Írásaim

Vid Ödön

Segítsen egy halhatatlanon (1.)

2015. május 29. 16:42 - Vid Ödön

Nobel-díjat érő cikkem végső simításából diszkrét köhintés szakított ki. Péntek éjfél felé járt az idő, és abban a tudatban voltam, az őrség kivételével egyedül vagyok az épületben. Nekik pedig meghagytam: semmivel se zavarjanak!
Arra gondoltam, ugrat valaki. De hát ki venné a bátorságot, hogy a világhírű egyetem genetikai karának nagytekintélyű dékánjával viccelődjön? Még a kutatásaimat pénzelő biztosítótársaság elnöke sem, pedig vele igazán jóban vagyok.
– Ki van itt? – fortyantam fel. – Mit akar?
– Jó estét, professzor! – szólalt meg kisvártatva egy kontratenor hang a hátam mögül. – Kérem, segítsen egy halhatatlanon!
Megperdültem a székemmel, majd leesett állal bámultam az előttem álló nyúlánk testalkatú, vörös arcú, kopasz, korombeli férfit. Sosem látott szabású, csillogó, zafírszínű kezeslábast, meg vastagtalpú félcipőt viselt. És… átláttam rajta! A látvány annyira megdöbbentett, hogy szavai csak nagyon lassan jutottak el a tudatomig: halhatatlan.
– Ez valami vicc? – kérdeztem jó sokára.
Majd három másodpercbe telt, mire a jelenés válaszolt:
– Egyáltalán nem, professzor! Sajnálom, hogy nem lehetek személyesen a szobájában, csupán a holoképem. A késleltetésből talán már rájött, én a Holdon tartózkodom. És egészen komolyan kérem a segítségét.
Szavai logikusan hangzottak, mégsem akartam elhinni. Hiszen ember csaknem száz éve járt utoljára a Holdon. A nemzetközi űrállomást 2020-ban kiürítették, az ott elért eredmények nem fedezték a költségeket. Azóta az emberiség csak automata űreszközökkel kutatja a világűrt.
– Akárki is a pasas, olyan technikával rendelkezik, amivel tán még a sereg sem! – gondoltam. – Be kéne kapcsolni a kamerákat…
Az idegen mintha belelátott volna a fejembe, mert újra megszólalt:
– Professzor, én a maga helyében egyelőre titkolnám ezt a beszélgetést! Ha erről a katonák tudomást szereznek, lőttek a Nobel-díjról szövögetett álmainak. És akkor nekem is iszonyatosan sokáig kell várnom egy újabb kedvező alkalomra. De hát azt csinál, amit jónak lát, én, még ha akarnám is, semmiben sem akadályozhatom meg.
Kezdett érdekelni a dolog.
– Nos – válaszoltam kimérten –, meghallgatom a történetét, azután meglátom, tehetek-e bármit magáért.
– Köszönöm, professzor! Igyekszem nem soká rabolni a drága idejét, tehát ezúttal csak a legfontosabbakra szorítkozom.
Kis szünetet tartott, mintha most szedné össze a gondolatait. Ám biztosra vettem, alaposan felkészült a beszélgetésre.
– Hívjon Kszilnek, ez áll legközelebb a nevemhez. Csaknem hatvanötmillió évvel ezelőtt születtem, ilyen léptékben párezer év ide vagy oda nem igazán számít. Népem a mai Mexikói-öböl helyén elterülő hatalmas szigeten, a Gián élt. Ötvenévesen voltaképp az önéhez hasonló kutatásokban vettem részt, és emiatt lettem halhatatlanná…
Legszívesebben közbevágtam volna, hogy ne etessen badarságokkal! Ám ezzel csak a saját időmet pazaroltam volna, így hát csendben maradtam.
– …. Az élettartam meghosszabbításának lehetőségét kutattuk, hogy űrhajósaink élve megjárhassák a Szíriusz rendszerét. Mi persze másként hívtuk, de hát ez lényegtelen. Az átlagos életkorunk százharminc év körül volt, az utazást hatszáz évre becsültük. Mikor az egyik kísérlet végre sikerrel kecsegtetett…
Zavart képet vághattam, hiszen a csillagászatban meg a fizikában is elég járatlan vagyok. Kszil észrevette, mert hirtelen visszaugrott, és tanáros hanghordozással magyarázott tovább:
– Abban az időben már sikerült tíz tonna hasznos terhet tízezer kilométeres másodpercenkénti sebességre gyorsítanunk. Figyelembe véve a valamivel több, mint nyolc fényévnyi távolságot, gyorsítást, fékezést, ott tartózkodást, jött ki ez az érték. De, hogy folytassam, én vállaltam a kísérleti nyúl szerepét. Megkaptam a szert, azután feltelepítettek a Holdra. No, nem egyedül, állandóan tucatnyi orvos meg kutató figyelt, vizsgált. Egyik sem bírta fél évnél tovább. Míg kortársaim, tudóscsoportom tagjai már régen meghaltak, rajtam nem fogott az idő. Így telt el bő öt évszázad. S ekkor következett be a katasztrófa. Egy szikladarab, bár csillagászaink úgy számolták, hogy elsuhan a Föld és a Hold között, telibe találta a Giát. Népemnek esélye sem volt a menekülésre. Maguk ezt a krétakor végeként emlegetik. A velem lévők nem tudtak hazatérni. Sorra távoztak mellőlem, az utolsó hatvanhat évig élt még. Azóta egyedül vagyok…
Kis szünetet tartott, én közben próbáltam megemészteni a hallottakat. Azon gyorsan túltettem magam, hogy ugyanúgy beszélt, ugyanazokat a szófordulatokat használta, mint bármelyik honfitársam. Viszont hihetetlensége mellett annyira összefogott volt a történet, hogy kezdtem arra hajlani: nem tréfálkozik.
– Évmilliók óta vágyom rá, hogy valaki megtalálja a halhatatlanság ellenszerét, és végre méltósággal meghaljak. Professzor, ön az első, akinek az eredményei reménnyel töltenek el. Ezért kérem a segítségét!
Utolsó mondata kétségbeesett segélykiáltásként hangzott.
– Időre van szükségem! – habogtam.
– Megértem önt, professzor! – válaszolta nyugodtan. – Gondolja csak át a hallottakat, fogalmazza meg a kérdéseit! Egyébként is mára lejárt az időm, maga fölött a Hold ugyanis hamarosan lenyugszik. Jelentkezni fogok.
Ezzel udvariasan meghajolt, azután fokozatosan elhalványult.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr387503194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.