Az árgyélus kismadár
Másnap déltájban a kastély apraja-nagyja az udvaron tolongott. Mindenki találgatta, hogy kit fog választani az árgyélus kismadár.
Amikor a nap delelőre hágott, a Kristályhegy felöl egy csudaszép madárka röppent Árgyélus őrgróf vállára. Öklömnyi nagy lehetett, a tolla ezüstösen csillogott a napfényben, fején bóbitát viselt, amely úgy állt, mint egy hercegnői korona, szemei szokatlanul kéken ragyogtak, csőre pedig olyan piros, mint a legszebb lányok ajka.
A madárkát tapssal és éljenzéssel fogadták.
– Árgyélus őrgróf – szólalt meg lágy, de jól hallható hangon –, letelt hivatali időd. Munkádat jól végezted, feleségeddel együtt megérdemlitek a pihenést.
Az egybegyűltek ismét lelkesen tapsoltak.
– Most pedig ki fogom választani az új őrgrófot, aki CCCI. Árgyélusként fog a Krónikátokban szerepelni. Döntésem végleges és megmásíthatatlan lesz. Mielőtt választanék, jelentkezzen az, aki úgy érzi, hogy méltatlan lenne az őrgrófi posztra.
Az összesereglettek zavarba jöttek, hiszen erre a fordulatra csak a legidősebbek emlékeztek. Kis habozás után Pál, a komornyik emelte fel a kezét. A körülötte állók kissé értetlenül néztek rá. Szép daliás legény volt, közismerten udvarias, egyáltalán nem szószátyár, de jól tudott beszélni, és az égieknek hála, sok humor szorult belé. És mert mindenkinek szívesen segített, szerették a kastély lakói.
Az árgyélus kismadár most Pál vállára lebbent.
– Miért lennél méltatlan? – kérdezte.
– Tudod, én nem viseltem semmi fontos hivatalt a kastélyban, mint a kamarások, az írnokok vagy a könyvtárosok. Hogyan irányíthatnám én az egész kastélyt?
– Nos, akkor én téged választalak, mert egyedül tebenned volt meg a hivatalhoz szükséges szerénység – szólt a kismadár, majd lebucskázott Pál válláról, mire gyönyörű fiatal leánnyá változott. – A nevem Tündér Ilona. Elfogadsz-e engem mátkádnak?
Pálnak szinte földbe gyökerezett a lába. A leány szépségét alig lehet leírni: derékig érő dús haja, mint az arany, az alakja, mint a homokóra, szeme olyan kéken ragyogott, hogy beleszédült, aki belenézett, ajkai pedig, mint a vörös rózsaszirmok. Ezüstösen csillogó menyasszonyi ruhát viselt hosszú fehér uszállyal, fején hercegnői koronát, nyakában igazgyöngysort. Pál abban a pillanatban örökre beleszeretett.
– Már hogyne fogadnálak, kedves Tündér Ilona! – szólalt meg kisvártatva, mert nem akarta elhinni, hogy ilyen megtiszteltetés érte. – Ígérem, hogy holtomig hűséges és szerető férjed leszek!
A pár ezután szenvedélyesen megcsókolta egymást.
A tömeg újfent éljenzett. és tapsolt. Sok nőtlen fiatalember titkon szívta a fogát, amiért nem jelentkezett, mert akkor talán ő lett volna a szerencsés kiválasztott.
– Kedves Pál és Ilona! – ölelte magához őket CCC. Árgyélus – Csókotokkal megpecsételtétek házasságotokat, éljetek hát sokáig szeretetben és boldogságban!
– Pál – folytatta –, ezennel ünnepélyesen átadom neked hivatalomat. Mostantól fogva te vagy CCCI. Árgyélus őrgróf, te irányítod a kastélyt.
Mialatt CCC. Árgyélus levetette nyakából az aranyláncon függő őrgrófi pecsétet, és Pál nyakába akasztotta, az egybegyűltek viharosan ünnepeltek.
– Mától fogva hívjatok Ilinek – kérte most Tündér Ilona –, mert ettől kezdve én is halandóként fogok veletek együtt élni. Gyere, kedves férjem, táncoljunk be az ebédlőbe, és kezdődjön a lagzink!
A zenészek rákezdtek egy palotásra, amire mindenki a párjával táncra perdült, és így vonultak be a kastélyba, ahol a terülj-terülj asztal a szokásosnál is gazdagabb lakomával várta a kastély minden lakóját.
Utolsó napok
A napok egyre gyorsabban teltek, ahogy közeledett a telehold ideje. Katalin és Ödön a délelőttöt rendszerint a könyvtárban töltötte. Sok könyvbe lapoztak bele. A megelevenedő történetek Mesevilág különböző királyságainak életébe, eseményeibe engedtek bepillantást. A legtöbbel még sohasem találkoztak, világuk híresen nagy mesélői valamiért nem mondták el azokat. Legnagyobb bánatukra nem találtak olyan könyvet, amely az elképzelt idilli világot mutatta volna be. Mindegyikben a nekik kedves főhősnek sok gonoszsággal, aljassággal, rémséggel kellett megküzdenie. Ráadásul nem is mindig a jó győzött, hanem sokszor meghalt, vagy maga is gonosszá, vagy zsarnokká vált.
