Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (20.)

2015. október 17. 17:00 - Vid Ödön

(az elejére)

Odi fordított sorrendben is leírta a jeleket:

 

Először jő pártalan szárnyatlan,

Követik párban kiknek szárnya van,

Nő meg férfi, majd férfi s megint nő,

Zárja kört ki oly kemény, mint egy kő.

 

– A szavakat értem – vakargatta a fejét Odi –, de mit jelenthetnek?

– Mit is láttál még a falon? – kérdezte Libbenő.

– Hat lyukat, nagyjából akkorákat, mint a tündérkönnyek.

– Mi lenne, ha betennénk azokat a lyukakba? – morfondírozott Katica.

– Megpróbálhatjuk, bár a varázsló azt mondta, őrizzük jól azokat.

Rágódtak még egy kicsit a fejtörőn, de ennél jobb ötletük nem akadt. Végül a berakási sorrendet is ki kellett találniuk.

– Próbáljuk meg a verset értelmezni! – javasolta Szélvész.

– Miért ne! – mondta András – Nos, „Először jő pártalan szárnyatlan”, ez illik rám, nincs még párom, meg szárnyam sincs.

– Akkor utánad mi jövünk, én meg Suhogó – vélte Libbenő.

– Miért nem te meg én? – vitatkozott vele a bátyja. – Suhogóra ugyanúgy ráillik az utolsó sor.

– A Tükörfal azt mutatta, hogy Suhogóval mi egy pár leszünk! Szerintem utánunk Odi és Katica következik, végül pedig te.

– A verset lehet így is, meg úgy is értenünk, Libbenő, először a te megoldásodat próbálom ki! – zárta le az eszmecserét Odi.

Mindegyikük átadta tündérkönnyét Odinak, azután Szélvész és Suhogó újra felemelték őt, végül a versnek megfelelően féltett kincseiket sorban berakosgatta a lyukakba.

Amint az utolsó is bekerült, a szikla nagy recsegés-ropogás közepette félig begördült a falba, ezzel átjárhatóvá tette a folyosót. Némi tétovázás után Odi elindult, a többiek pedig követték. Suhogó zárta a sort, aki véletlenül hozzáért a kőhöz, mire az elkezdett visszagördülni, miközben a tündérkönnyek sorra kipotyogtak belőle.

Gyorsan összeszedték azokat, remélve, hogy ki-ki a sajátját vette magához. A sziklával egyelőre nem törődtek, gondolták, majd visszafelé is kinyitják valahogy, ha egyáltalán erre kell jönniük.

Néhány lépés után újabb fal állta útjukat, közepén egy hatalmas, vasból készült kapuval. A lapja le volt pecsételve, és nem volt rajta sem kilincs, sem fogantyú. A pecséten a „Vigyázz, veszélyes kinyitni!” szöveget silabizálták ki.

– Én bizony kinyitom – mondta Odi –, bármi is legyen odaát!

A többiek nem ellenezték, így letörte a pecsétet, majd nekidőlt a lapnak, hogy kitárja, az azonban meg se moccant. Végül Szélvész és András is csatlakozott hozzá, amire annyira kinyílt, hogy átférhettek rajta.

Szürkeségben

Szélvész állt a legközelebb a nyíláshoz, elengedte hát a kaput, hogy kilépjen. Az abban a szempillantásban becsapódott, és majdnem becsíptet.

– Ennek fele sem tréfa! – méltatlankodott. – Tartsa valaki helyettem ezt a fránya kaput, amíg kimegyek!

Suhogó állt a helyére, így nyitva tudták addig tartani, amíg Szélvész körülnézett odakint.

– Brrr, egy tapadós, nyirkos, szürke, gomolygó valami borít mindent, még az orrom hegyéig sem láttam – számolt be, miután visszatért.

– Nos, úgy tűnik, hárman kellünk, hogy a kaput kinyithassuk – állapította meg Odi. – Szélvész, András meg én kimegyünk, ti meg maradjatok bent, különben nem tudunk visszajönni.

– Már megint minket hagynátok itt! – méltatlankodott Katica. – A lányok is érnek annyit, mint ti, férfiak!

– Ha annyira akarsz menni – ajánlkozott András, hogy elejét vegye mindenfajta nézeteltérésnek –, én szívesen itt maradok helyetted.

Katica hálásan nézett Andrásra, Odi meg kicsit aggódva simogatta meg Katicát:

– Tudod, nagyon féltelek!

– Köszönöm, nagyon jól esik, de én meg nem akarlak egyedül hagyni! – mondta erre Katica olyan hangsúllyal, mint aki csírájában akar elfojtani minden további ellenkezést.

– Rendben – jelentette ki határozottan Szélvész –, de én megyek elől!

Társai nem szóltak semmit. Miután megállapodtak, hogy milyen kopogással fogják jelezni, ha be akarnak jönni, Suhogó, Libbenő és András nekiveselkedett, nyitva tartották a kaput, amíg Szélvész, Katica, és Odi kimentek.

Odakint a szürkén gomolygó valamitől pillanatok alatt nedves lett a hajuk és a ruhájuk, lámpásaik fényét elnyelte, ha leengedték, akkor is csak egy lépésnyi helyet világítottak meg.

