Írásaim

Vid Ödön

Az időtörött (6., befejező rész)

2015. május 23. 16:24 - Vid Ödön

(az elejére)

Odalenn állandóan barlangász öltözékemet, gumicsizmámat viseltem. Kibírhatatlanul nedvesnek és büdösnek éreztem magamat. Elkeseredetten vettem számba készleteimet. Az elemekkel nagyjából egy hétig folyamatosan használhatom az egyik lámpámat. Úgy számoltam, hogy a kiépítetlen főágon, amelyben az őszi csapadék miatt valószínűleg végigfolyik a víz, egyetlen nap alatt eljuthatok az Óriások terméig, másnap pedig visszatérhetek. Ha szerencsém van, belebotlok a dimenziókapuba, és azon keresztül hazajutok. Ha nem, végleg ebben a korban ragadok!

Egyedül nem mertem, nem akartam nekivágni. Mikor kérdezősködtem, hárman is késznek mutatkoztak elkísérni. A sántikáló őr, Eg. Őt valaha odabent érte a baleset, és most azt remélte, ha szembenéz az ártó szellemmel, meggyógyul. Aztán Ün, a fiúk közül legidősebb. Belőle egykor a sámán utódja lehet. Meg Dö, az az asszony, akiben társaitól eltérően nem mocorgott új élet. Mind egészségesek. Összeszedtünk annyi fáklyát, amennyi három, teherhordásra való vesszőkosárba belefért, és két napra való élelmet.

Számításaim szerint december 19-én indultunk. A műszereimet tartalmazó tokkal a hátamon én mentem elől. Lámpásom jókora távolságra világított el. Eg, Dö és Ün változó sorrendben követtek, mindig csak a középső kezében égett szövétnek. A vártnál sokkal gyorsabban haladtunk. Társaim mezítláb, bőrökből összefércelt kényelmetlen ruhájukban is legalább olyan ügyesen másztak, mint én. A patak épphogy csordogált, még a Nehéz-út legmélyebb részén is alig ért a térdem fölé. Az első komoly akadályt a Vaskaput kitöltő víz képezte. Én hozzá vagyok szokva, útitársaimat pedig nem izgatta. Ahogy a lámpám fényében szikrázó pompás cseppkőképződmények garmadája sem.

Órám szerint kevéssel múlt este hét, mikor az utolsó víznyelőhöz értünk. Gondolkoztam, megmásszuk-e a hatalmas omladékot, amelyen túl az Óriások-terme rejtőzik. Megoldható feladat, hiszen az első modern kori kutató 1825-ben mezítlábas nyomot talált az egyik cseppkőcsoport tövében. Ün döntött helyettem, elkezdett kapaszkodni, mi pedig utána.

Bejártuk az egész termet. Természetesen elmentünk a kérdéses helyre, ahol szomjunkat oltottuk, és társaim otthagyták lábnyomaikat. Innen már nem tétováztam, felmásztam a Meseországba. Megkerestem azt a kürtőt, amiről egyik neves elődöm kijelentette, azon keresztül jött be az ősember. Most zárva volt.

Ott éjszakáztunk. Felváltva őrködtünk, nehogy a fáklya leégjen, csupán a fejlámpám fényénél négyen biztosan nem jutnánk vissza a törzs táborhelyére. A csupasz földön minden eddiginél rosszabbul bóbiskoltam. Enyém volt az utolsó őrség. Elnéztem társaimat, akiken nem látszott fáradtság, aggodalom, békésen húzták a lóbőrt. Egyszer csak lázasnak éreztem magam.

Pánikba esve ráztam fel az alvókat, és indulásra noszogattam őket. Nem mertem nekik megmondani az igazat, féltem, hogy fejvesztve menekülnének. Azzal etettem őket, sietnünk kell, a táborban valami szörnyűség történt.

Nem tudom, ezt honnan vettem. Épp ezért földbe gyökerezett a lábam, amikor jó tíz óra múlva visszaérve senkit sem találtunk ott. Társaim csak körbepillantottak, majd határozottan a Csontház-terem felé iramodtak. Ün megragadta a kezemet, és úgy ösztökélt gyorsabb mozgásra.

Nemsokára én is meghallottam a távoli siránkozást. Fogalmam sem volt, itt mi játszódhatott le, míg a barlang mélyén jártunk. Amint kiértem az utolsó szűkületből, ahol bele kellett gázolnunk az Acheron jéghideg vízébe, megértettem. A szemközti falnál tizenhárom, magzati pózba helyezett, mozdulatlan testet láttam. Mindegyikük tarkóján jókora szikladarab. Az élők körbeállták a temetkezési helyet, gyászolták halottaikat.

Velük sírtam. Belül éreztem, én hordozhatok olyan betegséget, ami ennyire hamar legyűrte őket. A törzs majd’ negyedét elvesztette, köztük sok várandóst. Borzasztó csapás! Az ásatási eredményekből tudom, több sír nincs a barlangban, tehát a telet túlélik, de utána valószínűleg elhagyják a környéket.

Nemcsak a láztól éreztem pocsékul magam. Szókincsük elégtelen, hogy bocsánatukat kérjem, hogy magyarázkodjak! Csendesen elsomfordáltam, nem akartam búcsúzni tőlük. Ha észre is vette valamelyikük, senki sem követett.

Elvergődtem az Oszlopok csarnokába. Adatrögzítőmre rámondtam utolsó üzenetemet:

– Egy félreeső helyre eldugom az alumínium tokot a belé zárt felbecsülhetetlen értékű információval. Még egyetlen forrás sem említette a megtalálását. Remélem, épségben kibírja a rá váró évezredeket. És azt is, hogy a Nehéz-útban, ahová innen indulok, visszatalálok a saját koromba, mielőtt lámpám végleg lemerül, vagy legyűr a betegség. Jó szerencsét!

 

 

Cefetül hasogat a fejem, és émelygek az átható, ismeretlen szagtól. Erőlködve nyitom ki a szemem. Éles fénnyel kivilágított kupola borul fölém. Meztelenül, beszíjazva ülök egy űrkorszakinak kinéző fehér karosszékben. Az állam alatt csillogó vesetál, a lábam között mintha katétert látnék. Velem szemben két hordágy, rajtuk zsákokba csomagolt valamik.

– Hol vagyok? És hogy kerültem ide? – suttogom.

Sárga szkafanderbe öltözött alak lép mellém. Sisakjának ablakán nem látok keresztül, az ormótlan ruha miatt az alakját sem tudom kivenni.

– Á Bárádlábán ván. Ázók á széréncsitlén fíckök tálélták még kit nápjá – mutat a csomagokra. – Dr. Hálás Mátíld urnágy vágyók, Némzétí Kátásztröfávídélém. Mágá még kí á fránc, fíjám?

Recsegő, kellemetlen hangján és a modorán könnyebben teszem túl magam, mint a hallottakon. Sokáig keresgélem a megfelelő választ:

– Würth Antal… azt hiszem, végérvényesen időtörött…

Vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr487485520

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.