Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (3.)

2015. május 04. 20:13 - Vid Ödön

(elejére)

Töhötömnek több se kellett, lelkesen fogott bele az idegenvezetésbe:

– Ez a környék a Mesevilág pitvara, legalábbis mi így hívjuk. A tenger, amit elhagytunk, az Óperenciás tenger. Nem tudjuk, hogy van–e egyáltalán vége. Mint láttátok, állandóan erősen hullámzik, nem akadt még senki, aki át tudott volna rajta kelni. A hegy előttünk a Kristályhegy. Tetejét még emberfia nem látta, falát láb még nem tapodta. Egyedül az árgyélus kismadár, aki után az őrgróf úr a nevét kapta, tud rajta átrepülni. Az is csak akkor jelenik meg, amikor az őrgróf úgy megöregszik, hogy már nem tudja a feladatát ellátni, és akkor kiválasztja az új őrgrófot a kastély népéből. A Kristályhegy lábánál egy kastélyban lakik a környék jóravaló népe. Körülötte a park hétszázhetvenhétezer-hétszázhetvenhét négyszögöles, ez a vidék legszebb és egyben egyedül biztonságos része. A kastélynak hétezer-hétszázhetvenhét szobája van, abban hétszázhetvenhét család lakik. De erről majd holnap többet fogok mesélni, amikor a kastélyban végigvezetlek benneteket. A kastély parkján kívül csak zöld fűvel benőtt síkság van az Óperenciás tenger és a Kristályhegy között. Sőt ez az út sem állandó. Nézzetek csak hátra!

Katalin és Ödön hátrafordultak, és egy pillanatra megmerevedtek, ugyanis az út a hintó mögött szép lassan szertefoszlott, helyét frissen kinőtt fű foglalta el. Nem messze tőlük már semmi sem mutatta, hogy arra valaha is út vezetett.

Töhötöm így folytatta:

– Jól tettétek, hogy reggel nem tértetek le az útról. Aki eddig elhagyta, azonnal eltűnt, soha többé senki sem hallott róla. Az út egyébként a kastély kapujában napkeltekor szokott feltűnni, és elvezeti az ügyeletes kamarást az újonnan érkezőkhöz. A kocsinak sötétedés előtt vissza kell érnie a kastélyba velük, vagy nélkülük. Legkésőbb napszálltakor az út ugyanis eltűnik. Akit a kastélyon kívül talál az este, sohasem kerül elő. Előfordult már, hogy a kiküldött kamarásnak túl sokáig kellett győzködnie az érkezetteket. Sötétedéskor még csak a lovak és a kocsis haladt át a kapun, amikor a kocsi hátulja a rajta ülőkkel hirtelen eltűnt. Sajnos, az eltűnt kamarás volt az édesapám.

– Őszintén sajnáljuk! – mondta erre Katalin. – Milyen gyakran fordul elő, hogy érkezik valaki ebbe a világba?

– Egyre ritkábban, sajnos! – sóhajtott Töhötöm. – Új vendégek jövetelére mindig teleholdkor kerül sor. Általában egy család szokott érkezni, egy házaspár, néha a csemetéikkel, de volt már arra is példa, hogy csak gyerekek kerültek ide. Ritkán fordul elő, hogy egyszerre több út is nyílik. Krónikánk szerint ez régebben sokkal gyakrabban történt. CCLVI. Árgyélus őrgróf idejéből feljegyezték, hogy egy holdtöltekor egyszerre háromszázharminchárom helyre kellett kimennünk. Ma csak ti jöttetek.

– Nos, most már mindent elmondtam, amit szokásaink szerint el kellett nektek mondanom. Tudom, hogy még sok mindenre lennétek kíváncsiak, de majd Árgyélus őrgróf úr szolgál nektek további felvilágosítással. Ödön – fordult most Töhötöm a férfihoz –, elmondanád, mit csinál egy informatikus?

– Szívesen. Ha röviden akarok válaszolni, akkor adatokat dolgozok fel.

– Tessék? – kerekedett el Töhötöm szeme. – Minden szót értettem, de nem lettem tőle okosabb.

– Töhötöm, nem vagy ezzel egyedül – kacagott jóízűen Katalin. – Ha odahaza a fiúnkkal beszélgetnek a munkájukról, én is pont így érzem magam. De úgy látom, a nap készül lenyugodni, úgyhogy jobban jársz, ha most nem firtatod a kérdést, mert nem fejezné be, mielőtt a kastélyba érnénk.

– Katalinnak igaza van – helyeselt Ödön. – Ígérem, hogy pár nap múlva, amikor már megismertelek benneteket, megpróbálom érthetően elmagyarázni.

A beszélgetés közben behajtottak a kastélykert kapuján, amelyet a kapus gyorsan becsukott mögöttük.

– Most már biztonságban vagyunk – könnyebbült meg Töhötöm –, fertályóra múlva megérkezünk a kastélyba.

Első este

Még nem volt teljesen sötét, amikor a kocsis megállította a lovakat a főbejárat felhajtóján. A feljárót és a kaput lobogó fáklyák fénye világította meg.

Az érkezőket az első kamaráshoz nagyon hasonló, csak jóval fiatalabb ember fogadta.

– Bemutatom nektek Árpádot, a fiamat – mondta Töhötöm. – Ő most a második kamarás, ő fog benneteket a szobátokba vezetni. Én addig jelentést teszek urunknak. A vacsoránál látjuk egymást.

