Meglehetősen hamar, öt és fél hónap alatt eljutottunk a halhatatlanság ellenszeréhez, amit egymás közt – részben konspirációs céllal – csak Antóniaként emlegettünk. Pusztán a szervezetben állandóan jelen lévő egyik vírust kellett megfelelően mutálni, és az pár nap alatt elvégezte a piszkos munkát. A kísérleti alanyok annál gyorsabban öregedtek, minél régebben kapták a regeneráló koktélt.
Egészen odáig nem foglalkoztam azzal, hogyan jut el Kszilhez az anyag. Miután egyszer sem tett említést róla, úgy gondoltam, nincs mivel elhagynia a Holdat. Arról pedig nyilvánvalóan szó sem lehetett, hogy elérjem, küldjenek fel oda egy űrszondát. Bár a kutatásra kapott keretből telt volna rá.
Mikor ezt Kszilnek elmondtam, legyintett:
– Nem probléma, professzor. Még működőképes a biológiai labormodul, és minden szükséges összetevő rendelkezésemre áll. Még vírus is lappang bennem, mint önökben a herpesz.
Nem tudtuk, mennyi idő alatt hat rá a szer. Ez csak majd akkor derül ki, ha beadja magának.
Pénteki napra időzítette, hogy egyedül legyek az épületben. Holdkelte után kis idővel holoképe megjelent a szobámban. Kivételesen egy székben ült, fején elektródok garmadája, pont úgy, ahogyan azokat egy EEG vizsgálathoz felteszik. Kezében poharat tartott.
– Köszönöm, professzor! – szólalt meg. – Reményeim szerint hamarosan teljesül a vágyam, és ahogy maguk mondják, megtérhetek őseimhez. Ég önnel!
Felhajtotta italát, ami azonnal beindította testének látványosan öregedését. Ekkor kezdett derengeni: talán átvert. Illetve, mindvégig megalapozatlan reményeket tápláltam.
– Mikor adja át végre a tudástárát?! – üvöltöttem hisztérikusan.
– Még nem érett meg rá az emberiség – válaszolta elhaló hangon. – Ha képesek lesznek elhagyni a Naprendszert, rá fognak találni. Ha akarja, megvárhatja!
Utolsó szavait alig értettem. Még egyszer görcsösen összerándult, azután egy villanást láttam, és hirtelen eltűnt a holokép. Majd’ szétvetett a düh, csalódottság.
Másnap a médiák világgá kürtölték, hogy a Hold sötét oldalán, az Eötvös kráter közelében ismeretlen eredetű robbanást figyeltek meg, és a jelenlegi körülmények között egyik űrkutató nemzet sem tervezi megvizsgálni az okát.
Én bezzeg tudtam! És tudós fejjel gondolkodva másra is rájöttem: ez az információ nem veszhet el! Mindent egy lapra feltéve még aznap este bevettem a kifejlesztett regeneráló szert. Hétfőn pedig nagy bejelentést ígérve péntekre összehívtam a projekt tagjait, és természetesen megbízóimat is.
Úgy tűnt, eddig sikerült mindenki előtt titokban tartanom igazi céljaimat, és az elért eredményeket. Biztosra akartam menni. A welcome drinket saját kezűleg kevertem, még mielőtt megérkeztek. Nem takarékoskodtam Antóniával, meg az ízét elnyomó márkás pezsgővel. És én kínáltam körbe a poharakat, majd beszélni kezdtem:
– Hölgyeim és uraim, örömmel jelenthetem ki, hogy sikeresen lezártuk az állatkísérleti szakaszt. Nem látom semmi akadályát, hogy napokon belül önkénteseken megkezdjük a szerek kipróbálását. Szeretném megköszönni megbízóinknak nagylelkű támogatásukat, továbbá valamennyi kedves kollégámnak odaadó munkáját. Meg vagyok győződve, hogy neveink hamarosan felkerülnek az emberiség legnagyobb tudósainak listájára. Egészségünkre!
Mindenkivel lelkesen tapsolt, azután koccintottunk. Megvártam, míg megisszuk az áldomást, azután megnyomtam az önmegsemmisítő rendszer gombját.
Azóta furdal a lelkiismeretem, hisz majd’ ötven ember, legtöbbjük jó barátom, maradt ott. És ugyanannyi özvegy, az árvaságra jutott gyerekekről nem is beszélve. De hát, mondja meg főorvos úr, tehettem mást?
...
Ma, 2626. április 1-én korán kezdtem új munkahelyemen, a Lipótmezei Űrhajós Rehabilitációs Intézet Elmegyógyászati Klinikáján. Számos beteget örököltem elődömtől. Elsőként megismert páciensem, egy ötven év körüli, kicsattanó egészségű, értelmes, nyílt tekintetű férfi majd egy órát beszélt. Most derűsen várja, mit szólok a történetéhez. Szokásom, hogy csak akkor veszem elő a kórlapot, referáltatom az osztályos orvost, ha már meghallgattam a beteget. Ennek most van itt az ideje. A monitorra nézek:
Név: ismeretlen
Születési dátum: ismeretlen
Felvétel dátuma: 2079. december 31.
Kórisme: poszttraumás szelektív amnézia
Előzmény: robbanás a SOTE Genetikai Tanszék kutatólaboratóriumában, a beteg az egyetlen túlélő.
Ingerülten meredek a mellettem ülő fiatal osztályos orvosra, áprilisi tréfára gyanakszom, ám ő nyugodtan állja a tekintetemet.
– A kórlap valódi, főorvos úr! – mondja halkan.
Mit mondjak a páciensemnek? Önök mit mondanának?
Vége
