Cerberost nem igazán nyugtatták meg társainak szavai, de nem tehetett mást, elindult a kastély felé, a többiek pedig követték. Útjukon sok tündérrel találkoztak, egyesek a pázsitot nyírták, mások a virágágyásokban dolgoztak, de akadtak olyanok is, akik labdáztak, vagy könyvet olvasva ültek a kényelmes padokon. A tündérek szépek, szinte légiesek voltak, barátságosan üdvözölték a kis csapatot, egyáltalán nem lepődtek meg látványukon.
Végül elértek a kastély bejáratához. Ott egy tündér állta útjukat, aki szigorúan nézett végig rajtuk.
– Mit kerestek itt? – kérdezte kimért hangon. – Különösen te, te háromfejű!
– Én apámtól szeretnék bocsánatot kérni! – rebegte elhaló hangon Cerberos, látszott rajta, nem sok hiányzik ahhoz, hogy megint elsírja magát. – Azt mondta, hogy három igaz baráttal térjek vissza. Itt vagyunk, kérlek, engedj be!
– Jó napot neked! – vette át a szót András. – Én és humkány barátaim a Rézvölgyből jöttünk, hogy megtaláljuk, és hazahívjuk azokat a tündéreket, akik az őket ért gyalázat miatt valaha elhagyták otthonukat.
– Mindannyian nagyon sajnáljuk a történteket – tette hozzá Libbenő. – Reméljük: mára már behegedtek sebeik, és végre visszatérnek őseik földjére, mert nélkülük sivárabb az életünk.
– És ti kik vagytok? – fordult most Katicához és Odihoz a tündér.
– Mi egyszerű emberek vagyunk – válaszolt Katica. – A Kristályhegyen túlról vetődtünk Rézvölgybe, és csatlakoztunk hozzájuk.
– A kastélyba csak akkor léphettek – mondta habozás nélkül a tündér, mintha régóta várt volna erre a pillanatra –, ha bebizonyítjátok, hogy őszinte barátsággal viseltettek a háromfejű iránt. Ha nem elég mély bennetek ez az érzés, akkor meghátráltok a kiszabott feladatok elől.
– Mond, mit kell tennünk! – kérte András.
– Először, csókoljátok meg a rusnya pofáit! – rendelkezett a tündér.
András habozás nélkül szájon csókolta Cerberos mindhárom fejét, akinek könnybe lábadt a szeme. Utána sorban a többiek is arcon csókolták, mintha ez mindennapos dolog lenne. Azok után, amin keresztülmentek, nagyon szoros kötelék alakult ki köztük, senki sem viszolygott tőle.
– Csak nem vagy szerelmes belé? – kérdezte csipkelődve a tündér Andrást. – Feleségül is vennéd, még ha újra száműzné az apja ebben vagy egy még rusnyább alakban?
– Igen, soha el nem hagynám! – válaszolta szilárd elhatározással András.
A tündér rezzenetlen arccal fogadta a választ, majd újabb utasítást adott:
– Másodszor, menjetek a kastély istállójába, takarítsátok ki ragyogó tisztára! Addig a háromfejű itt marad.
A kis társaság nem sokat teketóriázott. Hátramentek az istállóba, ahol térdig ért a ganéj, orrfacsaró bűz terjengett. Nekidurálták magukat a munkának. Mire a nap lenyugodni készült, a hatalmas helyiség ragyogott a tisztaságtól. Ők azonban sokkal rosszabbul néztek ki, mint amikor Emerencia rabszolgái voltak.
Jött a tündér, megnézte, hogy mire jutottak.
– Jól van! – vetette oda kegyesen. – Most menjetek a kastély bejáratához, a következő feladatot nem tőlem kapjátok.
Ott egy másik tündér várt rájuk, Cerberos pedig alázatosan hevert a lábainál.
– Utolsó feladatként vágjátok le mindhárom fejét! – parancsolta a tündér Cerberosra mutatva. – Itt van hozzá a kard.
