Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (22.)

2015. november 04. 16:49 - Vid Ödön

(az elejére)

Katica, aki a koromhordás miatt szabadon mozoghatott, próbált szóba elegyedni az óriásokkal, de azok mogorván elutasították a közeledését. Nagyon hosszú ideig megállás nélkül dolgoztak. A fáradtságtól már csak támolyogtak, amikor valaki meghúzott egy harangot, mire mindannyian lerogytak a földre. Egy óriási nő körbejárt a teremben, mindenkinek adott némi ennivalót, amit az óriások mohón behabzsoltak, majd eldőltek, és elaludtak.

Odiék elővigyázatosan nem ettek a kiosztott ételből, amely leginkább moslékhoz hasonlított, hanem a tarisznyájukból kapartak össze néhány falatot, közben csendesen meghányták-vetették a helyzetüket. Végül ők is lefeküdtek aludni, ami megláncolva nem volt sem kényelmes, sem egyszerű.

Katica álmában egyszerre csak megjelent Csiribí-Csiribá.

– Egyet se búsulj – hallotta –, csak tedd azt, amit mondok! Reggel majd bújj el az ajtó mögé, vedd elő az Oditól kapott üvegcsédet. Amikor Emerencia lejön, kiáltsd el a nevét, és amint feléd fordul, önts rá az üvegcséből néhány cseppet, mire kővé fog változni. Ekkor ne habozz, a lapátoddal csapj rá a pálcájára erősen, hogy eltörjön, akkor nem tud többé visszaváltozni. A többit meg majd meglátod!

Reggel a harang szavára ébredtek. Katica megfogadta az álmában kapott tanácsot, úgy állt a lépcsőre, hogy a kinyíló ajtó eltakarja. Kisvártatva kitárult az ajtó, és Emerencia dübörgött le a lépcsőn.

– Munkára, lusta népség! – rikácsolta.

Mindenki felkászálódott, és mogorván dolgozni kezdett.

– Emerencia! – kiáltotta ekkor Katica az ajtó takarásából.

A boszorkány meglepve odafordult, mire Katica fürgén leöntötte az üvegcséjéből.

– Mit merészelsz, te kis sz… – kezdett Emerencia szitkozódni, de nem tudta befejezni, mert kővé vált.

Katica sem volt rest, hatalmasakat csapott lapátjával Emerencia pálcájára, mire az apró darabokra tört. Összeszedegette a törmeléket, odavitte Odihoz és Szélvészhez, akik kifújták a várból.

Az óriások völgye

Látva Emerencia kővé válását, a robotolók abbahagyták a munkát. Szerszámok híján azonban nem tudtak láncaiktól megszabadulni, így hát leültek, és várták a jó szerencsét. Az ajtó nyitva volt, Katica, aki nem volt leláncolva, ki tudott menni.

Odakint máris sokkal világosabb volt, a gomolygó felhő kezdett leülepedni. Körbejárt az udvaron, kinézett a kapun. A hidat és mögötte a hegyet már jól látta. A híd felett magasodó sziklafalban hatalmas üreg tátongott, ott jöhettek ki a barlangból. Ezután még benézett a vár néhány termébe, de ott egyelőre nem változott semmi.

Visszament a pincébe.

– Felmegyek a barlanghoz, hozok segítséget.

Senki sem ellenkezett, nekiindult hát az útnak. Most sokkal gyorsabban haladt, mint amikor a szürkeségben a várhoz botorkáltak. A híd közepén lenézett, de a folyóig nem látott le, mert alant még gomolygott a szürkeség. Amikor felért az üregbe, az ajtót könnyen megtalálta. Kopogtatott úgy, ahogy társaikkal korábban megbeszélték, majd kissé odébb ált, nehogy a kinyíló ajtó útjában legyen.

Társai bent nekifeszültek az ajtónak, ami, legnagyobb meglepetésükre, most könnyedén nyílt ki. Hátraléptek, várták, hogy becsapódjon, mint korábban, de most nyitva maradt. Örömmel jöttek elő, és boldogan ölelték magukhoz Katicát. Ő elmesélte a történteket, majd együtt mentek le a várpincébe, ahol a rabok egyre türelmetlenebbül vártak szabadulásukra.

Suhogó és Libbenő először Szélvészről szedték le a láncait, majd Odiról és Cerberosról, aki azután már könnyedén ki tudott szabadítani mindenkit. Nagy volt a boldogság.

– Köszönjük nektek – hálálkodott a legidősebb rab –, hogy megszabadítottatok nyomorúságunkból, amit ez a gonosz némber okozott. Bonifácnak hívnak, én vagyok a Vízesések völgyének királya, Emerencia pedig a lányom. Szép, békés hely volt a miénk. A hegy lábánál a hatalmas Ezüst–folyó tör a felszínre, amely hét vízesésen keresztül ér el a tengerbe. Ebben a várban éltünk megszámlálhatatlanul sok esztendeje már. A hegyeket nem tudtuk megmászni, a tengerre sohasem merészkedtünk ki a hatalmas hullámok miatt. A völgyből egyetlen út vezetett ki, szemben, a hegyoldalban nyíló barlang.

