Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (18.)

2015. szeptember 29. 18:00 - Vid Ödön

(az elejére)

Készülődés

Attól kezdve minden nap együtt voltak a fiatalok. Délelőttönként a varázsló oktatta őket mindenféle hasznos dologra. Pár nap alatt Katica és Odi is megtanult írni-olvasni a varázskönyv nyelvén, amit társaik már ismertek. Ebéd után Odi Szélvész, Katica Libbenő, András pedig Suhogó hátán egyre hosszabb ideig repkedtek a völgyben.

Már közeledett az indulásuk napja, amikor Csiribí-Csiribá azt parancsolta nekik, hogy repüljenek a Tükörfalhoz.

Másnap reggel indultak útnak. Ahogy közeledtek, semmihez sem fogható látvány tárult a szemük elé. A völgyet keresztben egy hatalmas fal zárta le, amely nem hasonlított a környező többi hegyhez. Azok sokkal magasabbra, de nem függőleges síkként meredeztek az ég felé. A Tükörfal azonban olyan sima volt, mintha egy óriás letett volna oda egy olyan követ, amit előtte kardjának egyetlen vágásával hasított ketté.

Amikor odaértek a tövébe, a nap már készülődött lemenni, és pontosan rásütött a falra, amely rézvörösen szikrázott. Eltörpültek a hatalmas, legalább ötszáz ember magas szikla alatt, amelyen nem látszott egyetlen kiszögellés vagy bevágás, de még egy karcolás sem.

Egyszer csak a falon megjelent a tükörképük, illetve valamilyen kép, ami rájuk hasonlított. Egy folyóparton álltak, Libbenő Suhogóba karolt, Odi és Katica pedig átölelték egymást. Viszont Andrást és Szélvészt nem látták. Kicsit idősebbnek, de még fiatalnak, és szemmel láthatóan boldognak tűntek. A nap ekkor lebukott a láthatár mögé, mire a káprázat eltűnt.

– Láttátok? – kérdezte Katica.

– Talán ez a jövőtök – találgatta András. – Ha így van, akkor valahol elválnak útjaink.

– Egyelőre együtt vagyunk, és most ez a lényeg! – vágta rá Odi.

– Mindkettőtöknek igaza lehet – helyeselt Szélvész csendesen. – Mindenesetre ma itt éjszakázunk! Tudjátok, sötétedés után a humkányok csak veszély esetén repülnek.

A szürkületben gyorsan összeszedtek némi fát, hogy legyen egy kis világosságuk.

– Álljatok hátrébb! – parancsolta Szélvész, majd szájából lángot fújt, mire a farakás fellobbant.

– Nem is tudtam, hogy ti tüzet tudtok okádni – csodálkozott Katica.

– Ritkán tesszük, mert nagyon kimerítő.

Letelepedtek a tűz köré. András tarisznyájából vacsorának való került elő, amit jóízűen bekebeleztek. Kényelmesen elhelyezkedtek, beszélgettek, még énekeltek is, amíg el nem álmosodtak.

Még csak szürkült, amikor Szélvész mindenkit felkeltett, hogy induljanak. A szokásos párokban libbentek a levegőbe, és mind magasabbra szálltak a Tükörfal előtt. Ez az út láthatóan nehezebb volt, mint amit eddig megtettek, mert egyre lassabban haladtak, de végül szerencsésen feljutottak a fal tetejére.

A nap éppen ekkor bukkant fel a láthatáron, alaposan körül tudtak nézni. A Tükörfal mindkét irányban a beláthatatlanul magas hegyekig ért. Koronája nem volt túl széles, talán ötvenlépésnyi, majd a túloldalon ugyanolyan meredeken bukott alá az egész völgyet kitöltő, csillogó, kék vizű tóba. Arrafelé, ameddig a szem ellátott, nem volt más: csak a messzeségbe vesző, sziklafalak közé szorított, kéklő tó.

Fáradtan álltak a fal tetején, szemük beitta a látványt, ahogy a nap egyre feljebb kapaszkodva aranyozott be körös-körül mindent. Szótlanul gyönyörködtek. Hátrafordulva jó messze beláttak a Rézvölgybe, a kastély csak egy körömnyi doboznak tűnt a messzeségben. Később átsétáltak a fal túlsó széléhez, lehasaltak, és lenéztek a vízre, amely igencsak mélyen volt alattuk.

Sokáig pihentek, mielőtt hazaindultak volna.

A kastélyba visszaérkezve megkeresték Csiribí-Csiribát, és elmesélték neki az előző esti látomást.

– Jól gondoltátok: ez a jövőtök.

– Akkor miért nem láttuk Andrást és Szélvészt? – kíváncsiskodott Katica.

