Ettől kezdve Odi ott élt a révészházban. Mivel szorgalmas, ügyes és engedelmes fiú volt, hamar megkedvelték, lassan úgy tekintettek rá, mint saját gyermekükre, ő pedig nevelőszüleiként tisztelte, és szerette őket. Eleinte apróbb munkákat bíztak rá: pucolta a vendégek cipőjét, takarított a vendégszobákban. Legszívesebben a konyhában sürgött-forgott, és őstehetségnek mutatkozott a szakácsművészetben, pár év múlva már jobban főzött, mint az asszony.
Sorra teltek az esztendők. Egyszer Marica ágynak dőlt, nem tudott dolgozni. Szerencsére ott volt Odi, aki attól kezdve egyedül látta el az összes konyhai teendőt.
Egyik nap éppen a kedvenc fogását főzte, amit palócos léként emlegetett nevelőanyja. Ez egy olyan jó sűrű leves, hogy aki bekebelez belőle egy tányérral, bizony, aznap már nemigen tud mást is enni. Volt benne jó sok hagyma megpirítva, meg jóféle borjúhús köménnyel és piros paprikával megpörkölve, krumplival és zöldbabbal puhára főzve, hogy az ember szájában szétomlott. Az eledel titka a hozzáadott fűszerekben rejlett. Odi fokhagymával, kakukkfűvel, rozmaringgal, borssal, babérlevéllel, tárkonnyal, jó sok tejföllel meg egy kis ecettel bolondította meg. Tálalás előtt apróra vágott kaprot hintett rá, végül még egyet rottyintott rajta. Sohasem sajnálta a belevalókat, a kész étekben megállt ám a kanál.
Aznap hatalmas felhőszakadás volt, a Sodró úgy megáradt, hogy nem lehetett rajta átkelni. Miklós, a Fehér királyság uralkodója, úton Bergengóciába, egész kíséretével ott rekedt a révházban. Ahhoz már késő volt, hogy visszaforduljanak, ezért hát ottmaradtak éjszakára. Éppen nem volt velük sem szakács, sem szakácsnő, mert rendesen egy nap alatt megjárták hintón a két vár közötti távolságot, így nem maradt más hátra, a király is azt ette, amit Odi főzött.
– Ilyen pompásat régen ettem – szólt kegyesen a király Gyulához. – Ki itten a szakácsnő, aki ilyen csodát tud művelni?
– Nem szakácsnő főzte, hanem fogadott fiunk, Odi.
– Vezesd elém, látni akarom!
Bejött Odi a konyhából, illőn meghajolt a király előtt.
– No, fiam, ilyet még nem ettem! Tudsz–e még mást is főzni?
– Tudok én, felség! – felelte tisztelettel, de önérzetesen.
– Nos, akkor felfogadnálak szakácsnak az udvaromba egy esztendőre. Ha azalatt mindig ilyen jókat főzöl, akkor gazdagon megjutalmazlak, de ha nem, akkor keservesen megbánod a merészséged. Áll az alku?
– Hadd gondolkodjak az ajánlaton, felség!
– Jól van, reggel várom a válaszodat!
Összedugta a fejét Gyula, Marica meg Odi, hogy mitévők legyenek.
– Menj fiam! – bíztatta az asszony, miközben a révész egyetértően bólogatott. – Lassan meggyógyulok, ne szalaszd el a szerencsédet!
Másnap a bőséges parasztreggeli után, ami különösen jól esett a királynak, visszatértek az előző esti beszélgetésre.
– Elfogadom az ajánlatát, felség! – mondta Odi. – Csak az a kérésem: a bérem felét fizesse ki most, hogy segíthessek nevelőszüleimnek!
– Nem bánom! – egyezett bele némi habozás után a király. – De jól vigyázz, ha csalatkozom benned, bizony rossz véged lesz! Indulj rögvest a váramba, keresd meg a főkamarást! Aztán amikor hazaérkezem, valami különlegessel várjál!
A királyt és kíséretét átfuvarozták a túlpartra. Mire Gyula visszatért, Odi már összeszedte a motyóját, benne legbecsesebb kincseivel: a különös gonddal válogatott fűszereivel. Elbúcsúzott illendően nevelőszüleitől, majd útnak eredt a királyi várba.
Katica Makkföldön
Katica a gölöncsér szekerén sikeresen kijutott Tökösországból, többé már nem kellett félnie királya rossz szokásától. Útközben óvatosan faggatta a gölöncsért otthoni viszonyairól, hiszen ki kellett valamit módolnia, nehogy időnek előtte kiderüljön: ő bizony nem fiú, hanem lány. A mesternek odáig két inasa volt, akik a műhely mellé toldott épületben laktak. Volt még egy istálló is, amiben egy tehenet meg két igáslovat tartottak, ezek húzták a szekeret, ha vásározni mentek.
