Tiborcban derengett valami abból, amit Táltos öt éve mondott, így végül beleegyezett, hogy este odaviszi.
Aznap történetesen újhold volt, az égen csak a csillagok pislákoltak, így minden sötétbe borult a faluban. Tiborc nem akarta, hogy bárki meglássa őket, ezért nem vitt magával lámpást. Elbotorkáltak a sámán házáig, majd bekopogtak.
Táltos abban a pillanatban kinyitotta az ajtaját, egyáltalán nem látszott meglepettnek. Odit behívta, Tiborcot pedig hazaküldte.
Reggel, amikor a szülők felkeltek, Odi már várt rájuk, és egyáltalán nem látszott álmosnak.
– Mi történt a sámánnál? – kérdezte izgatottan az anyja.
– Azt bizony én el nem mondhatom senkinek, még maguknak sem!
– És máskor is oda fogsz menni?
– Minden újholdkor. De legközelebb már egyedül megyek, és kérem magukat, senkinek se szóljanak erről! – zárta le Odi a beszélgetést.
Így is történt, Odi minden újholdkor elment Táltoshoz, ott töltötte az éjszakát. Soha sem beszélt arról, ami ilyenkor történt. Így ment ez jó pár évig, amíg be nem ütött a baj.
Melindáék szomszédja egy kotnyeles és pletykálkodó némber volt. A közelében lakókat mindig azzal zaklatta: éppen kifogyott ebből vagy abból, és ugyan segítsék már ki. Ha már ott járt, mindenbe beleütötte az orrát, amihez semmi köze sem volt, azután pedig mindenkinek mesélt arról, amit látott vagy hallott. A szomszédjai igyekeztek kerülni, mert senki sem szerette, ha a szájára vette valamelyiküket.
Egyik este váratlanul betoppant Melindáékhoz, hogy sót kérjen kölcsön. Történetesen éppen újhold volt. Odi szülei nem akartak gyanút kelteni, hát beengedték a házba. Az rögtön észrevette, hogy a fiú nincs otthon.
– Hát az inas hol van? – kotnyeleskedett.
– Nincs itt bent – igyekezett kitérni az egyenes válasz elől Melinda.
– Azt látom, mégis, mikor jön be?
A szülők nem akarták neki elárulni, hogy szemük fénye merre van. Végül nagy nehezen kitessékelték a házból.
Arra azonban nem számítottak, hogy az rettentő kíváncsiságában lesni fogja, mikor jön meg Odi. Amikor látta, hogy csak hajnalban kerül elő, azonnal szaladt egyik háztól a másikig, és mindenkinek újságolta: „Odi nem otthon töltötte az éjszakát.”
Volt, aki közömbösen megvonta a vállát, de néhányan boldogan felháborodtak, és Melindáék házához mentek.
– Micsoda dolog, hogy egy ekkora gyereket engedtek éjszaka csavarogni?– vonta kérdőre a szülőket a némber. – Ki tudja, milyen galibát csinál ilyenkor!
– Valaki éjszaka zargatta a tyúkjaimat, biztosan a fiad volt – kiabálta egy másik falubeli.
– Nekem is! Nekem is! – vádaskodtak mások.
– Odi jó fiú – védte fiát Melinda –, ő sohasem tenne ilyet.
– Honnan tudod, amikor nem is voltál ott – sipította fülsértő hangon a szomszédasszony.
– Tudom – próbálta békésen lezárni a vitát Tiborc.
– Ugye nem képzelitek, hogy mindezt el is hisszük nektek?! – heveskedett az egyik szomszéd. – Ha nem mondjátok meg azonnal, mit csinál éjszakánként a fiatok, bepanaszolunk a királynál.
Szegény szülők nem tudták, mi tévők legyenek. A tömeget tüzelte a pletykás némber, az igazat meg nem mondhatták el, mert azzal ártottak volna a fiuknak. Bementek hát a házukba, reménykedtek: a felhergelt sokaság hamarosan lecsillapodik, és szétszéled.
– Édesanyám, édesapám! – állt Odi a szülei elé. –Úgy látom: világgá kell mennem, mert ez a minden lében kanál asszonyság úgysem nyugszik mindaddig, míg a király elé nem idéztet. Süssön hát nékem, édesanyám, hamuba sült pogácsát, aztán adják rám áldásukat! Amint leszáll az este, indulok.
Sírt keservesen Melinda, Tiborc pedig komoran járt fel s alá azon töprengve: mi lesz most az egyetlen gyermekükkel, aki öreg korukra támaszuk lehetett volna.
– Egyet se búsuljanak! – nyugtatta őket Odi. – Hasznomra fog válni a vándorlás. Fogadom, hogy alkalmas időben eljövök magukért, és onnan kezdve úri dolguk lesz. De erről senkinek ne beszéljenek, különben nagy bajba kerülhetek! Ha kérdené valaki, hol vagyok, mondják az igazat: „Szegény feje, bíz elbujdokolt bánatában.”
