Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (17.)

2015. szeptember 22. 21:25 - Vid Ödön

(az elejére)

Egy szép nap

– Menjetek, mutassátok meg megmentőinknek a várat, meg a völgyet – fejezte be Csiribí-Csiribá a történelemórát.

Illően elbúcsúztak a varázslótól, azután mind az öten kimentek az udvarra, ahol a vár népe a szokott teendőit végezte. A nap éppen delelőre hágott. Nyoma sem volt a korábbi komor, rőt fénynek. András vezette őket körbe, előbb az udvaron, azután a kastély környékén. Gyönyörű volt az épület, tornyait rézlemezek borították, szikrázott rajtuk a nap fénye. Falain előtűntek a Rézvölgy tájait és lakóit ábrázoló festmények, amiket addig nem láthattak, amíg minden üvegből volt. Így Katica és Odi fogalmat alkothattak a még ismeretlen tündérekről.

– Nézzünk körül a völgyben! – javasolta végül András. – Repültetek már?

– Még soha!

A humkányok egy-egy hámot vettek a hátukra, amely segített az embereknek repülés közben rajtuk maradni.

– Üljetek fel – mondta Szélvész –, kapaszkodjatok erősen a hámba! Ha szédültök, akkor egy ideig ne lefelé, hanem előre nézzetek!

– Vigyázunk rátok! – nyugtatta őket Libbenő kedvesen. – Meglátjátok, hamarosan élvezni fogjátok.

András segítségével Odi Szélvészre, Katica meg Libbenőre kapaszkodott, majd András is felült egy Suhogó nevű humkánykatonára. A humkányok kecsesen felszálltak. Óvatosan elkezdtek körözni az udvar felett, hogy utasaik megszokják a repülést. Katicáék eleinte görcsösen markolták a hámot, de néhány kör után lassan felengedtek. Mind magasabbra emelkedtek, többször elszálltak a kastély felett, majd egyre nagyobb köröket írtak le.

Katica és Odi számára felejthetetlen élményt nyújtott első repülésük. Siklás közben érezték arcukon a lágy szelet. Élvezték az érdekes látványt, ahogy kisebb lett alattuk minden, miközben mind messzebbre és mind többet láttak. Egy jó órát repkedtek, végül leszálltak oda, ahonnan elindultak.

– Elsőre elég volt – magyarázta Libbenő –, szoknotok kell ehhez a mulatsághoz.

Ahogy lekászálódtak a hámból, mindkettőjüknek megroggyant a lába, meg kicsit tántorogtak, mintha a kelleténél több bort ittak volna. Gyorsan leültek a földre, nehogy valami baj történjen.

– Gyönyörű volt! – lelkendezett Katica. – Még sohasem láttam fentről semmit. Köszönöm, hogy elvittetek!

– Én is köszönöm! – csatlakozott Odi. – Kicsit elgémberedtem, meg olyan furcsán imbolyog velem a föld.

– Mindenkivel így van ez az első néhány alkalommal – vigasztalta őket András. – Ha kipihentétek magatokat, vár ám rátok a tánctanár.

Kiadós heverészés és beszélgetés után felkeresték a tánctanárt. Kedves, mosolygós, duci hölgy volt, aki ott marasztalta Andrást, Libbenőt meg Szélvészt is, hogy ne csak páros-, hanem körtáncokat is gyakorolhassanak. A táncóra kiváló alkalom volt arra, hogy a fiatalok közelebb kerüljenek egymáshoz. Mire a tánctanulást befejezték, már nagyon jó pajtásként váltak szét, hogy az esti lakomához átöltözzenek.

A vendégeket új ruha várta a szobáikban, amely ugyanolyan díszes volt, mint az előző esti öltözékük.

– Ma még gyönyörűbb vagy, kedves! – bókolt Odi.

– Mindig emlékezni fogok erre a napra – válaszolt Katica, majd átölelték, és megcsókolták egymást.

A vacsora ugyanolyan fenséges volt, mint előző nap. Utána megint táncoltak, de most már Odi és Katica is részt vett abban. Sokat roptak egymással, de Katicát megforgatta András és Szélvész is, míg Odi Libbenőt kérte fel.

– Holnap reggel összeül az Államtanács – búcsúzott tőlük Ádám a mulatság végén. – Várunk benneteket, hogy beszéljünk a jövőtökről. Legyenek szép álmaitok!