– Ehhez képest a barlang maga a mennyország – sóhajtotta Katica –, ott legalább láttuk, mi van körülöttünk.

– Hé, van ott valaki? – hallottak egy hangot a szürkeségből.

– Csak mi vagyunk – válaszolta diplomatikusan Odi.

– Ki az a mi? Honnan kerültetek ide? És mit kerestek itt? – záporoztak a kérdések.

– Vándorok vagyunk, és eltévedtünk. Te ki vagy?

– Cerberos, a híd őrzője. Gyertek közelebb, hadd lássalak!

Hirtelen három lángcsóva csapott feléjük, ami kis időre szétoszlatta a gomolygó szürkeséget. Egy pillanatra megdermedtek a látványtól. Úgy tízlépésnyire egy hatalmas, háromfejű lény ült egy meredély szélén. Mindhárom nyakán széles vasbilincset viselt, amiket egy, a semmibe vesző híd korlátjához láncoltak. A teste legalább háromszor akkora volt, mint Szélvészé, pikkelyes bőre szürkén olvadt bele a környezetébe.

– Nicsak, egy elfajzott sárkány! – rikkantotta.

– Elfajzott, aki mondja! – válaszolt Szélvész önérzetesen. – Én humkány vagyok, és semmi közöm a rusnya fajtádhoz!

– No, nem kell azonnal a szívedre venni! – csitította Cerberos. – Így nem leszel finom ebéd.

– Szóval, te egy sárkány vagy. Oszt miért akarod megenni? – kérdezte Odi.

– A hídon csak az mehet át, aki hibátlanul megfelel három kérdésemre azalatt, amíg ez a homokóra lepereg. Aki hibázik, azt megehetem.

– Na, és volt–e már valaki, aki megfelelt?

– Amióta én itt vagyok, még senki – nyalta meg mindhárom száját kéjesen Cerberos. – Kész vagytok a kis szellemi tornára?

– Gondolom: unalmas már, hogy ugyanazokat a kérdéseket teszed fel újra meg újra – kezdett alkudozni Odi. – Mi volna, ha most mi kérdeznénk hármat? Ha mindet jól megválaszolod, te nyertél, de ha tévedsz, akkor mi biztonságban átmehetünk a hídon.

Cerberosnak elakadt a lélegzete, erre a válaszra nem számított. Gondolkodott, gondolkodott, végül ráállt az alkura.

– No, akkor halljad az első kérdésem! – kezdte Odi. – A szépapám unokájának egyik fiú dédunokájával aki egyébként az üknagyanyám unokájának unokája és a szüleim fia de nekem sem nem öcsém sem nem fivérem gyerekkoromban sohasem verekedtem. Vajon miért? – hadarta egy szuszra, tagolás nélkül, és átfordította a homokórát.

Zavarba jött erre Cerberos, látszott, hogy nem tudta követni, ki kicsoda a kérdésben. Erősen törte mindhárom fejét, tanakodtak is azok egymás között jó sokáig.

– Mindjárt lejár az időd! – figyelmeztette Katica.

– Talán, mert sohasem találkoztatok – vélte Cerberos középső feje.

– Vesztettél! A helyes válasz ez lenne: az ember saját magával nem verekszik.

Cerberos középső fején a száj legörbült, mint aki mindjárt elsírja magát. Katica egészen megsajnálta, belenyúlt a tarisznyájába, hátha talál ott valamit, amivel egy kicsit felvidíthatná. Végül elővett egy kis darabka mézes süteményt, és odaadta a sárkánynak.

– Nagyon kedves vagy, ez a kedvenc csemegém! Jöjjön hát a második kérdés – kérte visszatért önbizalommal –, de ugye, most nem csapsz be?

– Rendben, jól figyelj!. Elevenen földbe vetnek, ott eltemetnek. Kibújok onnan, de éles késsel levágnak, és vízbe fojtanak. Hegyes vasfésűn megtörnek, és szétszednek, fanyársra ráhúznak. Onnan leszednek, hogy összetekerjenek. Majd össze–vissza húznak-vonnak. Kiterítenek, ollóval felszabdalnak, végül hegyes tűvel át- meg átdöfnek. Ki vagyok? – Odi most tagolta a szöveget, majd megint megfordította a homokórát.

Cerberos fejei még jobban lekókadtak, ahogy rágódott a feladat értelmén, de semmilyen épkézláb ötlet sem jutott eszébe.

– Nagyon rossz lehet az illetőnek – sóhajtott közben együtt érzően –, hogy ilyen sok kínzást kell kiállnia!

– Ki lehet az? – kérdezte, amikor a homokóra lepergett.

– Az bizony a len.

– Kicsoda? Sohasem hallottam még ilyen emberről vagy sárkányról – tiltakozott kétségbeesetten Cerberos.

– Nem is ember vagy állat az, hanem növény, belőle készült az ingem – mutatta Odi.

A sárkány még közelebb került a síráshoz.

– Van még egy kis mézes süteményed? – kérdezte Katicától.

– Nekem elfogyott, de talán a fiúknál akad.

– No, ha jól megfelelsz a harmadik kérdésemre, akkor kapsz tőlem! – mondta Odi, majd időt sem hagyva Cerberosnak a tiltakozásra, nekiszegezte a sorsdöntő kérdést:

– Mi van a hídon túl?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr597985447

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.