Ha már belefáradtak az olvasásba, nagyokat sétáltak a kertben, vagy üldögéltek a tó partján. Ilyenkor mindig kettesben voltak, a kastélyból senki sem zavarta meg őket. Ezeket az órákat élvezték igazán, megszűnt számukra az olvasott, vagy látott sok borzalom. Egymás iránt érzett szerelmük boldoggá tette őket, megerősítette szívüket. Ahogy az Útmutató szerzője írta, a kert valóban a béke és a nyugalom szigete volt.
Miután kipihenték magukat, rendszerint pár órát az iskolában töltöttek. Samu számos olyan dolgot ismertetett meg velük, amelyet világukban az emberek többsége már nem tanult meg, mert tanítóik maguk sem tudtak róluk. Megtanulták megérteni az állatok viselkedését, azt, hogyan keltsenek bizalmat egy állatban vagy emberben, elsajátították a növények finom kisugárzásának érzékelését, azt, hogy azok mikor jeleznek biztonságot, és mikor veszélyt.
Esténként most már CCCI. Árgyélus és Ili voltak a lakoma házigazdái. Rendszerint megbeszélték velük, hogy aznap milyen történetekre bukkantak a könyvtárban.
– Mesevilágban létezik-e egyáltalán olyan hely – kérdezte az utolsó este Katalin Ilitől –, amely legalább egy picit hasonlít ahhoz, ahová vágyakoztunk?
– Amit olvastatok és láttatok, az már megtörtént. Igen, vannak boldog helyek és idők is.
– És hogyan juthatunk oda?
– Mesevilágba is úgy kerül mindenki, ahogyan a ti világotokba is.
– Hogyhogy? – nézett rá értetlenül Katalin.
– Hát újszülöttként. Persze, ez azt a helyet kibillenti jelenlegi állapotából. Az újszülöttből lehet jó, vagy rossz ember, miatta egy békés föld akár pokollá is változhat, vagy fordítva. Ezt senki sem tudja előre.
– És hogyan érhetjük el – kapcsolódott a beszélgetésbe Ödön –, hogy ugyanoda szülessünk, és boldogan éljünk együtt tovább?
– Hát, erre nincs semmi garancia. Ha mostani szerelmetek egymás iránt elég erős, nos, akkor nagy valószínűséggel egymásra fogtok találni, és együtt, boldogságban öregedtek meg.
A vacsora végeztével Ödön javasolta, hogy menjenek be még egyszer a könyvtárba. Amikor beléptek, a hold egyetlen olvasóasztalt világított meg, azon a már ismert Útmutató és egy vadonatújnak látszó, ismeretlen könyv hevert.
Az Útmutató nyitva volt, először azt kezdték olvasni.
Íme, elérkezett az utolsó itt töltött estétek. Csak rajtatok áll, hogy mi fog veletek történni. Az asztalon még egy könyvet találtok. Lapjai most még üresek. Hogy hogyan alakul majd benne a történet, a ti döntéseteken múlik.
Ha felütitek a fedelét, akkor Mesevilágban új história kezdődik, amelynek ti is részesei, mondhatnám, főhősei lesztek. Benne megszülettek, felnőttök, megöregszetek, végül meghaltok.
Ha viszont nem nyitjátok ki, hanem lefekszetek aludni, akkor oda kerültök, ahová álmodjátok magatokat. Ez lehet az a hely, ahonnan ide kerültetek, de lehet bármelyik más pontja elhagyott világotoknak, sőt, maradhattok életetek végéig itt e kastély falai között.
Sok szerencsét kívánok, döntsetek okosan!
Amint befejezték az olvasást, az Útmutató hirtelen eltűnt, ugyanúgy, mint az első napon.
Egymásra néztek, mindkettőjük arcán tanácstalanság tükröződött. Sokáig méregették az asztalon heverő könyvet, amely olívzölden csillogott a holdfényben. Borítóján nem volt semmi, ami támpontot adhatott volna a tartalmáról. Igazán a vastagságát sem tudták megállapítani, mert néhány lapja látszott csak, a többi mintha beleolvadt volna az asztalba.
– Szeretnél esetleg itt maradni?
– Én kinyitnám a könyvet – válaszolta némi töprengés után Katalin. – Ez a hely gyönyörű, meg nyugis, de alapjában véve egy idő után unalmas lenne. Sokkal jobb lenne kipróbálni, milyen is az igazi Mesevilágban élni.
– Szívem mélyén reméltem, hogy ezt választod!
Erre a könyv borítóján elkezdett kirajzolódni a cím:
Mesevilágban élni
Katalin és Ödön igaz története
Felnevettek, átölelték, és megcsókolták egymást.
– Szeretlek Katikám, és örökké szeretni foglak! Bárhová is kerüljek, megkereslek, és feleségül kérlek, hogy újra boldogan éljünk együtt – súgta Ödön.
– Én pedig várok rád, akár az örökkévalóságig – hangzott Katalin ígérete.
Még egyszer hosszan megcsókolták egymást, végül egymás kezét fogva egyszerre nyúltak a könyvhöz, és felütötték a fedelét…
