Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (15.)

2015. szeptember 04. 17:36 - Vid Ödön

(az elejére)

 

Nem tudta befejezni a mondatot, mert elmúlt a cseppek hatása, és ajkai ismét megmerevedtek.

– Értetted? – kérdezte Odi.

– Valami kulcsot kell megkeresnünk, ami talán a törpéknél van. De hol lehetnek a törpék?

– Talán bányát akart még mondani.

– Lehet. De nem szívesen bújnék megint a föld alá – rázkódott össze Katica.

– Világítás nélkül én sem! – jött az egyetértő válasz. – Nézzünk szét még egyszer a várban, hátha itt van az a kulcs.

Végigjárták megint az összes termet, azután a várudvart is, de semmi olyat nem láttak, ami kulcsra emlékeztetett volna.

– Nincs mit tenni, meg kell keresnünk a törpéket! – mondta kicsit lehangoltan Katica.

Kimentek a kapun, amely egy elég széles útban folytatódott, és a közelben kétfelé ágazott. Ahogy kivették, az egyik a hegy felé tartott, míg a másik a várat megkerülve a völgyben futott tovább. Az előbbire tértek, mert ha jól értelmezték, amit a király mondani akart, a bánya csak a hegyoldalban lehetett.

Majdnem egész nap mentek, mire elértek a hegyig, ahol az út valóban egy bányának tűnő nyílásnál ért véget. Előtte a kiszélesedő út kis teret alkotott. Egy üvegszekér állt ott, ami elé a várban is látott, ismeretlen lényt fogtak. A bejárat alacsony volt, csak mélyen lehajolva tudtak benézni.

– Ha minden egy szempillantás alatt változott át, akkor talán a bányászok lámpái is, így azok adhatnak valami fényt – morfondírozott Odi. – Egyébként is, ha valakik dolgoztak itt, akkor nem szabadna semmi kelepcének lenni.

– Jó lenne, ha igazad lenne. Nézzük meg!

Négykézlábra ereszkedtek, elől Odi, mögötte Katica, majd elindultak a szűk járatban. Már jó ideje tapogatóztak a sötétben előre, amikor Odi megszólalt:

– Világosságot látok!

Hamarosan egy kerek terembe értek, amelyet néhány lámpás világított meg. Odi letette a tarisznyáját a folyosó bejáratához, hogy tudják majd, merrefelé kell kimenniük.

Az üregből jó néhány vágat indult. Két törpeszobrot is találtak, ők válogathatták annak idején szét, amit a többiek gyűjtöttek. Az nem derült ki, hogy mit bányászhattak, mert minden üvegből volt. Jól körülnéztek, de semmi sem akadt, amit kulcsnak vélhettek volna.

– Egyre erőtlenebbnek érzem magam – panaszkodta el magát Katica.

– Én sem vagyok teljesen jól. Menjünk innen!

Elindultak kifelé. Elcsigázottan vonszolták magukat, majdnem összeestek, mire kiértek a szabadba. Közben teljesen besötétedett. Eldőltek, mint két zsák, és nyomban elaludtak.

Amikor felébredtek, már megint rőt fény világította meg a tájat.

– Nyomasztó álmom volt – szólt Katica. – Megint a várban voltunk, a lovagteremben, amikor elkezdtünk mi is megüvegesedni. Megijedtem, és felébredtem.

– Az álmaid eddig valóra váltak. Tehát a megoldás valahol a várban van. Ha nem találjuk meg időben, akkor mi is az átok hatása alá kerülünk.

– Siessünk, és nézzünk megint széjjel!

A Réz kastélyban

Nekiindultak a várhoz vezető útnak, de jóval lassabban haladtak, mint idefelé. Fáradtak és levertek voltak, gyengék az éhségtől és szomjúságtól, hiszen elég régen ettek, ittak utoljára. Mire odaértek, megint besötétedett. Nem láttak semmit, így hát leheveredtek, hogy aludjanak egyet. Hosszú ideig nyugtalanul forgolódtak, de végül mégiscsak elszenderedtek.

Sokára ébredtek fel, már teljesen kivilágosodott. Bementek a várba, majd újra végigjártak minden termet, de semmit sem találtak. A trónterem melletti kis szobában egy varázsló külsejű öregember állt, előtte az asztalon nyitott könyv hevert. Már korábban is megnézték, de abban sem láttak semmi használhatót.

Leverten fordultak vissza, végül megálltak a trónusok előtt.

– De jó lett volna, ha csak egy kicsit később ébredsz fel az álmodból! – sóhajtotta Odi. – Akkor talán tudnánk, mi a megoldás kulcsa. De ne búslakodj, tudom, hogy végül minden jóra fordul!

– Mit tudsz?

– A falum sámánja, Táltos, születésemkor megjósolta, hogy küldetésem van. Biztos vagyok benne, hogy azt még nem teljesítettem.

Egyszerre csak érezték, hogy lábuk kezd jegecesedni.

– Szeretlek! – kiáltott fel hirtelen Katica, átölelte Odit, és vadul szájon csókolta.

Odi egy pillanatra meghökkent, majd hevesen viszonozta a forró csókot.