– Ilyet nem kérhetsz tőlünk! – hördültek fel egyszerre.
– Vágasd le inkább az én fejemet! – ajánlkozott Szélvész.
– Nagylelkű vagy, de nincs választásotok! – hangzott a könyörtelen válasz. – Vagy levágjátok a fejeket, vagy dolgavégezetlenül és dicstelenül távoztok.
– Ha ez az ára a megváltásomnak – mondta elszántan Cerberos –, akkor András, kérlek, ne habozz, és teljesítsd a kívánságot! Legalább úgy halok meg, hogy apám megbocsátott, hiszen még sohasem szegte meg a szavát.
– Ő a te apád? – kérdezte zavartan András.
– Képes vagy megöletni a gyermekedet? – fordult felháborodottan a tündérhez, aki szó nélkül bólintott.
– Tedd meg, kérlek! – ismételte meg esdekelve Cerberos.
– Nehéz szívvel, de megteszem, ha nincs más lehetőség. Viszont Szélvész, utána ölj meg engem is!
A többiek szomorúan néztek a tündérre, remélték, hátha eláll a szándékától. Az azonban nem szólt semmit, komor arccal várta, hogy teljesítsék a parancsát. Sírva ölelték meg Cerberost és Andrást, majd elfordultak, hogy ne is lássák, ami történni fog. András és Cerberos még egyszer megcsókolták egymást, utána Cerberos lehajtotta a fejeit, és András, könnyeivel küszködve, egyetlen csapással levágta azokat. Végül átadta a kardot Szélvésznek, hogy végezzen vele.
– Megállj! – kiáltotta a tündér, és keblére ölelte Andrást. – Köszönöm fiam, hogy kiálltad ezt a kegyetlen próbát. Csak így oldhattad föl azt a szörnyű átkot, amit valaha, hirtelen indulatomban, kimondtam.
Mindenki csodálkozva fordult feléjük. Cerberos eltűnt, helyette egy hófehér ruhába öltözött gyönyörű leány ölelte át sírva az apját és Andrást, annak ellenére, hogy ruhájából most trágyalé csöpögött, és átható szag lengte körül, akárcsak társait.
– Köszönöm apám, hogy megbocsátottál! Neked pedig, barátom, hogy megszerettél, és az életedet is feláldoztad volna értem!
– Íme a leányom, Remény – mutatta be az ifjú szépséget a tündér. – Én pedig Bölcsesség vagyok, bár nevemmel ellentétben, életemben egyszer hebehurgyán viselkedtem, aminek súlyát idáig kellett viselnünk.
– Gyertek, legyetek a vendégeink! – folytatta. – Ma este vigadunk, a többit pedig holnap beszéljük meg.
Tündérek jöttek értük, elvezették őket a fürdőbe, hogy lemoshassák magukról mindazt, ami a barlangban, majd az istállóban rájuk kenődött. Jó meleg vízzel telt kádak vártak rájuk, amelyekben illatos kristályokat oldottak, a víz színét pedig frissen szedett rózsaszirmokkal borították. A háttérben halk, andalító zene szólt.
Varázslatos hatása volt a fürdőnek, testükről a zúzódások, horzsolások, a kék–zöld foltok nyom nélkül eltűntek. Testben–lélekben megtisztulva és megerősödve szálltak ki a vízből, majd felöltöztek az odakészített hófehér ruhákba. Kísérőik a kastély dísztermébe vezették őket, ahol a tündérek már összesereglettek fogadásukra és az esti lakomára.
A terem hatalmas volt. Úgy tűnt, hogy nincs teteje, mert csillagkupola borult a bennlévők feje fölé. A falak csiszolt kristályból készültek, szikrázva verték vissza a lámpások fényét. A padlót márvány mozaik alkotta, egyetlen hatalmas jelenetsorban örökítve meg mindazt, ami Tündérkertben valaha is történt. Középen egy kerek szökőkútból lövellt fel a színét állandóan változtató víz. Kávája asztallá szélesedett, annál ültek a vendégek. A falakból kellemes muzsika áradt. Különleges akusztikája volt a helynek, ha valaki akarta, akkor hangja betöltötte a teret, ha meg csak a szomszédjához szólt, akkor rajtuk kívül senki más nem hallott belőle semmit.
