Írásaim

Vid Ödön

Segítsen egy halhatatlanon (3.)

2015. június 14. 16:28 - Vid Ödön

(az elejére)

Hihetetlen történetét nagyon is hitelesen adta elő. Pillanatig sem éreztem bizonytalankodást, egyetlen áruló gesztusra, hamis hangsúlyra se lettem figyelmes. Mindez arra ösztökélt, próbáljam meg megtalálni Kszil gyenge pontját. Úgy döntöttem, nem fogok vele finomkodni:

– Ugye, azt akarja, segítsek magának meghalni? Miért nem lett már rég öngyilkos?

– Talán nem eléggé hangsúlyoztam, de méltósággal szeretnék távozni ebből a világból –válaszolta szenvtelenül. – Nem tudhatja, hiszen nem említettem, népünkben kialakult egy áttörhetetlen gátlás, amely megakadályoz minden önpusztítási kísérletet. Tehát valahogyan vissza kéne fordítani bennem a regenerációs képességet.

– És azt várja, hogy az emberiség régi vágya megvalósításának küszöbén én pont az ellenkezőjével fogok foglalkozni? – ordítottam.

Nem tudtam kihozni a sodrából.

– Nézze, professzor, ne legyenek illúziói! Amint publikálja a cikkét, másnap a laboratóriuma, az összes munkatársával egyetemben, a tábornokok uralma alá kerül. Elpusztíthatatlan katonákat kell majd létrehoznia. És onnan már csak egyetlen lépés az értelmes élet teljes elpusztítása.

Ez nagyon úgy hangzott, mintha valamelyik katasztrófafilmet idézné. Nem akartam hinni neki!

– De azt mondta, ha én nem segítek, akkor csak iszonyúan sok idő múlva lesz újabb lehetősége – vitatkoztam.

– Így van. Évmilliókig kell ugyan várnom, de előbb-utóbb megint kifejlődik egy intelligens, technikát alkalmazó faj, ahogy maguk a Gia és a dinoszauruszok pusztulása után.

Nem igazán győzött meg, de a bogarat sikerült a fülembe ültetnie.

– Váltsunk inkább témát! Miért nem próbálkoztak más módszerekkel az űrkutatásban?

– A hibernálásra gondol? Sokáig kísérleteztünk vele, de mindig kudarcot vallottunk.

– És az automatikus szondák?

– Miért, maguknál tökéletesen beváltak? – kérdezte ironikusan.

– Vannak eredményeink, de ezt maga is tudja! – vágtam vissza büszkeségemben megsértve.

– Nyugodtan vallja be, amijük van, azok nem igazán automatikusak, és csupán a Naprendszeren belül működnek. Gondoljon csak bele, az Erisig akár tizenhárom órát utaznak a rádiójelek. Másik csillag eléréséhez élő személyzet kell, aki ott helyben reagál az előre nem látott dolgokra. Kreativitás és intuíció, mint már említettem.

Tanáros modora kezdett idegesíteni. Főleg, mert bár ezek elérésében semmi érdemem sem volt, de az emberiség sikereit becsülte le. Ámbár később, amikor elfogulatlanul gondoltam végig beszélgetésünket, igazat adtam neki. De az még odébb volt.

– Professzor, lassan lenyugszik a Hold – figyelmeztetett.

– Akkor még egy utolsó kérdés: mi hasznom származik belőle, ha teljesítem a kérését?

Most először nevetett gúnyosan.

– Ej, ember, miért kanyarodtok ti mindig ide, mielőtt valamire elszánjátok magatokat! Egyébként nem tudom a választ. Spekulálni lehet, de úgyis csak idővel derül ki, megérte-e valamibe belevágni…

– Hát, professzor – folytatta kis szünet után, keserűen, lemondóan –, úgy látom, nem jártam sikerrel. Ahogy ilyenkor maguk mondják: ég önnel, többé nem zavarom!

Nem erre számítottam. Kétségbe estem, hogy talán életem legnagyobb lehetőségét szalasztom el. Ekkora őrültséget még én sem engedhetek meg magamnak! Máskor hosszan, akár napokig mérlegeltem volna, de erre most nem volt idő.

– Várjon, megpróbálom megoldani a problémáját! – kiáltottam.

– Köszönöm, professzor! – mondta megkönnyebbülten. – Ha nincs kifogása ellene, holnap bele is vágh…

Képe váratlanul, szó közben tűnt el.

– Ha mégis átvernek – jegyeztem meg jó hangosan –, szerfölött ügyelnek a részletekre. Na, majd meglátjuk!

Jó, hogy ez a beszélgetés péntek este zajlott, így másnap nyugodtan végiggondolhattam az egészet. Igyekeztem kerülni a nekem mi hasznom lenne témát, de akárhogy is küzdöttem ellene, újra meg újra ide lyukadtam ki. Az Kszil birtokában lévő roppant információtömeg óriási tőkét jelenthet.

– Jól mondod, öregfiú – morfondíroztam félhangosan –, jelenthet! Ha egyáltalán átadja! Erre még csak nem is célzott… És kinek? Valami azt súgja, ő a Föld minden lakójának szánná… És mi lenne az én kutatásaimmal, az én eredményeimmel? Mellettük nyilvánvalóan eltörpülnek. Akkor könnyen oda a dicsőség!... Sőt, ha nem vigyázok, maholnap nyakamra ül valamelyik titkosszolgálat begyepesedett, célorientált fejese, és akkor biztosan lőttek a Nobel-díjamnak…

Órákon keresztül tépelődtem, és mindinkább hatalmába kerített az aggodalom a jövőm, a hírnevem miatt. Egyre sötétebb képet festettem magamnak.

– Jó estét professzor! – köszönt rám Kszil váratlanul.

– Már ennyi idő lenne? – kérdeztem bárgyún.

– Ahogyan elnézem magát, rossz napja volt – állapította meg. – Nyilván számba vette, milyen előnyökkel kecsegteti az együttműködésünk. És, lefogadnám, negatív végeredményt kapott.

Felkaptam a fejem. Utolsó megjegyzése óvatosságra intett. Sőt, az előző beszélgetések során is elhangzott néhány hasonló, intuícióra valló mondat. Aminek pedig Kszil, saját bevallása szerint, nincs birtokában! Vagy mégis? Akkor viszont megkérdőjelezhető az egész történet.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr527543032

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.