Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (4.)

2015. május 11. 16:50 - Vid Ödön

(az elejére)

Lementek a földszintre, majd a főlépcsőn fel a fogadóterembe. Amikor beléptek, az ajtónálló hangosan bemutatta őket a bent várakozóknak.

– Katalin, gölöncsér, és Ödön, informatikus.

– Legyetek üdvözölve udvaromban – szólalt meg barátságosan az őrgróf, aki a terem túlsó végén, egy kis emelvényen állt. – Gyertek ide, hadd mutatkozzunk be személyesen is egymásnak!

A gótikus stílusú hatalmas helyiség, melyet két oszlopsor három részre osztott, lenyűgözte őket. Az oszlopfőket itt is mesefigurák mesterien kifaragott szobrocskái díszítették. A padló fehér márvánnyal keretezett olívzöld márványlapokkal volt kirakva, az oldalfalakat pedig embermagasságig halványzöld márvánnyal burkolták. Felette körös-körül minden szabad helyet egyetlen mozaikkép foglalt el, amely Mesevilág számtalan királyságának lakóit mutatta be, a mennyezeti freskón pedig Mesevilág térképét látták. Mindkét kép percről-percre változott, ami nagyon meglepte őket .

CCC. Árgyélus már idős volt, dús ősz hajjal és szakállal. Kedves ember benyomását keltette, aki bölcs derűvel irányítja udvarát.

Kétoldalt díszesen öltözött férfiak és nők képeztek sorfalat az ajtó és az emelvény között. Ahogy a pár végighaladt a termen, mindenki mosolyogva bólintott feléjük. Végül odaértek az emelvényre, ahol az őrgróf megölelte őket, majd sorban bemutatta a körülötte állókat.

– Ő hűséges és szerető feleségem, Sarolt, akivel immáron ötven esztendeje élek boldog házasságban – vezette őket először a mellette álló hölgyhöz. – Ő itt az első kamarásom, Töhötöm, akit már ismertek. Mellette felesége, Gizella, de ő szereti, ha csak Gizinek szólítják. Ő látja el főkulcsárnéként udvarom gazdasági vezetését. A többiek pedig: Mihály, az udvar első könyvtárosa, Samu, iskolánk rektora, és végül ismerjétek meg Istvánt, írnokomat és krónikásunkat.

– Vendégeim vagytok addig – folytatta –, amíg további sorsotok el nem dől.

– Köszönjük a szíves meghívást. De hogy érted, amíg további sorsunk el nem dől?

– Nos, aki úgy érkezik ide, ahogyan ti is, a következő teleholdkor eltűnik innen, de erről majd holnap a könyvtárban többet is megtudtok Mihálytól. Úgy gondolom, már jócskán megéhezhettetek, menjünk hát az ebédlőbe lakomázni.

Ezzel szertartásosan meghajolt Katalin előtt, majd a karját nyújtotta neki. Ödön tanácsot kérő tekintettel nézett Saroltra, aki biztatóan mosolygott, mire ő is követte az őrgróf példáját. A többiek is sorban karoltak bele párjukba, és így vonultak vacsorázni.

Az ebédlő nem kevésbé volt díszes, mint a fogadóterem. Itt a padló zöldesszürke márványból készült, a falakat pedig kellemes vajsárga bársonytapéta borította. Felette egy lakomát ábrázoló hatalmas összefüggő mozaikot láttak.

Amikor beléptek, a középen álló irdatlan ovális asztal csupaszon állt. Körülötte éppen hetvenhét szék várt vendégére. Mindegyik szék sötétre pácolt tölgyfából készült, a lábak, a karfák, a háttámla szélei és hátsó oldala faragott mesefigurákat ábrázoltak, rajtuk mesejelenetekkel díszített párnák biztosították étkezés közben a vendégek kényelmét.

Árgyélus odavezette Katalint az asztalhoz, majd Saroltot mellé ültette, míg maga mellé Ödönt hívta. Ödön másik oldalára Töhötöm, majd Mihály, István és Samu kerültek, Katalin másik szomszédja Gizi lett. A többiek pedig sorban körülülték az asztalt. Miután mindenki elhelyezkedett, az őrgróf felállt, majd egy olyan mozdulatot tett, mint aki felvesz az asztalról egy poharat.

– Emelem poharam kedves vendégeinkre, érezzék magukat otthon minálunk! És most kezdődjék a lakoma, asztal, terülj-terülj!