A bejáratnál Bölcsesség és felesége, Jóság, fogadta őket. Mindketten melegen magukhoz ölelték leányuk megmentőit, majd az asztalhoz vezették őket. A főhelyet természetesen a királyi pár foglalta el, melléjük Reményt Andrással, Katicát meg Odival ültették, a másik oldalon meg Suhogó és Szélvész között Libbenő ült. Szélvész mellé egy szép tündérlány került, akit Tündér Margitnak hívtak, és Remény unokahúga és gyermekkori játszópajtása volt.
– Kedveseim – emelkedett szólásra Bölcsesség –, nagy napja van ma életemnek! Barátai visszahozták nekem lányomat, Reményt, akit egykoron csínytevései miatt érzett hirtelen haragomban háromfejű sárkánytestben száműztem országunkból. Tettemet azóta is bántam, feleségemmel napjaink szomorúságban teltek. De ma végre megtörték az átkot, így keblemre ölelhettem. Köszöntsük hát őt és a barátait, ünnepeljük meg méltón ezt a napot!
Ezzel magasra emelte nektárral teli poharát, és fenékig ürítette, példáját mindenki követte. A király tapsolt, mire az asztal megtelt finomságokkal. Volt ott mindenféle pástétom, sonka, sült libamáj, sokféle hidegsült, hozzá saláták többféle zöldségből, gyümölcsből, meg különféle mártások. A szökőkút könnyű száraz fehérbort permetezett a úgy, hogy egy csepp sem ment mellé, mégis mindenkinek kívánsága szerint telt meg a pohara.
Amikor ezek az ételek elfogytak, az asztalra láthatatlan kezek levesestálakat varázsoltak, némelyikben aranyló húsleves, míg másokban magyaros halászlé pirospaprikával ízesítve, halszelettel, ikrával és belsőséggel jó tartalmassá téve kellette magát. Külön tálakra púpozták a velős csontokat, meg a levesben főtt mindenféle húsokat, utóbbiak ízét frissen reszelt torma emelte ki.
Ám a java csak ezután következett. Sültek sorjáztak borjúból, kacsából, libából, szarvasból meg vaddisznóból. Aki mást szeretett, az kaphatott tokányt borjúból, apróra szaggatott nokedlivel, harcsából paprikást, kapros juhtúrós sztrapacskával, vagy túrós csuszát, kakasnak dobverőjéből készült szaftos pörkölttel. A szökőkút ezen étkekhez testes vörösborral szolgált.
Pilledtek ám a vendégek ennyi finomság bekebelezése után, mozdulni sem bírtak, úgy jóllaktak. Beszélgettek, ki-ki a közeli szomszédjaival, amikor Bölcsesség megkérte Odit, mesélje el kalandjaikat, mire a zene elhallgatott, Odi megköszörülte a torkát, ivott egy kortyot, majd felállt, és belekezdett útjuk elbeszélésébe onnan, amikor Katicával először találkozott a Sodró partján. Az asztalnál ülők élvezettel hallgatták, mert jó beszélőkéje volt, közönsége egy pillanatra sem unta magát. Későre járt, mire befejezte a történetet, amit lelkes tapssal köszöntek meg.
És még nem volt vége az estének. Az asztal csak most szolgálta fel az édességek garmadáját, amire mindenki lelkesen vetette rá magát, hiszen az izgalmakban egészen megéheztek. Közben a zene újra megszólalt, de nem ám lágy, andalító muzsika volt az, hanem tüzes talpalávaló. Táncra is kerekedett a vendégsereg. Erősen hajnalodott már, mire ágyba kerültek.
