Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (12.)

2015. július 16. 22:21 - Vid Ödön

(az elejére)

Odi szakácskodása

A Fehér király vára a Sodró partján álló sziklán magasodott. Innen a folyó vad szurdokban száguldott, így itt nem lehetett rajta átkelni, ezért használta a király is a jóval északabbra fekvő kompot, ha át akart jutni a túlpartra.

A király egyetlen gyermeke, Aranka, egy hideg, ragadozószerű szépség, már alaposan benne volt abban a korban, amikor a lányok férjhez mennek. Kívánságát mindenkinek azonnal teljesítenie kellett, különben szorult az illető. Miklós egy ideje próbálta kiházasítani. Gyakran rendezett bálokat, vadászatokat az ország ifjú nemeseinek. Sokszor a szomszédos országokból is meghívta a férjnek való úrfikat, azonban eddig senki sem akadt, aki Arankát, rossz természete miatt, feleségül merte volna venni.

Odi két napig bandukolt, mire célhoz ért. Ahogy ura meghagyta neki, megkereste a főkamarást, aki elszállásolta egy kis kamrába a cselédszárnyban, majd megmutatta a konyhát, végül elmondta, milyen kötelmei vannak egy királyi szakácsnak. Konyhán dolgozó társai nem nagyon örültek, hogy a király új embert fogadott fel, de hangosan nem mertek zúgolódni.

 

Odi igyekezett megbarátkozni a többi szakáccsal, kuktával, meg a várban szolgálókkal. Mindenkihez volt egy kedves szava, tanácsokat kért a már régen ott szolgálóktól: hogyan viselkedjen, az urak közül kinek mi a szokása. Persze, mindenkire odafigyelt, ami tetszett az embereknek. Az irigykedő szakácsok kivételével hamar megkedvelték, nyíltan beszéltek előtte az udvar életéről. Így bizony kibeszélték Aranka viselt dolgait is. Sajnos, már sok szerencsétlen társuk fizetett az életével azért, mert a királylány kivetette rájuk a hálóját.

Az udvarban az volt a szokás, hogy az uralkodónak az a szakács vitte be az ételt, aki készítette, és ura színe előtt megkóstolta, aki így akarta megelőzni, hogy megmérgezzék. Ha valaki mégis megkísérelte volna, akkor rögtön meg is bűnhődött érte.

Aznap este, amikor ura hazaérkezett, Odi készítette az első fogást, ami a király kívánságára palócos lé volt, mivel az igencsak ízlett neki. Odi arany tálcán vitte a vacsorára várók elé az ínycsiklandóan illatozó levesestálat, amitől az asztalnál ülőknek összeszaladt a szájában a nyál. A király jobbján a felesége, balján Aranka ült. Odi megkóstolta a levest, majd mert a királyi családnak.

Aranka merőn, igéző pillantással, ahogyan a kígyó bűvöli áldozatát, nézte a jóképű, daliás Odit, miközben az kiszolgálta. Odi megérezte a pillantásból, hogy nagyon kell vigyáznia, ha meg akarja őrizni szabadságát meg az életét, mert Aranka nem fogja kímélni. Miklós is észrevette, hogy Aranka szemet vetett a fiúra, ezért vacsora után félrehívta:

– Meg ne próbáld a szakáccsal eljátszani kisded játékaidat addig, amíg a szolgálata le nem telik! Ki akarom élvezni a főztjét, nem pedig lenyakaztatni, mert te felségsértő helyzetbe hoztad.

Arankának nem tetszett az atyai parancs, de a király volt az egyetlen, akitől egy kicsit tartott. Várta hát nagyon, hogy Odi szolgálata leteljen.

A fiú minden nap kitett magáért a konyhában. Ura elégedett volt vele, mert csupa olyan ételt készített neki, amit korábban még sohasem evett. Elégedettségének hangot is adott, ami nem igazán tetszett a többi szakácsnak, mert őket a király ritkán dicsérte meg. Többször is megparancsolta, hogy valamelyik ételt Odi újra készítse el. Abban az időben még nem volt szokásban, hogy a szakácsok a recepteket lejegyezzék, mindegyik a fejében tartotta az étkek készítésének fortélyait. Miklós szerette volna, ha kedvenc fogásait állandó szakácsai később is el tudják készíteni neki, ezért írnokának megparancsolta, hogy vesse papírra, ahogyan Odi mesterkedik a konyhában.

Szolgálatának utolsó estéjén, miután Odi feltálalta aznapi remekét, a király kegyesen így szólt hozzá:

– Nos, becsülettel teljesítetted, amit ígértél. Holnap reggel megkapod a béredet, azután hazatérhetsz. De ha akarod, akkor végleg szolgálatomba fogadlak, és megteszlek főszakácsnak.

