyes. És ezt én, a Tekus nembéli Bács mester nem tűrhetem!

Intett a katonáknak, akik fürgén ugrottak. Megragadták kötelékeimet, és a fal tövében tátongó, legfeljebb háromlábnyi, kerek nyíláshoz vezettek. A lyuk mellett hosszú fatörzs hevert, amin meghagyták az ágak csonkjait, akár egy hevenyészett lajtorján. Az egyik katona belökte a mélybe, aztán odataszigáltak. Kötelékeimet maga Bács mester vágta el.

– Alant várjad ki, míg király urunk dönt felőled! Mássz le szaporán!

– De én… – próbálkoztam.

Nem hagyott beszélni, kardjával ösztökélt parancsa ellenkezés nélküli végrehajtására. Mikor leértem, a fatörzset kirántották, ezzel elvágtak a külvilágtól. Bármennyire is kiváló mászó vagyok, ezt a húszlábnyi magasságot segítség nélkül le nem győzhetem.

Az írás megnyugtatott, csak sajna lassan az utolsó lap aljára érek.

Átgondoltam, mit tettem jól, mit rosszul. Nem hibáztatom magam, nincs miért! Azóta, hogy vadászni kezdtük az acskoxilátot, olykor-olykor a csapat nem ért ki időre, és a segítségükre sietők a vadászok közül néhányat nyálcsorgató, meghibbant roncsként hoztak a felszínre, míg a többieknek végérvényesen nyoma veszett. Ugyanakkor a barlang egy kicsit megváltozott, veszélyesebb és mélyebb lett. Ezekre az esetekre eddig senki sem adott magyarázatot. Én most már tudok!

Világosan látom, hogy nem Kárpátiában, hanem egy másik, ahhoz hasonló, csak jóval fejletlenebb, vadabb világban vagyok. Bár egyre kevésbé valószínű, hogy a vár ura vagy a király megkönyörül rajtam, és nem itt pusztulok éhen vagy szomjan, sem pedig a kapu előtti bitón végzem, számomra Kárpátiába nincs visszatérés!"

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr587420706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.