Mintegy varázsütésre a terem csengés–bongással telt meg, ahogy az üvegfigurák kezdtek átváltozni. Az életre keltek megtapogatták magukat, jól megnézték a szomszédjaikat, vajon eredeti alakjukat nyerték-e vissza. Az emberek vizsgálgatták, megvan-e mindkét karjuk meg a lábuk, míg az ismeretlen lények még a szárnyaikat is meglengették. Nekik bőr helyett rézszínű pikkelyek borították a testüket, fejük tetejét sörény díszítette, szemük vörösen izzott, és a hátukon szárnyak nőttek.

– Ejnye! – méltatlankodott a magához térő király. – Micsoda dolog az, hogy legények egymással csókolódznak?!

A pár zavartan vált szét.

– Odi vagyok, szakács, felséges uram. Ő viszont nem legény, hanem gyönyörű és talpraesett leány! Egyelőre az igazi nevét még én sem tudom, eddig ugyanis Mátéként ismertem.

Folytatta volna még, de a hátuk mögül egy sipítozó meg egy rikácsoló hang hallatszott. A két veszekedő ott akarta folytatni, ahol, ki tudja milyen régen, félbeszakadt perpatvaruk.

– Teringettét, kelekótya asszonyok! – dörrent rájuk a másik koronás. – Nem okoztatok már elég bajt az ostoba veszekedésetekkel meg átkozódásotokkal? Ha nem hagyjátok azonnal abba, viszlek benneteket a törpék bányájába. Ott azután azt csináltok, amit akartok!

A két hölgy megszégyenülve hallgatott el.

– Köszönjük nektek – fordult most Katica és Odi felé –, hogy megtörtétek az átkot. Szólítsatok Drákónak, a feleségemet pedig Ursulának. Legyetek a vendégeink, ünnepeljük meg ezt a szép napot!

A teremben állók hangosan éljeneztek, és hosszasan tapsoltak örömükben.

– Én Ádám vagyok, Rézvölgy emberkirálya, Drákó pedig a humkánykirálya – folytatta a bemutatkozást az öreg király. – Társainkat ugyanis humkányoknak nevezzük. Végül pedig ő Melinda, a feleségem. De a te igazi nevedet még nem tudjuk – fordult most Katicához.

– Katicának neveztek el a szüleim. Te mióta tudtad, hogy lány vagyok? – fordult most Odihoz.

– Azóta, hogy a barlangban leestél. Fel kellett élesztenem téged, hát muszáj volt kitapogatnom a szívedet. De nem akartalak zavarba hozni, gondoltam, jó okod van arra, hogy Mátéként viselkedj.

Katica erre nem szólt semmit, csak hálásan megcsókolta Odit.

– Köszönjük a meghívást – fordult most Odi a királyok felé –, de amint látjátok, kicsit megviselte a ruhánkat az út.

– Cseppet se aggódjatok! – nyugtatta meg őket Drákó. – Vannak ügyes szabóink, mire itt az ünnepi vacsora ideje, kész lesz az alkalomhoz illő ruhátok.

– Pihenjetek estig – fűzte hozzá Ádám –, mert ma sokáig mulatunk!

Tapsolt egyet, mire szolgák vették körül Katicát és Odit. Úgy sárosan, szakadtan elkísérték őket a szabókhoz, akik mértéket vettek róluk, majd a szobáikban megfürdették őket gyógyfüvekkel illatosított vízben. Utána mindketten lepihentek.

Estefelé a szabók, szolgák és szolgálólányok kíséretében, hozták új ruháikat.

Katicát hosszú ujjú, földet seprő olívzöld ruhába öltöztették, fölé valamivel rövidebb ujjatlan vörös köpenyt terítettek. Az ujjak és a köpeny alját széles csíkban aranycérnából készült hímzés díszítette. Lábára finom szattyánbőr cipellőt húztak. Feje köré könnyű csipkefátyolt tűztek.

Odira fehér gyolcsing és mintás harisnyanadrág, arra olívzöld, térd alatt meghúzott nadrág, felülre pedig rövid ujjú, combközépig érő barna tunika került, amelyet széles öv fogott össze a derekán. Lábát hegyes orrú könnyű szattyánbőr cipőbe bújtatták.

– Gyönyörű vagy! – mondta Odi Katicának, amikor találkoztak.

– Te is nagyon jóképű vagy, pont olyan, mint az álmaimban. És nagyon jó vagy – tette még hozzá.

Bekísérték őket a lovagterembe, ahol a hosszú, díszesen megterített asztal mellett várt rájuk az udvari nép, középen a két királyi párral. A sarokban néhány zenész az étvágyat gerjesztő zenét játszott. Katicát és Odit az uralkodókkal szemben ültették le. Katica mellé Ádám és Melinda fia, András herceg került, Odi mellett pedig Drákó és Ursula gyermekei, Libbenő hercegkisasszony és Szélvész herceg foglalt helyet. A többi helyen vegyesen ültek emberek és humkányok. Amint ők is helyet foglaltak, a szolgák hada elkezdte felhordani a sokféle ételt, italt.

– Meséljetek el magatokról mindent! – kérte Drákó.

Először Katica, majd Odi beszélte el életének eddigi történetét. Utána Odi azzal folytatta, hogy hogyan találkoztak, keltek át a barlangon, majd belefogott rézvölgyi viszontagságaik elsorolásába. Amikor odáig ért, hogy bementek a törpék bányájába, sokan felszisszentek.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr97761016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.