Abban a szempillantásban mindenki előtt gyönyörű porcelán tányérok jelentek meg, talán mondanom sem kell, hogy ezekbe is mesejeleneteket festettek. Mellettük az evőeszközök sora legalább hét fogást sejtetett, előttük kristály borospoharak várakoztak. Mindenki első poharába halványsárga száraz bort töltöttek.

– Fenékig! – vezényelte az őrgróf.

Miután kiitta poharát, elegáns mozdulattal a háta mögé hajította. Az asztalnál ülők vidám nevetéssel követték a példáját. A poharakat láthatatlan kezek még azelőtt elkapták és eltüntették, mielőtt a földre esve szilánkokra törtek volna.

Ezután az őrgróf tapsolt egyet, mire az asztalon mindenféle pástétom, hideg sült hús, füstölt hal, kagyló, saláta és mártások tűntek fel hatalmas aranytálakon. Mindez anélkül, hogy a teremben bárki megjelent volna a vendégek kiszolgálására. Katalinék kíváncsian néztek körül, mi fog most történni. Hirtelen szomszédjaik és a többiek tányérján is különböző ételek jelentek meg az asztalon sorakozó tálakból.

– Gondoljatok arra, amit enni akartok – súgta Töhötöm.

Megfogadták a tanácsot, hamarosan az ő tányérjuk is tele lett.

– Ödön – fordult most hozzá a házigazda –, elmesélnéd, hogy honnan érkeztetek ide?

– Természetesen!

Hosszan mesélt magukról és családjukról, meg a XXI. századról, amelyben eddig éltek. Közben mindenki előtt újabb és újabb fogások tűntek fel, amelyek között a fogásnak megfelelő legfinomabb borokat itták. A vendégek egy része Ödönre figyelt, mások egymással beszélgettek. Így folyt órákon keresztül a vacsora.

A harmadik vagy negyedik fogás után Árgyélus újra pohárköszöntőre emelkedett.

– Kedves barátaim! – szólt ünnepélyesen. – A mai az utolsó alkalom, hogy újonnan érkezetteket fogadtam. Sok éve töltöm már be az őrgrófi posztot, elfáradtam, az időm lejárt. Újholdkor eljön hát újra az árgyélus kismadár, hogy kiválassza utódomat. Köszönöm mindenkinek a hűségét, odaadását és munkáját.

– Sokáig élj még Árgyélus! – kiáltották az asztalnál ülők, és kiitták poharukat.

– Tényleg eljő az árgyélus kismadár? – kérdezte Saroltot Katalin. – Már oly régóta szeretném látni! Gyerekkoromban tanítottak egy dalt, ami róla szól, de soha senki sem tudta lerajzolni nekem, hogy milyen is az.

– Elénekelnéd nekünk? – kérdezte Sarolt.

– Halljuk! Halljuk! – kérték többen is az asztal körül.

Katalin kicsit zavartan fogott bele:

 

Az árgyélus kismadár nem száll minden ágra,

én sem fekszem mindenkor szép paplanos ágyba.

Szállj le, szállj le gyönge kis madárka,

Szánj meg, bánj meg gyönge kis madárka.

 

Az én kedves vacsorám csak egy piros alma,

Az én vetett nyoszolyám csak egy marék szalma.

Szállj le, szállj le gyönge kis madárka,

Szánj meg, bánj meg gyönge kis madárka.

 

– Nagyon szép volt! – tapsolták meg Katalint.

Azután erre is ittak, majd további fogások kerültek az asztalra.

– Kedves barátaim! – szólalt meg a desszert után Árgyélus. – Új vendégeink bizonyára fáradtak. Ürítsünk hát mára egy búcsúpoharat, és jó éjszakát kívánok mindenkinek!

A vendégek zajosan itták ki az utolsó pohárból a párját ritkító aszúbort, majd szétszéledtek. Katalinékat Árpád megint elkalauzolta a szobájukig. Jó éjszakát kívánt azzal az ígérettel: amint meghúzzák a baloldali csengőt, értük jön.

Az öltözőszobákban Emese, illetve Pál már vártak rájuk, segítettek az éjszakai átöltözésben, majd a levetett ruhákkal csendben távoztak.

– Nehéz nap volt ez a mai – mondta már az ágyban Katalin. – Nagyon tetszik itt, de azért remélem, hogy viszontlátjuk még az otthonunkat és a gyerekeinket.

– Én is bízom benne! Holnap talán okosabbak leszünk.

Egymást átölelve aludtak el.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr157450450

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.