Estére elkészült a hamuba sült pogácsa, Melinda gondosan kendőbe bugyolálta, és berakta egy tarisznyába. Odi vállára kanyarította kis batyuját, átölelte a szüleit, és elhagyta a szülői házat. A hold még nem kelt fel, így a sötétben senki sem látta, hogy merre indult.
Tökösországban
Tökösország Makkföldtől északra, az Égő-tenger partján terült el. Keletre Veresországba juthatott az utazó, ha átkelt a Tisztavíz nevű folyón, amely egy részen kristálytiszta, mély tóvá bővült. Déli szomszédjától semmi természetes nem választotta el, a határt a két király közötti megállapodás tűzte ki. Nyugatra Zöldmező királyság volt, kettejük között magasodott a Meredek-hegység, a királyi kastély annak lábánál állt.
Élt a király udvarában egy házaspár. A férfit Mátyásnak hívták, ő volt az udvari kovács. Párja, Erzsók asszony pedig a király kulcsárnéjaként szolgált. Mátyás messze földön híres volt kiváló minőségű kardjairól és tőreiről, amelyek mindegyikét egyedülállóan szép veretek és vésetek díszítették. Mesevilág sok királya hordta büszkén remekeit, mert Tökös király barátsága jeleként gyakran küldte azokat ajándékba.
Történt egy napon, hogy Erzsók meglátogatta férjét a kovácsműhelyben. A kovács éppen nagy munkában volt, díszes tőrt készített a királyné számára. Az asszonyt mindig elbűvölte az izzó acél látványa, az üllőre sújtó kalapács muzsikája, ezért sokszor órákig is elnézte a férjét munka közben. Most is kíváncsian figyelte, ahogy Mátyás az izzó vasat ütötte. Egyszer csak egy szikra pattant le a formálódó tőrről, épp az asszony ölébe. Erzsók sikkantott egyet, majd nagy lélekjelenléttel vizet locsolt a szoknyájára az edzéshez használt dézsából. A házaspár gyorsan napirendre tért az eset fölött, de pár hét múlva Erzsók elkezdett gömbölyödni.
Elment a királyi udvarban élő idős javasasszonyhoz – akit sokan boszorkánynak tartottak –, hogy megkérdezze, mitől gömbölyödhet ilyen hirtelen. Az rátette kezét Erzsók hasára, körbetapogatta, majd így szólt:
– Bizony, lányom, anyai örömöknek nézel elébe. Az a múltkori szikra megfogant benned.
Teltek a hónapok, eljött a szülés ideje. Éppen telehold volt, amikor Erzsók vajúdni kezdett. A szülésnél az idős javasasszony segédkezett. Bár a kulcsárnénak ez volt az első gyereke, nagyon könnyen szült. A baba szinte kipattant belőle, mint ahogy szikraként belé került.
Egy nagyon helyes kislány született. A haja égővörös volt, a szeme pedig fekete. A szülei Tűzrőlpattant Katicának nevezték el, hogy emlékeztessen a neve fogantatásának körülményeire.
Katica szépen cseperedett. Lány létére nagyon érdekelték a kézművesek, sok időt töltött apja műhelyében, de órákig nézte az asztalos, a bognár, a kádár meg a gölöncsér munkáját is. Tíz éves korától már mindegyik műhelyben tanulta a mesterségek alapfogásait, és mondhatom, mindhez jó érzéke volt. De nemcsak ezekben lelte örömét. Sokat forgolódott édesanyja mellett a konyhában is, úgyhogy jól megtanult sütni-főzni.
Az évek gyorsan múltak. Katica szülei szemefénye volt, mert édesanyjának nem született több gyermeke. Jóban volt mindenkivel az uradalomban, az udvar apraja-nagyja szerette szorgalmáért, ügyességéért, kedvességéért. Mire tizenhat éves lett, gyönyörű hajadonná érett. Termete arányos volt, kedves arca kicsattant az egészségtől, bőre hamvas. Járása ringott, ha pedig szaladt, azt hitte az ember, hogy őzike szökell a mezőn. A sok kétkezi munkától karjai és kecses kezei férfit megszégyenítően erőssé váltak. Haja megmaradt tűzvörösnek, sokszor hosszú uszályként lobogtak utána derékig érő dús fürtjei. Szeme megőrizte koromfekete színét, a legények elvesztek benne, ha belenéztek.
Bár minden ifjú utána epekedett, őt nem érdekelték, barátságos volt mindegyikükkel, de csak pajtásainak tekintette őket.
– Melyik legény tetszik? – kérdezte egyszer Erzsók.
– Itt, az udvarban, egyik sem! Álmomban láttam egy fiút, ő ugyanazon az éjszakán született, mint én. Én bizony csak az ő felesége akarok lenni!
– És mi lesz veled, ha nem jön el érted?
– Nos, akkor pártában maradok! – mondta Katica, hangsúlyával éreztette, hogy erről nem akar többször beszélni.
