Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (27.)

2016. január 09. 21:28 - Vid Ödön

(az elejére)

A díszterem asztala átérezte az este különlegességét, ezért aznap hétfogásos ünnepi vacsorát tálalt fel. Mindenekelőtt sárgadinnye likőrrel megvadított, száraz pezsgővel telt kristálypohár került a vendégek kezébe, azzal koccintottak az eljegyzés örömére. Első előételnek ráksalátával töltött avokádót kínált, frissen pirított kenyérrel, hozzá könnyű fehérbor dukált. Ezt tárkonyos borjúragú leves követte, majd kerekeken gördülő zsúrkocsikon hatalmas kerek sajtok gurultak körbe. Nem volt ám ez egyszerű sajt, belsejébe forró rizottót töltöttek, amely összekeveredett a sajttal, abból szedett mindenki tisztességes adagot a tányérjára. Ehhez innivalónak ametiszt színben csillogó, friss rozébort töltögetett szorgalmasan a szökőkút.

Hogy a vendégek ne pilledjenek, mentás szörbetet kaptak karcsú talpas poharakban. Jó hosszú ideig szopogatták a hűs frissítőt, közben beszélgettek az asztalnál ülők.

Azután feltálalásra került a főfogás, ami aznap bélszín volt, a vendég ízlése szerint átsütve. Köretként fűszervajjal bolondított, hajában főtt krumplit ehetett, aki szerette. Ez az étek mélyrubin színű vörösbort kívánt, amivel nem maradt adós az est láthatatlan pohárnoka.

Ezzel azonban még nem volt vége a fogásoknak. A zsúrkocsik sajtokkal púpozottan gurultak be, róluk mindenki kedve szerint válogatott, volt ott sokféle lágy és kemény sajt, érettek, lyukacsosak, füstöltek, hozzá dióbél és mézédes szőlő.

Ezután már csak „könnyű” desszert következett, dióval töltött palacsinta, csokoládé öntettel és konyakkal bőven meglocsolva, amit az asztal lángolva tett az ámuló vendégek elé. A szökőkút ehhez sokputtonyos aszúbort töltött a lakoma megkoronázásaként.

És hogy a vendégsereg éjjel ne forgolódjon álmatlanul az ágyában a sok ételtől, a falakból pattogó tánczene szólt. Erre senki sem tudott ülve maradni, ropták is a táncot hajnalig. Aki közben megéhezett, majszolhatott a frissen sült sajtos pogácsából, amely nagy halomban állt az asztalon, és csak kívánnia kellett, finom nedűvel töltött pohár került a kezébe.

Ezt az estét még sokáig emlegették Tündérkertben.

Megbocsátás ünnepe

Másnap lassan gyűlt össze a Rézvölgybe készülődő csapat. A jegyespáron kívül a humkányok elégedetten készülődtek az útra, hiszen ők teljesítették feladatukat, megtalálták és hazahívták az elbujdokolt honfitársaikat.

A királyi pár kísérete is összeállt. Ott voltak a Tündértanács tagjai és számosan azok közül, akik valaha Rézvölgyben éltek. Készülődött az útra Tündér Margit is, akiben szerelmes érzések ébredeztek Szélvész iránt, ezért megkérte a királyt, hogy csatlakozhasson a kíséretéhez.

– Király uram, hogyan fogunk átkelni a barlangon? – kérdezte Odi. – Mi, fiatalok, is csak nehezen küzdöttünk meg az akadályokkal, most pedig sok idős tündér is útra készülődik.

– Ne aggódj fiam, van ám másik lehetőség is. Repülni fogunk!

Repülni? – hüledezett Libbenő. – Mi, humkányok, nem tudjuk átrepülni a hegyet!

– No, nem is ebben az alakban fogjátok megtenni az utat, mint ahogy mi sem.

Bölcsesség sorban rátette a kezét a hátukra, mire mindegyikük jól megtermett vadlúddá változott. A tündérek meg egyszerűen átbucskáztak a fejükön, s nyomban átalakultak. A király a csapat élére állt, amely hangos gágogással, V alakba fejlődve indult útnak.

Még nem kezdett a nap lefelé ballagni az égről, amikor a hatalmas madárraj megérkezett a Tündérlukhoz. Ott a tündérek megint átbucskáztak a fejükön, a többieket pedig Bölcsesség varázsolta vissza eredeti alakjukba.

