Írásaim

Vid Ödön

Az időtörött (4.)

2015. május 08. 16:55 - Vid Ödön

(az elejére)

Pillanatra mind megmerevedtek, hiszen ezt a hangot még nem hallották. Mikor már megtanultam egyszerű nyelvüket, akkor jöttem rá, mekkora mázli, hogy az Antalnak eme változatát kedvelem. Az An-ti ugyanis náluk az „ölj, és egyél”-t jelenti. Így viszont kijelentettem, hogy szomjas és éhes vagyok.

A sámán, botját rázogatva „tolmácsolta” szavaimat:

– Ra to! Ra ni!

Kisvártatva az egyik nő vizet, egy másik gyanús kinézetű kását, míg a harmadik tejnek látszó zavaros löttyöt hozott. A nagyjából félliteres, díszes agyagedényeket nagyjából méternyire tőlem letették a földre, azután visszaoldalogtak társaik közé. Fogalmam sincs, hogyan csinálta a lényegében vak sámán, de úgy lépett odébb, hogy semmibe se botlott bele. Felém fordult, és megismételte:

– Ra to! Ra ni!

Tudtam, most ennem kell! Nemcsak azért, mert az egész falu engem figyel, hanem, mert ha életben akarok maradni, nem gyengülhetek le az éhségtől. Reménykedtem, szervezetem apránként képes hozzászokni az itteni koszthoz. Bár, ha belegondolok, étvágylohasztó kinézete ellenére a benne lévő bacikkal együtt is egészségesebb, mint saját korom génmanipulált, E-ezzel meg E-azzal turbózott kajái. Tehát egy korty víz, egy falat étel, nyomatékul pár cent tejecske!

Túléltem az első étkezést! Jól ugyan nem laktam, de immunrendszerem sikeresen vette az akadályt. Megkezdődött beilleszkedésem a falu életébe.

Hamarosan előkerültek a gyerekek is, hat egészen apró, meg egy tucat nagyobbacska. Sokkal jobb állapotban, mint korom éhező afrikai csöppségei. Ők bezzeg nem tartottak háromlépésnyi távolságot, odajöttek, ismerkedtek, barátkoztak velem. A felnőttek szétszéledtek, mentek a dolguk után.

Nemsokára az egyik idősebb fiú kézen fogott, és a legkisebb kunyhó előtti árnyékban üldögélő sámánhoz vezetett. Első beszélgetésünk érdekesen zajlott. Szájából folyt a szó, én meg próbáltam valamit felfogni belőle. A mobilommal jó sokat felvettem a szövegeléséből. Hajnali mutatványom ugyan sok energiát kivett az aksiból, de némi takarékoskodással még sokáig képes működni. Egyelőre szilárdan hittem: hamarosan visszakeveredek megszokott időmbe.

A törzs vagy család, ezt nem tudtam eldönteni, egy szótagos szavakat használt, nagyjából háromszázat. Felesleges erről többet beszélni, a lényeg, hogy alig egy hét után már megértettem magamat. Főleg a sámánnal érintkeztem, a gyerekek kivételével mindenki igyekezett elkerülni. Az ő kíváncsiságát azonban a nyelvi korlátok miatt képtelen voltam kielégíteni.

Az a megtiszteltetés ért, hogy megosztotta velem a kunyhóját. Ott biztonságban tudhattam könnyű, víz- és ütésálló alumíniumtokba zárt felszerelésem: az adatrögzítőt, a fényképezőgépet, a mobilt, a lámpáimat, meg a tucatnyi tartalékelemet. Barlangi ruhámat már első délelőtt a helyi viseletre, ágyékkötőre, cseréltem. A gumicsizmát tartósan nem mertem hordani, ezért megpróbáltam talpamat hozzászoktatni a füves, kavicsos földhöz. Hamar feladtam, és két bőrdarabból bocskorfélét eszkábáltam.

Sok egyéb kérdés közt a dátum meghatározása izgatott nagyon. Talán teljesen alaptalanul, de bíztam benne, ha tudom, mikor vagyok, előbb-utóbb arra is rájövök, hogyan térhetnék vissza. Elhatároztam, mindig feljegyzem a napkelte és a napnyugta időpontját. Napéjegyenlőséghez vagy a nyári napfordulóhoz viszonyítva már kiszámolhatom idecsöppenésem napját. Hamarosan bizonyossá vált, augusztus közepe lehet.

Eleinte a faluban tébláboltam. Kíváncsian vettem kézbe mindent, a csontból, obszidiánból és fából készült szerszámokat, a régészek csodálatát kivívó agyagedényeket. Rendszerint napközben csak nők meg a legkisebb gyerekek voltak odahaza, a többiek vadásztak, magvakat, gyümölcsöket, tűzrevalót gyűjtöttek. A nagyobb fiúk a réten, látótávolságban legeltették a jószágot. A lányok annak a három asszonynak segédkeztek, akik őröltek, főztek. Ketten kosarakat fontak, négyen bőröket tisztítottak, és a télire szánt ruhákat készítették. Két nő az egyik házhoz toldott fészer védelmében szorgalmasan gyúrta, formázta az agyagot.

A falu biztonságát napközben az egyik férfi vigyázta a sziklafal csúcsán gubbasztva. Bal lábát húzta, vadat hajtani így már nem tudott, ám kiváló őrszemnek bizonyult.

Kora délután megjöttek a nők. Kosarakban hozták a különféle bogyókat, gyümölcsöket, magvakat, néhányan jókora köteg rőzse alatt görnyedtek. Hamarosan befutottak a vadászok is az aznapi gyenge zsákmánnyal: pár nyúllal, fácánnal és ürgével, amiket csapdával ejthettek el.

Láthatóan már a télre készültek. A hús nagyobb részét szárították, alig valamit sütöttek vagy főztek meg. Az ételeket egyhangúnak és ízetlennek találtam, ugyanis csupán kevéske sót használtak.

Néhány nap múlva csatlakoztam a vadászatra indulókhoz. Ám hamarosan tudtomra adták, jobb, ha visszatérek a faluba, és nem ijesztem el az amúgy is éber zsákmánynak valót. Sokáig pusztán a rőzsegyűjtésnél vették hasznomat. Ehhez is csak lassan edződtem hozzá, kezdetben feleannyitól rogyadoztam, mint a leggyengébb nő.

Unatkoztam! Az egyhangúságot ritkán törte meg esemény, beszélgetni pedig nem volt miről. Fejemben hiába őriztem kortársaimhoz hasonlóan több ezer év felhalmozott tudását, abból semmit sem tudtam hasznosítani, átadni.

Egyik reggel a fazekasok a fészertől kicsit távolabb lévő, nagyjából méteres gödör aljára rengeteg száraz gallyat terítettek. Arra rakták a kiszáradt edényeket, cserépdarabokkal lefedték, felülre máglyát halmoztak. Mikor elkészült, meggyújtották. Estig táplálták a tüzet. Másnap a kihűlt hamuból előszedegették a kiégett tárgyakat. Alig néhány tört csak szét!

A tizedik napon a sánta őr kivételével mindenki a faluban maradt. Furcsa feszültség vibrált a levegőben.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr687443266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.