Írásaim

Vid Ödön

Segítsen egy halhatatlanon (4.)

2015. június 20. 10:49 - Vid Ödön

(az elejére)

– Nézze, professzor – folytatta, tudomást sem véve önkéntelen mozdulatomról –, tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos, igen befolyásos körök létjogosultságuk igazolása, meg a másokon gyakorolt hatalom érdekében mindent megtesznek. Nemcsak a filmekben, a valóságban is! Mert miből is áll a történelmük? Vallási meg más ideológiák alapján egymás öldöklése, elnyomása, szolgasorba kényszerítése; harácsolás, piszkos trükkök alkalmazása, csakhogy az úgynevezett elit még több jóban dúskálhasson. Megfigyelő vagyok, ám mi tagadás, megcsömörlöttem az elmúlt párezer év emberiségétől. A fajomra jellemző optimizmust maguknak sikerült kiölni belőlem. Ezért szeretnék meghalni!
Szavai villámcsapásként világítottak rá, kutatási céljaim mennyire messze állnak büszkén vallott humanista nézeteimtől. Ha sikerrel járok, mire fogják használni az eredményeimet?! Nem egy jobb világ megteremtésére!
Szavahihetőségével kapcsolatos kételyeim is egy csapásra szertefoszlottak.
– Igaza van – mondtam hosszas hallgatás után. – Ígérem, igyekszem úgy intézni, idő előtt ne derüljön fény a maga létére!
– Köszönöm, professzor! – válaszolta megkönnyebbülten.
A hétfőt a kutatásokat pénzelő cég fejeseivel történő egyezkedéssel töltöttem. Be kellett adnom, hogy a téma bővítése végül a profitjukat fogja növelni. És ez megérne némi határidő meg költségkeret módosítást, új munkatársak felvételét.
Meglepetésemre pár óra alatt elfogadták, hogy nem elég a test regenerációs képességét radikálisan megnövelő módszert kidolgozni, bármilyen vészhelyzetre készen kell állni ennek ellenszerével is. Nem tudom, végül mi döntötte el számomra kedvezően a dolgot: vizionálásom demográfiai problémákról, elpusztíthatatlan katonákkal vívott végeérhetetlen háborúkról, vagy elhúzódó vitákról emberjogi szervezetekkel, konkurensekkel, ombudsmanokkal. Mindegyikről bizonyítottam, hogy bevételkieséssel meg költségnövekedéssel jár, amitől minden valamirevaló pénzügyi nagyokosnak feláll a szőr a hátán. Arról persze bölcsen hallgattam: mik az igazi indítékaim, mennyire közel jutottunk a megoldáshoz, meg, hogy ezt az utat már egyszer bejárták a múltban, ám a következményekkel nem tudtak mit kezdeni.
Egy évet, azon belül szabad kezet és tizenkét nullát tartalmazó keretet kaptam. És megegyeztünk, teljes hírzárlat mellett dolgozhatunk. Madarat lehetett volna fogatni velem, úgy tértem vissza a laborba. Ha minden jól alakul, teljesíteni tudom Kszilnek tett ígéretemet, utána pedig biztosan megkapom a legnagyobb tudományos díjat. Abban azért csak titkon reménykedtem, pesszimizmusa ellenére felhalmozott tudásához is hozzáférhetek.
Munkatársaim kevésbé lelkesen fogadták a hírt. Megértettem őket, kezdő kutató koromban én is így viselkedtem. Egy ilyen projekt nemcsak a vezetőjének hoz dicsőséget, a többieknek is csurran-cseppen publikációs lehetőség, potya konferencia részvétel, meg hasonló jók. Most ennek egy csapásra vége lett, minden félkész anyag ment az íróasztalba. Pontosabban, a páncélszekrényekbe. És ráadásul új kollégák is jöttek, kezdődött elölről a kegyetlen pozícióharc.
A fizetésemelés azonban hamarosan lecsillapította őket. Pár nap múlva már gőzerővel dolgozott a csapat az új cél eléréséért.
A dolgok nem mentek könnyen. Kszil ugyan levetített mindent, ami adattáraiban a halhatatlanságát eredményező kísérletekből fellelhető volt, ám ezekről egyetlen feljegyzést sem készíthettem, kivéve DNS szekvenciáját. Paranoiásan féltem, téglák lehetnek a csapatomban. Memóriámra kellett hagyatkoznom, csak azt nem törhette fel illetéktelen. És semmit sem oszthattam meg még legkedvesebb tanítványommal sem. Ha rájönnek, mi történik a háttérben, pillanatokon belül a nyakamra hozhatják megbízóimat, rosszabb esetben a katonákat. Még szerencse, hogy korábban is szokásom volt saját kezűleg minden kísérlet megismétlése, így nem keltettem feltűnést.
Nos, a hatvanötmillió éves feljegyzések szerint pontosan oda jutottunk, mint egykori elődeink. Egy koktélhoz, amelyet mi még csak állatokon próbáltunk ki, és az idő rövidsége miatt csak azt tudtuk róla, akármilyen fizikai, kémiai vagy biológiai kártétellel szemben rendkívül ellenállóvá teszi a kezelt alanyt. A táplálékmegvonás meg a vákuum sem jelentett problémát, ilyenkor tetszhalott állapotba kerültek, amelyből normális közegbe visszatéve sértetlenül tértek magukhoz. Tán még egy atomrobbanást, feketelyukat vagy egy csillagon való átrepülést is túlélnének, de ez csak spekuláció volt. Az ismert mellékhatások felléptét ezek a kísérleteink természetesen nem mutathatták ki. Ha Kszil nem jelentkezik, már rég megdicsőültem volna!
Őt nemcsak holoképe és gondolkodásmódja alapján tartottam embernek, DNS-e is ezt erősítette. Nem találtam meg a fényevést lehetővé tévő gént, pedig az is megért volna egy Nobel-díjat. Csupán a testméretet és regenerálódást befolyásoló gének mutattak eltérést. A vetített képekből nem tudtam eldönteni: akkora-e mint mi? Egyik alkalommal rá is kérdeztem:
– Mondja, mekkora maga valójában?
– Huszonhat centi – válaszolta magától értetődően. – Kicsit alacsonyabb, mint a honfitársaim, de ez egy űrhajósjelöltnél kifejezett előny.
Engem kissé sokkolt az adat.
– Ők mekkorák… voltak?
– Harminc és harmincöt centi között.
Ez sok mindent megmagyarázott. Ilyen testméretek mellett egy tíztonnás űrhajó valóságos palota. Ráadásul élelmezési gondok sincsenek, elég egy lámpa. És akkor valószínűleg a holdbázis sem túl méretes, igencsak keresni kell majd, ha nem árulja el a helyét.

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr587558946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.