– Kövessetek, kérlek! – szólt Árpád.

Beléptek a kastély csodálatosan kivilágított két emelet magas előcsarnokába. A padló olívzöld márványból volt, amelyet a fal mentén vajsárga márványszegély határolt. A terem falait embermagasságig fehér márvánnyal borították. Afelett a falakra és a mennyezetre a mesékből jól ismert jeleneteket festettek. A bejárattal szemben majd tizenöt méter széles lépcsősor vezetett fel az emeleti galériára. Kétféle árnyalatú vöröses márványból készült, az egyik lépcsőfok sötétebb, a következő világosabb volt. A lépcső és a galéria díszesen faragott korlátján mennyezetig érő oszlopok álltak. Az oszlopfőket mesefigurák mesteri faragványai ékesítették.

– A főlépcső a közösségi termekhez visz – magyarázta Árpád. – A szobátok a vendégszárnyban lesz.

Egy jobbra nyíló folyósón indultak el. Hamarosan egy kisebb, de a főlépcsőhöz hasonló, gazdagon díszített melléklépcsőn jutottak fel az első emeletre. Árpád kinyitotta a huszonhatos számú ajtót.

– Ez itt a ti szobátok – mondta. – Készülődjetek a vacsorához! Megfelelő ruhákat találtok az öltözőszekrényben, a fürdőt pedig előkészítettük. Ha segítség kell, a jobboldali csengővel komornát, a baloldalival komornyikot hívhattok. Egy óra múlva értetek jövök.

A pár ámulva nézett körül. Igazából nem is szoba, hanem egy hatalmas lakosztály előtere tárult fel előttük. Onnan a méretes hálószobába jutottak, amelynek közepén egy óriási baldachinos ágy várta a fáradt vendéget. Rá több nagy- és kispárnát, dunyhát és paplant készítettek. Az ágyneműt a legfinomabb selyemből szőtték. A szoba két oldalán két–két ablak nyílt, amelyeket belülről spalettákkal lehetett besötétíteni. Mindkét oldalon az ablakok között mázas kerámiából készült kandalló állt, amelyekben csendesen ropogott a tűz, kellemes meleget árasztva. A falakról két híres magyar mesemondó, Benedek Elek és Móra Ferenc egész alakos festménye nézett rájuk. A mennyezeten lévő freskón az árgyélus kismadár éppen kiválasztotta CCC. Árgyélus őrgrófot a tisztségére.

Az előtérből jobbra és balra is nyílt még egy-egy ajtó. A jobboldalira „Katalin”, a bal oldalira „Ödön” feliratot erősítettek gondos kezek. Mindkettő öltözőszobába nyílt – erre mondta Árpád, hogy öltözőszekrény –, amelyben fogasokon gyönyörű ruhák lógtak, a polcokon pedig a hozzávaló cipőket, táskákat és egyéb szükséges kiegészítőket találták. Az egyik falat hatalmas velencei kristálytükör foglalta el. Egy hatalmas karosszék, egy ülőke, pipereasztalka és a fölötte függő kisebb tükör szolgálta a vendég kényelmét.

Az öltözőszobából még két helyiség nyílt, a fürdőszoba és a WC–ként használatos helyiség. A fürdőszobát körben mennyezetig érő tükrök borították, középen pedig egy jókora márvány medence állt, amelybe egy lépcsőfokon lehetett belépni. A medence vize kellemesen meleg volt, a szélén kis üvegekben különböző illatú kristályok sorakoztak. Egy alacsony asztalkán bolyhos törülközők álltak glédában, míg egy székre lágy tapintású köntöst tettek.

Miután mindketten lefürödtek, elkezdtek válogatni a ruhákban. Katalin ruhatárában kora középkori, reneszánsz, barokk és rokokó ruhák voltak. Ezek egy részénél az öltözés módja egyértelmű volt, másoknál azonban reménytelenül bonyolultnak tűnt, amihez segítség kellett. Katalin sokáig válogatott, majd egy halványzöld reneszánsz ruhaköltemény mellett döntött. Elérkezettnek látta az időt, hogy segítséget hívjon, meghúzta hát a csengő zsinórját. Kisvártatva egy fiatal lány lépett be egy oldalajtón, és bemutatkozott:

– Emese vagyok.

Segített felvenni Katalinnak az öltözéket, összeválogatni a hozzávaló kiegészítőket, majd szépen megfésülte, és kifestette az arcát.

Közben Ödön is öltözött. Mivel a ruhák ugyanazokból a korokból származtak, mint Kataliné, úgy döntött, hogy reneszánsz ruhát vesz fel, mert felesége úgyis ezt fogja előszörre választani. Az öltözködéssel neki is akadtak gondjai, ezért segítséget hívott. A komornyik Pálként mutatkozott be.

Végül úgy adódott, hogy egyszerre léptek ki öltözőszobáikból. Elnevették magukat, hogy ugyanazt a stílust választották.

– Szép vagy ebben a ruhában kedvesem – mondta Ödön, és megcsókolta.

– Már régóta vágytam arra, hogy ilyen régi ruhában lehessek.

Ekkor kopogott be Árpád. Amikor az ajtót kinyitották, elismerően nézett rajtuk végig:

– Jó választás! Az őrgróf úr is ezt a stílust szereti a legjobban. Menjünk, urunk és vendégei már várnak benneteket.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr317430340

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.