Letáboroztak, mert csak másnap reggel akartak Rézvölgy lakóival találkozni. Ezalatt Szélvész Suhogóval előrerepült, hogy értesítsék az uralkodókat érkezésükről és terveikről. A kastélyban volt nagy öröm. Az udvar apraja-nagyja azonnal készülődni kezdett, hogy illendően fogadhassák a messze földről érkezőket. A két király futárt küldött a törpékhez, készüljenek ők is a találkozásra.

Másnap reggel Ádám és Drákó, oldalukon feleségeikkel és kíséretükkel útnak indult a Tündérlukhoz, ahol Bölcsesség és Jóság vezetésével már vártak rájuk a tündérek. A királyok szertartásosan üdvözölték egymást, és kinyilvánították a másik iránt érzett tiszteletüket. A kölcsönös köszöntések után bemutatták kíséretük tagjait. Végül Ádám javaslatára mindenki felkerekedett, és átmentek a törpék bányájához, mivel elérkezettnek látták az időt arra, hogy azok megkövessék a tündéreket, ők pedig megbocsássanak.

A törpék a bánya előtti térségen sorakoztak fel. Mellettük hét hatalmas társzekér csordultig volt megrakva a kibányászott tündérkönnyekkel. Amikor a tündérek a bányához érkeztek, a legöregebb törpe előrelépett, és meghajolt.

– Kedves tündérek – kezdte mondókáját –, kérlek, higgyétek el nekünk, őszintén megbántuk azt, hogy valaha olyan rútul bántottunk benneteket. Legnagyobb sajnálatunkra, azt a napot meg nem történtté tenni nem tudjuk, csak bocsánatért esedezünk.

Esdeklőn nézett az előttük álló tündérekre, de azok arcáról egyelőre semmit sem tudott leolvasni.

– Láthatjátok – folytatta kicsit elkeseredve –, az évek során megpróbáltuk összegyűjteni kővé vált könnyeiteket. Annak idején, ha jól emlékszünk, azt ígértétek, amint mindet összegyűjtjük, visszatértek hozzánk. Mi igyekeztünk hibátlanul teljesíteni. Kérünk tehát benneteket: enyhüljetek meg irányunkba, bocsássatok meg nekünk, és térjetek végre vissza hozzánk, Rézvölgybe!

A tündérek továbbra sem éreztették, hogy megenyhültek volna.

– Csatlakozom a törpék kéréséhez – kapcsolódott a törpe monológjához Ádám. – Legyen úgy minden, mint régen, gyertek vissza, éljetek megint velünk!

– A humkányoknak is nagyon hiányoztok – erősítette a kérők sorát Drákó. – A Rézvölgy csak akkor teljes, ha a négy nemzetség teljes egyetértésben és békében él benne. Kérlek, térjetek vissza hozzánk!

A tündérek még mindig rezzenéstelen arccal álldogáltak, de ezt már Bölcsesség sem hagyta szó nélkül.

– Testvéreim, ne legyetek ily konokok! Tudjátok, mindig szívesen látunk benneteket, de itt születtetek, ez az igazi hazátok. A törpék megalázkodtak, a többiek is szépen kértek. Valószínűleg magatokban már megbocsátottatok, különben nem kísértetek volna ide. Olyan nehéz kimondani azt: „nem haragszunk többé”? Mire vártok még?

Erre már előlépett az egyik idős tündér.

– Testvéreim – fordult még mindig makacsul hallgató társaihoz –, igaza van Bölcsességnek. Ez a mi igazi otthonunk, itt születtünk. Tündérkerti testvéreink készséggel fogadtak, megosztottak velünk mindent, de azért ott csak vendégek voltunk. Azt hiszem: már akkor nagyot hibáztunk, amikor jogos haragunkban itt hagytunk csapot–papot, és odébb álltunk. Ne kövessünk el újabb baklövést azzal, hogy rosszul értelmezett büszkeségből nem bocsátunk meg akkor, amikor arra lehetőségünk nyílik. Én a magam részéről megbocsátok, és visszatérek Rézvölgybe még akkor is, ha senki sem követ!

Ezzel odalépett a törpék szószólójához, és könnyezve megölelte, majd sorban Drákót és Ádámot is. A többiek, mint akik hosszú álomból ébrednek, végre megmozdultak, és átöleltek egy-egy törpét. A meghatottságtól mindenki örömkönnyekre fakadt, sorban ölelkezett össze mindenki mindenkivel.

– Végre megint szent a béke közöttünk – kiáltotta boldogan Ádám. – Itt az ideje, hogy a kastélyban egy jó kerti mulatsággal megkoronázzuk a megbocsátás napját!

A tömeg egymásba karolva, vidám dalokat énekelve indult a kastély felé.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr298256280

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.