– Amit a fal mutatott, csak egy villanás a jövőből. Akkor éppen nem lesztek együtt. De boldognak tűntetek, tehát András és Szélvész valószínűleg jól lesznek.

– Mindig bekövetkezik az, amit a fal mutat? – érdeklődött Odi.

– Senki sem tudja. Én már sokszor jártam a falnál, de csak egyszer volt látomásom. Az teljesült. A legtöbb völgylakónak soha sincs látomása.

Még sok mindenről beszélgettek a varázslóval, mígnem beesteledett.

Aznap, szokás szerint, megint estélyt adtak a királyok, amire szinte mindenkit meghívtak a völgy lakói közül, csak a szakácsok, kukták és a szolgák nem ülték körül az asztalt.

– Fiatalok! – emelkedett szólásra a vacsora kezdetén Ádám. – Hosszabb időre el fogtok hagyni minket. Indulásotok előtt ez az utolsó este, mert holnap ilyenkor lesz a lehető legjobb időpont utazásotok megkezdésére, amihez mindannyiunk nevében jó szerencsét kívánok. Vigadjunk hát ma, legyen vidám a búcsúzás!

Felemelte és fenékig ürítette a poharát, példáját követték az asztalnál ülők.

Aznap hét fogást hordtak fel, szarvasgombás libamáj pástétomot meg sonkát sárgadinnyével előételnek, aranyló jércelevest csigatésztával, jó sok belefőtt zöldséggel, majd nyárson sült pisztrángot. Mindehhez jól lehűtött, száraz fehérbort ittak. A pisztráng után citromos szörbetet hordtak körbe a szolgák, hogy felüdítsék a sok pompás falattól pilledő vendégsereget.

Ezután kis pihenő következett a gyomroknak, a muzsikusok húzták a talpalávalót, a vendégek meg összefogódzkodva járták a körtáncokat, míg ki nem fulladtak. S hamarosan újabb étek következett, szarvasnak legfinomabb részét sütötte meg a szakács, mellé sokféle erdei gombás ragut, áfonyából készült mártást és „cinkét”[1] halmozott a tálra. Ehhez már sokéves, jófajta vörösbor dukált.

Megint táncoltak egy kicsit, hogy helyet csináljanak a sokféle juh-, kecske– és tehénsajtnak, amihez bőven adtak diót meg mogyorót a konyha művészei. De ez sem volt elég: a vacsora megkoronázásaként Rézvölgy alakú hatalmas csokoládétortát hoztak be, abból mindenki annyi szeletet evett, amennyi még belefért.

Mondani sem kell, ezután a zenészek megint belehúztak, a vendégek pedig hajnalig ropták a táncot, hol párosan, hol meg mind összekapaszkodva, körbe-körbe.

Másnap majd mindenki délig aludt, csak az útra készülődők keltek jókor reggel, mert izgatta őket az ismeretlen: a rájuk váró kalandok, veszélyek. Drákó már korábban megparancsolta Suhogónak, hogy készülődjön ő is az útra. Így most hatan ültek együtt a varázslónál, aki indulás előtt még jó tanácsokkal és hasznos szerkentyűkkel látta el őket.

– Mindőtöknek adok egy tündérkönnyet – nyomott Csiribí-Csiribá a kezükbe egy-egy hüvelykujjnyi, gömb alakú, átlátszó kristályt. – Legyen ez mindig nálatok! A hetedik nálam lesz. Ha valami bajotok esne, az enyémnek a színe vérvörössé fog változni, ebből tudni fogom, hogy segítségre szorultok, és én majd megpróbálok segíteni.

Mindegyikük a tarisznyájába rejtette, amit a varázslótól kapott. Raktak még beléjük jócskán élelmet, jó erős köteleket, olyan lámpásokat, amilyeneket a törpék használnak lent a bányában. Katica magához vette azt az üvegcsét is, amelyet még a Sodró szurdokában töltött meg Odi a növényekből préselt elixírrel. Végül kimentek az udvarra, ahol már várt rájuk a völgy népe.

– Jó szerencsét az útra! – búcsúzott Ádám.

– Vigyázzatok magatokra meg egymásra! – intette őket Drákó.

– Ígérjük – mondták az útra készülődők egymás kezét fogva –, hogy jóban-rosszban összetartunk!

– Várunk benneteket vissza! – zúgta a tömeg.

A szülők keblükre vonták gyerekeiket, Odi kezét megszorították, Katicát pedig megölelték. A kis társaság a szokott módon állt össze párokká, majd búcsút intettek, és felszálltak a Tündérluk felé.

 

[1] Főtt krumpliból és lisztből készített, szabolcsi népi eledel.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr47865006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.