– Köszönöm a jóságát, felség, de szeretnék aludni egyet az ajánlatára.

– Jól van fiam, reggel várlak audienciára!

Ám Odinak esze ágában sem volt az udvarban maradni. Nem akart sem Aranka játékszerévé válni, sem pedig addig főzni urának, amíg az nem talál egy újabb kiváló szakácsot. Haladékot is csak azért kért, hogy az éj leple alatt minél távolabb kerülhessen a vártól.

Kevéske csomagját még napközben jól elrejtette a falakon kívül, amikor kiment a vacsorához valókat összegyűjteni. Így most csak annyit mondott társainak, hogy sétál egyet. Ugyanezt mondta a kapuőröknek is, akik kiengedték, hiszen tudták, hogy a király nagy jóindulattal viseltetik iránta.

Amint kívül került a kapun, Odi a fal mellett a Sodró fölé magasodó egyik szirtre ment, és ott az egyik bokorra dobta szakácssapkáját. Utána megkereste batyuját, majd sietősen a Kristályhegy felé eredt. Tudta, legkésőbb reggel a keresésére indulnak, ha nem jelenik meg a király színe előtt. Remélte: ha megtalálják a sapkáját, akkor azt hiszik, hogy a folyóba esett, és felhagynak a kutatással. Azzal is tisztában volt, hogy nevelőszüleihez egyelőre nem mehet vissza, mert annak hamar híre menne, és akkor jaj lenne nekik.

A Sodró szurdoka

Még gyerekkorában Táltos elmondta neki: át kell jutnia a Kristályhegyen, hogy sorsa beteljesedjen. Azt azonban senki emberfia még meg nem mászta. Sokan megpróbálták már, de mindenki kudarcot vallott, mászás közben lezuhantak a hegyről, és halálra zúzták magukat a vakmerők. Nyílt egy út a hegy belsejébe, a Sodró barlangja, állítólag ennek is nekivágott már jó pár bátor ifjú, az ő sorsukról azonban senki sem tudott semmit. A sámán azt tanácsolta, hogy az utóbbit kövesse. Azt is a lelkére kötötte, ha a Kristályhegy felé menet bárkivel találkozik, vigye magával az útra, mert ő lesz a társa.

Odi tehát sietősen ment a Sodró mentén, hogy minél előbb a barlanghoz érjen. Ahogy pirkadni kezdett, a folyó partján egy magafajta legényt látott, aki ráérősen bámulta a vizet. Odament hozzá, mire a legény felállt, és kíváncsian nézett rá.

– Odi vagyok – szólította meg barátságosan. – Mit keresel erre?

– Máté a nevem, gölöncsér mester vagyok. Várok valakit, akivel nekivághatnék ennek az irdatlan hegynek.

– Miért akarsz átkelni rajta?

– Olyan országot keresek, ahol nincs még gölöncsér, mert amerre eddig jártam, mindig túl sokan voltunk. És te mi járatban vagy?

– Én is a hegy túloldalára igyekszem. Ha nincs ellenedre, mehetnénk együtt, amíg egyikünk el nem éri a célját.

Katica megörült az ajánlatnak, egymás tenyerébe csaptak. Bár Katica alacsonyabb volt, meg kissé fiatalabbnak is nézett ki, férfi módra jó erősen szorította meg Odi kezét, aki elismerően nézett rá.

Együtt indultak tovább. Mindkettőjüknél csak egy-egy tarisznya volt, ezért gyorsan haladtak. Hogy jobban teljen az idő, elbeszélték egymásnak életük történetét. Mondanom sem kell, azért ki-ki ezt-azt elhallgatott a másik elől. Odi nem beszélt arról, hogy mit jósolt neki Táltos, a legény pedig arról nem szólt egy szót sem: ő bizony lány, Katicának hívják, és igencsak tetszik neki Odi.

Később Odi elmesélte, amit a Kristályhegyről, meg a Sodró barlangjáról tudott. Katica meglepődött egy kissé, de nem visszakozott.

Menet közben Odi mindenféle növényeket gyűjtött csokorba. Volt abban vérehullató fecskefű, kutyatej, cickafark, orbáncfű, kökörcsin, levendula, meg még sok minden más. Katica érdeklődve nézte az egyre terebélyesedő csokrot, kérdezgette a növények neveit, meg hogy mivégre szedi azt az útitársa. Odi szívesen magyarázta, hogy mi micsoda, de a céljáról egyelőre nem beszélt.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr437633794

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.