Az Államtanács

Másnap András kísérte el őket a tanácsterembe, ahol már összegyűltek az Államtanács tagjai. Középen ült Ádám és Drákó, mellettük Csiribí-Csiribá, rajtuk kívül még három-három idősebb humkány és ember foglalt helyett a tanácskozó asztal mögött. Előtte öt szék volt, oda ültették őket, meg Andrást, Libbenőt és Szélvészt is.

– Mondjátok el nekünk – fordult Drákó Katicához és Odihoz –, milyen terveitek vannak!

– Én egy olyan helyet keresek – kezdte Katica –, ahol nincsenek gölöncsérek. Ott szeretnék letelepedni, és a munkámból tisztességgel megélni. Meg persze családot is szeretnék, szerető férjet, legalább három gyereket, jó barátokat.

– Szép tervek – bólintott Ádám. – No, és te? – nézett Odira.

– Először szeretném teljesíteni a küldetésemet, amit születésemkor a falunk sámánja megjósolt. Most még nem tudom, hogy mi az, csak azt érzem, még sok megpróbáltatás vár rám, mielőtt letelepedhetnék. Egy belső hang azt súgja: le kell mennem a Tündérlukba, hogy bejárjam kelepcés vermeit. De hogy miért, azt egyelőre magam sem sejtem. Ha majd teljesítettem a küldetésemet, megkérem Katica kezét a szüleitől. Remélem, ő is elfogad engem párjául! Végül fogadót nyitnék, ahol a fáradt vándort jóféle ételekkel, borral, sörrel, éjszakára puha ággyal várnám. Én lennék a fogadós, a szakács meg minden. Ott élnének velem a szüleim és a nevelőszüleim, hogy öreg korukra meleg otthont adjak nekik.

– Ez is dicséretes – helyeselt Drákó.

– Gondoltál–e arra, hogy varázslónak állj? – kérdezte Csiribí-Csiribá.

– Nem hiszem, hogy annak születtem volna. Tanultam ezt-azt a sámánunktól. Tőled szívesen tanulnék írni és olvasni azon a nyelven, ahogy a varázskönyvedet írták, de varázsolni nem szeretnék!

– Én Odival tartok, ha elmegy innen, bárhová is vezet az útja – mondta Katica és megfogta Odi kezét. – A barlangon átvezető út kicsit megviselt, de ha kell, oda is követem!

Az Államtanács tagjai elégedetten bólogattak, miközben Katicát meg Odit hallgatták.

– Gyermekeim, most ti következtek! – fordult Libbenő és Szélvész felé Drákó.

– Én kertész szeretnék lenni – válaszolta Libbenő. – Olyan elhanyagolt a kert a kastély körül, mióta a tündérek elmentek. Megpróbálnám feléleszteni, hogy mindenki gyönyörködhessen benne. Remélem, hogy jön majd egy derék ifjú, aki meghódítja a szívemet, és boldog családban fogok élni.

– Én megkeresném a tündéreket – mondta Szélvész. – Nem számítva a dermedtség idejét, már négy emberöltő telt el a szörnyű eset óta, talán megbocsátottak, és visszatérnek. Utána keresek egy szép leányt, akit boldoggá tehetek.

– Én csatlakozom Szélvészhez – kapcsolódott be András, – segítek neki megtalálni a bujdosókat.

– Ha ti mentek – nézett testvérére és Andrásra Libbenő –, akkor én is veletek tartok! Kertész még lehetek akkor is, ha visszajöttünk.

– Nekem tetszik András javaslata, elkísérem őket – mondta Odi.

– És én is! – csatlakozott Katica.

– Nagyon elégedett vagyok veletek! – mosolyogott rájuk Ádám. – Most menjetek ki, amíg megtanácskozzuk a dolgotokat!

Nem kellett sokáig várniuk, hamar visszahívták őket az Államtanács színe elé. Drákó volt a szószóló.

– Katica és Odi! Ti megtörtétek a völgyön ülő átkot, ezért örökké hálásak leszünk nektek. Úgy döntöttünk, hogy mindkettőtöknek grófi címet adományozunk.

– Köszönjük a megtiszteltetést! – bókoltak a kitüntetettek.

– Örömmel töltött el bennünket, hogy vállalkoznátok a tündérek keresésére. Csiribí-Csiribá felkészít benneteket az útra, és kijelöli azt a szerencsés napot, amikor indulhattok.

– A következő újholdkor kell útra kelnetek! – vette át a szót a varázsló. – Addig szokjatok össze, mert sok nehézség vár rátok.

Miután az Államtanács tagjai felálltak, a jelenlévők sorra megölelték Katicát és Odit és kifejezték szívből jövő hálájukat hősies tettükért.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr577810190

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.