Írásaim

Vid Ödön

Az utolsó tűz (4.)

2016. január 16. 21:51 - Vid Ödön

(elejére)

Hosszú csend következett. Egyikről a másikra néztem, hogy ezen a nyilvánvalóan sorsdöntő napon ne csak szavaikat, de érzéseiket is feljegyezhessem. Napti és Lagin, akik nagyjából egyidősek lehetnek, no, meg a bölcs Bogumi egykedvűen, rezzenéstelen arccal ültek. A katonák, Dahru és Vizoru, alig bírták magukba fojtani az indulataikat. Fogcsikorgatva, ugrásra készen fészkelődtek a helyükön, látszott, legszívesebben azonnal az ellenségnek esnének. Ikkenda a vállát vonogatta, Kohsu sápadtan, idegesen tördelte a kezét, míg Kuporri összeráncolta a homlokát, hangtalanul motyogott, miközben az ujjai motollaként mozogtak, mintha számolna.

– Mielőtt bármit döntünk – szólalt meg végül Ikkenda –, meg kéne tudakolni Johadur királytól, a naunik egyáltalán hajlandók-e befogadni minket, vagy ha azt nem is, legalább átengedni a földjükön?

– Jól mondod! – helyeselt Lagin. – Ha holnap elindulna egy küldöttség, még Nanur forrósága előtt odaérhetnek, és Gurru elején visszatérhetnek. Elegendő idejük lenne tárgyalni, esetleg körülnézni.

– És addig nem is várható, hogy az Uszurri által látott hajó ide betérne – vélekedett a korábbinál higgadtabban Vizoru.

– Úgy látom, abban egyetértünk, hogy tárgyaljunk a naunikkal – állapította meg Bogumi.

– És csakis te lehetsz a küldöttünk! – vágta rá Kohsu, a többiek szapora bólogatása közepette.

– Én is pontosan ezt gondoltam! – válaszolta Bogumi. – Oddi elkísér. Kuporri, királyhoz illő ajándékot állíts össze! Dahru, te meg adj tíz jó harcost kíséretnek! Holnap indulunk.

 

5.

 

Gurru tizenötödik napján szerencsésen visszaérkeztünk Avanába. Bogumi megparancsolta, hogy utazásunk alatt készített hevenyészett jegyzeteimet tisztázzam le, hogy mikor a Tanácsot összehívja, tagjai már megismerjék, mire is jutottunk a naunikkal. Bátorított, kivételesen ne csak a száraz tényekre szorítkozzak, hanem írjam le benyomásimat azokról a tájakról, amiket bejártunk, meg az emberekről, akikkel találkoztunk.

Mindenekelőtt meg kell említenem, mindvégig csodáltam Bogumit. Annak ellenére, hogy majd húsz esztendővel idősebb nálam, sokkal jobban bírta a fáradalmakat: a lovaglást Nanur forróságában, a sokszor semmitmondó szóvirágok özönébe fulladó, végeérhetetlennek tűnő tárgyalásokat, a kiszolgáltatottság érzését és az ezzel együtt járó bizonytalanságot.

A legközelebbi nauni táborig tíz napig tartott az út. Megmar, Jonudur király főembere, a táborhely ura bizalmatlanul fogadott. Éreztette, nem vagyunk igazán szívesen látott vendégei. És csupán uralkodójának szigorú parancsa véd meg attól, hogy értékeinket egyszerűen elszedje, minket pedig se ne öljön meg, se ne tegyen rabszolgájává. Fegyvereseinket ott tartotta. Velem is ez volt a szándéka, ám Bogumi ragaszkodott a társaságomhoz. Így aztán kettőnket saját emberei kísértek urának táborába, ahová újabb tíznapi fárasztó lovaglás után érkeztünk meg.

Jonudur majdnem egyidős Bogumival. Apjától, Burinartól azt tanulta, az Avanával kialakult jó viszony mindkét félnek előnyös, és maga is ezt az elvet követi. Ennek ellenére tartózkodóan fogadott minket, és egyáltalán nem sietett utunk célját megtudakolni. Ajándékainkat elfogadta, de azt már nem tudtuk meg, vajon elnyerték-e a tetszését. Mindvégig kitűnően palástolta érzelmeit.

Negyednap végre hajlandó volt főemberei társaságában Bogumi mondandóját meghallgatni. Ő részletesen beszámolt a vöröshajúak feltűnéséről, a létezésükből fakadó fenyegetésről, és Avana Tanácsának szövetségünk megerősítését célzó javaslatáról. A király, szokása szerint, rezzenéstelen arccal figyelte, egynémely társán viszont láttam, nem veszi komolyan.

– Nem látom, érint-e minket a vöröshajúak felbukkanása – felelte egykedvűen Jonudur. – Amit hallottunk, egyelőre feltételezések. Szinte semmit sem tudtok róluk. Abból, hogy kereskedőik eljutottak az aban partokra, nem következik, hogy bármikor megtámadnák akár őket, akár a ti városaitokat. Szerintem inkább kereskedni akarnak, mint leigázni bárkit. Mi hasznuk lenne belőle?

– Erre nem tudok válaszolni. Viszont jól emlékszem Az égből jött isteni úr tanítására, hogy a Gáma minden népe most még úgy gondolkodik: csak azért fizetek, amit nem bírok erővel elvenni és megtartani! Ha Lail ostroma annak idején nem balul üt ki, akkor ennek ellenkezőjéről minket is hiába győzködött volna!

Bogumi pillanatnyi szünetet tartott.

– Igazad van, keveset tudunk a vöröshajúakról. De azt biztosan, hogy magukon kívül mindenkit lenéznek, és ha lehetséges, az uralmuk alá akarják hajtani. És biztosra veszem, már tudomást szereztek a Tenger Fiainak gazdagságáról, így csak idő kérdése, mikor törnek ránk.

Johadur nem sietett a válasszal:

– Apám tisztelte égből jöttnek mondott uratokat, mert a legbölcsebbnek tartotta azok közül, akiket ismert. Azt tanulta tőle, a jövőt senki sem képes pontosan megjósolni. Tehát, lehet, hogy városotokat előbb vagy utóbb a vöröshajúak fogják uralni. Lehet, hogy nem. De a mi földünk elfoglalásához szerintem sohasem lesz elég erejük. Marhákra viszont nekik is szükségük lesz, legfeljebb majd velük kereskedünk. Igazam van?

– Ha így gondolod – kapott a szón Bogumi –, akkor talán az ellen sincs kifogásod, hogy Avana városa áttelepüljön a szomszédságotokba, és továbbra is kereskedjünk!

– A szomszédságon nyilván nem a legnyugatibb táborom és a Barkan közti területet érted. Mi hasznom származna ebből?

– Én inkább azt kérdezném, milyen károd lenne, ha nem jönne létre a szövetségünk?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr518278648

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.