Bonifác itt rövid szünetet tartott, mert annyira elérzékenyült, hogy könnybe lábadt a szeme, és elcsuklott a hangja. Végül erőt vett magán, és folytatta a mesélést:

– Hosszú időn keresztül nem történt semmi különös. A bajok akkor kezdődtek, amikor Emerencia kezdett felcseperedni. Nagyon kis növésű volt, soha sem nőtt nagyobbra, mint egy tízéves gyerek. Ezen kívül még csúnyácska is volt, a bőrét bibircsókok borították, az orra pedig úgy nézett ki, mintha vasból lenne kikalapálva. Sokat bóklászott egyedül, mert csúnyasága mellett még rossz volt a természete is, nem akadt egyetlen barátnője sem. Egyszer azután rátalált arra a varázspálcára, amit az utolsó varázsló rejtett el. Sajnos rájött, hogyan lehet használni. Attól kezdve senki sem volt biztonságban, mert Emerencia többnyire kővé változtatta azokat, akikre megharagudott. Végül a fiam meg néhány jó barátja felkerekedtek, bementek a barlangba, hogy megkeressék a varázspálca ellenszerét. Azóta is várjuk vissza őket. Emerencia megpróbált utánuk menni, de az ajtót belülről jól bezárták. Akik itt maradtunk, rabszolgaként robotoltunk, ugyanis Emerenciának egy bugyuta gondolat fészkelt a fejébe: ha korommal árasztja el a völgyet, akkor a seprűjén fel tud emelkedni olyan magasra, hogy átrepülhet a hegyek felett. Aki nem dolgozott elég szorgalmasan, azt kivitte, és valahol kőszoborrá változtatta.

– Csak ti, óriások éltetek a völgyben? – tudakolta Odi, miután figyelmesen meghallgatták Bonifácot.

– Már miért lennénk mi óriások? – csodálkozott Bonifác. – Ja, hogy hozzátok képest! Igen, csak mi.

– De akkor te hogyan kerültél ide? – nézett Katica Cerberosra.

– Nos, én nem idevalósi vagyok, a Tündérkertben születtem. Csíntalan tündérlány voltam, sok galibát okoztam. Apám, a király végül megdühödött, sárkánnyá változtatott, és száműzött otthonról. Ebben az alakomban ébredtem a barlang szájánál, nem emlékeztem még a nevemre sem. Pechemre belebotlottam Emerenciába, aki odaláncolt a hídhoz, hogy őrizzem, nehogy bárki be tudjon jutni a várba, amíg távol jár. Ő adta nekem a Cerberos nevet valami háromfejű kutya után, amiről valahol régen olvasott. Azután jöttetek ti.

– Meddig tart a száműzetésed? – kérdezte nagy érdeklődéssel András.

– Amíg nem találok legalább három olyan barátot, akik vállalva minden veszélyt, visszatérnek velem Tündérkertbe.

– Merre van a Tündérkert? – kérdezősködött tovább András.

– Nem tudom. Meg kellene találnom a hazafelé vezető utat.

– Mi úgyis azokat a tündéreket keressük, akik elmentek Rézvölgyből – kapcsolódott a beszélgetésbe Libbenő. – Én szívesen elkísérnélek. Gondolom, a társaim is.

Barátai élénken bólogattak.

– Mielőtt nekiindultok a keresésnek, töltsetek velünk pár napot! – invitálta őket kedvesen Bonifác. – Mostanra talán kitisztult minden. Lássuk, milyen is a mi szeretett hazánk!

Felkerekedtek, és Bonifáccal az élen bejárták a várat. A szürkeségnek már nyoma sem maradt, de a kőszobrok nem keltek életre. Később Bonifác levezette a társaságot az Ezüst–folyóhoz, ahol az első vízesés alatt hatalmas medence képződött. Úgy ruhástól egymás után ugráltak bele, majd addig pancsoltak, amíg minden korom el nem tűnt róluk.

– Holnap bejárjuk a völgyet – javasolta végül Bonifác –, de most menjünk, csapjunk egy jó lakomát!

A megtisztult társaság nevetgélve, viháncolva ment fel a várba. A szakács összeütött valamit a kamrában talált anyagokból. Nem volt az valami fényes vacsora, szabadkozott is érte eleget. A többiek azonban jóízűen lakmároztak, hiszen jó régen volt, amikor utoljára rendes ételt kaptak. Akadt bor is, hamar jókedvre derültek, beszélgettek, énekeltek hajnalig.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr618050546

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.