– Mester uram – kérte Katica –, lakhatnék-e az istállóban? Gyerekkorom óta az állatokkal alszom, szívesen gondjukat viselem a napi munkám mellett.
– Nem bánjuk – kapott az alkalmon a gölöncsér kapzsi felesége –, de ragyogjanak ám a jószágok!
Így hát, amikor megérkeztek a gölöncsér házába, Katica mindjárt az istállóba ment. Attól kezdve gondozta az állatokat. Mire a gazda reggel felkelt, már kitakarított, a trágyát kihordta, enni adott az állatoknak, amelyek hamarosan sokkal szebben néztek ki, mint bármikor annak előtte.
Katicának, mint a legfrissebb inasnak, jutott a műhelyben a nemszeretem munka: ő seperte és mosta fel a műhelyt, pucolta a szerszámokat a nap végén, összegyűjtötte, és átgyúrta a hulladék agyagot, hogy minél kevesebb vesszen kárba. Mindezt jó kedvvel, lelkesen végezte. Az első néhány napban ügyetlennek mutatta magát a gölöncséri munkában, titkolta, hogy odahaza már gyakorolta a mesterséget. Persze elég hamar belejött az agyag megformálásába, kezéből nagyon szép korsók, totyafazekak, tálak meg tányérok kerültek ki. A mester nagyon örült, hogy ilyen jó kezű, szorgalmas inast kapott, de ezt nem mutatta ki, nehogy legénye elbízza magát.
Makkföldön akkoriban a cserépedényeket csak egyszerű, festett mintákkal díszítették. Katica azonban más díszítéseket is használni kezdett, hol belevéste a mintát a nyers edénybe, hol rátéttel tette különlegessé azt. A mester eleinte nem örült az újításoknak, de amikor a legközelebbi vásárban csak úgy kapkodták a portékáját, megbékélt. Attól kezdve a műhelyében minden darabot így készítettek, majd lassan kezdte a többi gölöncsér is átvenni az új módit.
Teltek-múltak a hónapok. Egyszer csak Katica odaállt a mester elé: elkészítené a remekét, hogy a gölöncsérek céhe mesterré fogadja, mert nagyon szeretne már hazatérni. A mester, némi habozás után, beleegyezett, mert nem szívesen vált volna meg egy ilyen ügyes inastól. Katica nekifogott a mesterremek kidolgozásának, amelynek a gölöncsér céh regulái szerint három míves darabból kellett állni.
Csinált egy csalafinta korsót. Tudjátok, ez egy olyan korsó, amelyen több lyukat is vágnak, ha pedig nem a jó mozdulattal emelik szájhoz: vizes lesz az, aki inni akar belőle. A korsó oldalát rátétes virágokkal díszítette, amelyek olyanak tűntek, mintha most szedték volna a mezőről.
A második darab egy gyertyamártó edény lett, amelynek falát a gyertyakészítő műhelyét ábrázoló jelenettel díszítette.
Végül harmadiknak egy nagy céhkorsót készített, amelybe hetedfél liter sört lehetett betölteni. Ezt Makkföldön még sohasem látott módon díszítette. A mintákat – a céh címerét, meg virágokat, madarakat – egy kavics segítségével beledörzsölte a kiégetetlen korsóba.
Ezután kiégette, amit csinált, de a szokástól eltérően nem használt mázat, hanem a tüzelés végén jól lefojtotta a kemencét, így minden darab csillogóan fekete lett.
Mestere meglepődött, hiszen ilyet még soha sem látott. Először nem is akarta, hogy Katica a céh elé járuljon a munkájával. De amikor meglátta, hogy a korsóba töltött víz még órák múlva is friss és hideg maradt, beadta a derekát.
A céh mesterei is sokáig hümmögtek, de végül maguk közé fogadták Katicát. Ki is állították Máté nevére – hiszen ők így ismerték – a díszes mesterlevelet. Ez tanúsította: a makkföldi gölöncsér céhnek Máté bemutatta az előírt mesterremeket, ezért önállóan nyithat gölöncsér műhelyt.
A céh tagjai azért nem nagyon marasztalták, hogy ezt Makkföldön tegye, nagyon féltek attól, hogy a népek ezentúl tőlük kevesebb portékát vesznek, mert az ő munkái kimagaslottak sajátjaik közül szépségükben, kecsességükben.
Elbúcsúzott a gölöncséréktől, és nekiindult vándorútjának. Amint jó messzire került a háztól, Tökösország helyett a Fehér királyság felé vette az útját. Az álmai szerint a számára kedves fiúval ott, a Sodró partján, a Kristályhegy lábánál fog találkozni, méghozzá hamarosan.
