Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (24.)

2015. november 22. 19:23 - Vid Ödön

(az elejére)

Újabb barlangi vándorlás

Másnap reggel Odiék összeszedelődzködtek. A szakács megtöltötte mindenféle jóval a tarisznyájukat, hogy ne éhezzenek vándorlásuk során, Bonifác meg egy-egy medált akasztott a nyakukba:

– Ha óriásokkal találkoztok, mutassátok meg nekik ezt! Tudni fogják: jó barátaink vagytok, és segítenek, ha kéritek őket.

A barlanghoz sokan elkísérték az útra kelőket. Bonifác meg egy másik óriás elment velük a kőlaphoz, amit könnyedén elgördítettek az útból. Ott érzékeny búcsút vettek egymástól, majd Odiék elindultak befelé. Az ismerős úton gyorsan eljutottak ahhoz a vízeséshez, amelynek oldalában nyílt a még be nem járt folyosó.

A pihenők alatt András sokat beszélgetett Cerberossal, akit mindegyikük megkedvelt, de Andráshoz került a legközelebb.

A vízesés lábánál megint pihentek egyet, jól befalatoztak, hogy legyen erejük a tovább vezető úthoz. Ahogy szoktak, Odi Szélvészre, Katica Libbenőre, András meg Suhogóra szállt, hogy berepüljenek a még ismeretlen folyosóba.

– András, nem ülnél inkább rám? – kérdezte Cerberos. – Vigyázok rád!

– Menj csak nyugodtan, nem sértődöm meg! – bíztatta Andrást Suhogó.

András nem habozott, és így szálltak fel a folyosó szájához. Ez a rész sokkal komorabbnak tűnt, mint azok, amelyeken eddig végigmentek. Szűkebb és kanyargósabb, falait nem díszítették cseppkövek, a kőzet pedig sötétszürke, sőt, néhol koromfekete volt. Helyenként a fal világosabb és sötétebb rétegekből állt, ami pont úgy nézett ki, mintha a patak egy tortán vágta volna magát keresztül.

Útjukat sokszor hatalmas kőtömbök akadályozták, amelyek között vagy fölött éppen, hogy át tudták magukat préselni. Hamarosan több szakadás éktelenkedett a ruhájukon, mindannyian összeszedtek jó néhány horzsolást meg véraláfutást, miközben a sziklatömbök között küszködtek. Embert, humkányt és sárkányt próbáló út volt. Különösen Cerberosnak volt nehéz dolga, hiszen jóval testesebb volt társainál, meg a három fej is jócskán akadályozta a szűk helyeken való átjutásban. Nemegyszer beszorult, ilyenkor barátainak kellett átcibálni, meg hátulról tolni, hogy valahogy átvergődjön.

Egyre fáradtabban, kimerültebben vonszolták magukat előre, másztak fel a kövekre, vagy bújtak nyakig a vízbe, hogy tovább jussanak az ismeretlenbe, jobbára csak nyögésük vagy fájdalmas szisszenésük hallatszott, ha egy fájó pontjuk hozzányomódott a kőhöz. Hosszú idő után találtak egy kissé barátságosabb helyet, ott lerogytak, ettek valamit, majd elvackolták magukat, hogy némi alvásból merítsenek erőt a továbbhaladáshoz.

– Menjünk–e tovább előre, vagy forduljunk vissza? – kérdezte Odi társait ébredésük után.

– Bennem is felmerült a kérdés – válaszolt elsőként Katica –, de a víz csak a felszínről jöhet, meg lehet találni a kijáratot. Én tovább mennék.

A többiek is egyetértettek vele.

– És te mit gondolsz? – kérdezte végül Katica Odit.

– Örülök, hogy mindannyian az előre irányt választottátok. Ha kellett volna, egyedül megyek tovább.

Összeszedték motyójukat, majd folytatták útjukat, amely cseppet sem volt könnyebb, mint az eddigiek.

Végül egy hatalmas terembe értek, amely tele volt óriási, egymásra hullott kőtömbökkel. Valaha hatalmas erők dolgozhattak itt, a fal rétegei úgy meg voltak gyűrődve, mint amikor a dobostortát két oldalról összenyomják. Úgy tűnt, hogy az üreg elejének főtéjét egymásra torlódott kövek alkotják. A víz a kövek közül tört elő.

Bármerre is mentek, falakba ütköztek. A humkányok körberepültek, de semerre sem volt kijárat. Tanácstalanul leültek pihenni egy keveset, meg kitalálni, hogyan juthatnának tovább, amikor borzalmas robajjal leszakadt a mennyezet egy része, és eltorlaszolta a visszafelé vezető utat. Szerencséjükre sem a lezúduló kőtömbök, sem a szétpattanó kavicsok nem találták el egyiküket sem, de csapdába kerültek. A bajt még tetézte, hogy a víz útja is elzáródott, a szintje lassan, de határozottan emelkedni kezdett. Felkapaszkodtak a legmagasabb sziklákra, de az áradás tovább tartott, a víz egyre közelebb került menedékükhöz.

– Szélvész, repülj fel velem még egyszer! – kérte Odi.

Felszálltak, és újra alaposan átvizsgálták a terem magasan fekvő oldalát, meg a főtét. Jó sokáig semmit sem találtak. Már kezdték feladni a reményt, amikor fent a mennyezet közelében egy nem túl széles párkányra lettek figyelmesek. Úgy tűnt, valaki valaha szerszámokkal alakított rajta. Látszott, hogy mindnyájan elférhetnek ott, így kitolódik az az idő, mialatt valami megoldást kell találniuk. Odahívták a többieket, és megint együtt gubbasztottak. Libbenő szorosan Suhogóhoz bújt, András Cerberost vigasztalta.

Ám Odit nem hagyta nyugodni szorult helyzetük, minden talpalatnyi helyet tüzetesen megvizsgált. Egy helyen írásjeleket fedezett fel, alatta pedig egy kicsiny medencét:

 

Tedd bele, mi néked a legfontosabb!

 

– Tegyétek ide a tündérkönnyeiteket! – kérte a társait, majd jó példával elöl járva, a sajátját habozás nélkül beejtette a medencébe.

– Miért pont azt? – kíváncsiskodott Suhogó.

– Azok épségünket jelzik az otthoniaknak – válaszolta Szélvész Odi helyett. – Most nagyobb szükségünk lenne segítségre, mint valaha.

– Igazad van – helyeselt Odi. – Ha e fal mögött van a Tündérkert, és a tündérek ott élnek, akkor ez lehet a megoldás kulcsa. Ha ez nem segítene, akkor majd próbálkozunk a medálokkal.

Társai, kicsit tamáskodva, követték Odi példáját, egyedül Cerberos volt zavarban.

– Nálam nincs tündérkönny – sóhajtott szívszorítóan. – Sőt, egyáltalán semmim sincs!

– Ne búsulj! – vigasztalta Katica. – A te nevedben beleteszem a Sors gyűrűjét.

Amint a gyűrű a hat kristály közé került, felragyogott, a kincsek azon nyomban vízzé váltak, és kitöltötték a medencét. Erre a hátuk mögötti falban egy nyílás keletkezett, amin besütött a nap. Felélénkülve másztak ki az áldott fénybe, azután megmenekülésük örömére összeölelkeztek.

Egy kis dombon álltak. Hátuk mögött hatalmas, zord szikla magasodott, távolabb körös-körül vadul szikrázó hegyeket láttak, de előttük meseszép kert terült el.

– Ez az én szülőhazám! – mutatott körbe ünnepélyesen Cerberos, majd elsírta magát.

Tündérkert

Ámulva nézték az elébük táruló látványt. A kertben igazgyöngy színű kavicsokkal felszórt ösvények kanyarogtak. Közöttük pázsit és virágágyások váltogatták egymást, utóbbiakban a legkülönbözőbb virágok pompáztak megszámlálhatatlan színben. A fűben szép szál fák álltak, alattuk mókusok játszadoztak, másutt meg különböző formára nyírt bokrok gyönyörködtették a szemet. A levegőt betöltötte a virágok illatának egyvelege, meg a madárdal. Nem messze, egy tavacska partján soktornyos fehér kastély látszott, teteje zöld cseréppel volt fedve, az ablakokat zöld zsalugáterek keretezték. A tóból barátságos patak eredt, és valahol alattuk eltűnt a sziklafalban.

A barátok végignéztek egymáson. Igencsak megviselte őket az út, kövek szabdalta rongyos ruhájukból sár csöpögött, ahol bőrük kibukkant a ruha résein, ott jobbára kék foltokat vagy véres karmolásokat lehetett látni. A humkányok sem néztek ki jobban, bár őket pikkelyeik inkább megvédték.

A völgy határtalan nyugalmat árasztott. Szívükben bizakodás volt, meg a felszabadult érzés, hogy rátaláltak a céljukhoz vezető útra, és sikerrel végigjárták azt. Egyedül Cerberoson látszott aggódás.

– Ez a Tündérkert! – sóhajtotta, miközben még mindig potyogtak a könnyei. – Végre hazaértem, de nem tudom, hogy apám vajon megbocsát-e?

– Becsülettel végigcsináltad ezt a keserves utat – bátorította András. – Apád elé állunk, hogy együtt kérjük irgalmát.

– Ne feledd – fűzte hozzá Katica –, nem három, hanem hat baráttal tértél meg szülőföldedre!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr438100458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.