Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (28.)

2016. január 23. 20:36 - Vid Ödön

(az elejére)

Ekkor András elérkezettnek látta az időt arra, hogy mátkája kezét fogva szülei elé álljon.

– Kedves szüleim! – fogott bele mondókájába. – Utamon találkoztam Reménnyel, őt megszerettem, és megkértem a kezét szüleitől, Tündérkert királyától és feleségétől. Ők beleegyeztek házasságunkba, megtartottuk az eljegyzést. Most kérem hát, maguk is adják ránk áldásukat, és itt tarthassuk meg a lakodalmat.

Melinda és Ádám igencsak meglepődött ezen a kérésen, nem gondolták, hogy fiuk menyasszonnyal tér haza viszontagságos útjáról. Sok szülőhöz hasonlóan ők is korainak érezték, hogy gyermekük ilyen, életre szóló döntést hozzon.

– Fiam – válaszolt nagy sokára Ádám –, megleptél! Hadd ismerjük meg először a menyasszonyodat!

– Remélem, nem sértettelek meg titeket – fordult Remény szüleihez –, de gondolom, ti sem az első szóra egyeztetek bele ebbe a házasságba.

Bölcsesség és Jóság megértően bólogattak, átérezték az András szüleiben kavargó érzéseket, hiszen csak a minap élték át maguk is ezt a helyzetet.

– Kisfiam – jött meg Melinda szava is –, aludjunk rá egyet! Ma vár a terített asztal, ott majd részletesen elmesélitek kalandjaitokat. Holnap pedig bölcsebbek leszünk!

András erre nem tudott mit felelni, így hát Reménnyel ők is a többiek után eredtek.

Végül este lett, mire a házigazdák és vendégeik összekeveredve bevonultak a kastély udvarára, ahol már minden készen állt a lakomához. Szép, csendes este volt, fenn szikrázva ragyogott a csillagos égbolt, a fűben tücskök hegedültek, kísérve a zenészek játékát. Az udvaron körben jókora kerek asztalokat állítottak fel, mindegyik mellé akár tucatnyian is ülhettek. A falakon hatalmas fáklyák, az asztalokon pedig díszes gyertyatartókban hófehér gyertyák égtek. Katicát, Odit és Suhogót, mint Rézvölgy hőseit, Drákó az asztalukhoz hívta.

A kör közepén szorgoskodtak a szakácsok. Hatalmas nyársakon ökröket, bárányokat és malacokat forgattak a parázs fölött, vaslapokon pirultak a szárnyasok és hozzá a mindenféle zöldség. Üstökben sercegett a zsír, amiben a jó paprikás kolbászok, a véres meg májas hurkák sültek. Óriás kosarakban friss, ropogós héjú, lágy kenyér várta az éhes vendégeket. Hordókból csapolták a sokféle habos sört, amit nemcsak komlóból, de búzából és rozsból is főztek a sörfőzők. A fehér- és vörösborokat a pincemesterek lopóból töltötték annak, aki megszomjazott.

Igazi nyáresti kerti mulatság volt. Nem ám pincérek hordták ki a porciózott ételt, hanem mindenki maga ment a neki tetsző ételért, italért. Az volt ebben a jó, hogy nem volt kötöttség az ülésrendben, ki-ki oda ült, ahol szabad hely volt. Evett egy kicsit, ivott rá egy pohárral, beszélgetett egy sort az asztalnál éppen ülőkkel, majd az újabb tányérral akár egészen máshová is ülhetett.

A zenészek egész idő alatt húzták a tüzes talpalávalót, hogy akinek táncolni lenne kedve, legyen mire. Ropták is a vendégek, ki-ki a párjával, meg együtt is, körbe-körbe.

Közben a királyi asztalnál András és Szélvész beszámoltak kalandjaikról. Meséltek a viszontagságos barlangi vándorlásukról, az óriások földjén átélt veszedelmekről, Tündérkertről és Remény megváltásáról. András szülei kedvtelve nézték Reményt, s a hallottak meggyőzték őket fiuk házassági szándékának komolyságáról.

Az ég alja már vörösödött, mire mindenki aludni tért az átmulatott éjszaka után. Csak azok forgolódtak nyugtalanul, akik kicsit többet ettek-ittak a kelleténél, a többiek azonban a megbékéléstől boldogan álmodtak szépeket szerelemről, barátságról.

Rézvölgy megújulása

A következő napok mozgalmasak voltak Rézvölgyben. András és Remény szülei megegyeztek: a lakodalmat akkor tartják meg, amikor a tündérek már újra felépítették a falujukat, és az élet visszatért a régi kerékvágásba. Addig Bölcsesség és Jóság kíséretükkel hazatérnek, csak a rézvölgyi tündérek maradnak. Tündér Margit is maradni akart, amit senki sem ellenzett.

Odi és Katica megbeszélték, hogy még megvárják az esküvőt, azután ők is felkerekednek, hogy Odi megkérhesse Katica kezét a szüleitől. Gondolták, útközben majd megkeresik az elbujdokolt óriásokat is az örömhírrel, hogy hazatérhetnek, mert Emerencia rémuralma véget ért.

A hazatértek elkezdték felépíteni házaikat, kialakítani meseszép kertjeiket. Házaik légiesek voltak, akárcsak lakóik, messziről úgy tűnt, mintha lebegnének a föld felett. Mindegyiket hatalmas kert övezte, ahol sokféle virág magját vetették el, míg az ágyások között tekergő utacskákat alakítottak ki. A föld meghálálta a szeretettel teli gondoskodást, hamarosan színpompás virágerdő virított mindenfelé.

A kastély kertjét is gondozásukba vették, hamarosan minden sokkal szebb lett, mint valaha.

Libbenő sok időt töltött ott, mert meg akarta tanulni a kertészkedés minden csínját-bínját. Suhogó mindig elkísérte, ha a szolgálata engedte. Drákó és Ursula nem voltak vakok, nem bánták, hogy a deli legény leányuk körül legyeskedik, így hát a fiatalok elég sokszor lehettek együtt.

Katica kapott egy várudvarra nyíló kamrát, ahol berendezte gölöncsér műhelyét. Ha jó idő volt, és ebben az időszakban általában az volt, kivitte a korongját a műhely elé, és ott dolgozott. A várbeli gyerekek sokszor órákig figyelték, hogyan húz fel a forgó korongon egy kupac agyagból korsót, vázát, kupát vagy tányért. Azután elérkezett annak a napja is, amikor kiégette az első darabokat, és kirakta a műhely elé, hadd csodálják meg a népek, akik ilyet azelőtt még nem láttak. A legszebbeket a két királyi pár kapta ajándékba, a többiért meg tülekedtek a vevők, semmi perc alatt el is fogyott minden.

Odi a kastély konyháján mesterkedett,. olyan ételeket készített, amiket a Rézvölgyben még nem ismertek. Mindenki szerette a főztjét, a szakácsok pedig igyekeztek mindent eltanulni tőle.

András körbevezette Reményt a völgyben, hogy az megismerhesse leendő otthonát. Gyakran velük tartott Tündér Margit is, aki mindig magával hívta Szélvészt. Ő nem vonakodott, mert tetszett neki a tündérlány. Ahogy múlt az idő, a párok mind közelebb kerültek egymáshoz.

A tündérek keze nyomán gyorsan szépült az egész völgy. Közeledett az az idő, amikor sor kerülhetett András és Remény rég várt esküvőjére. Tündérkert és Rézvölgy között hollók hozták–vitték a híreket, üzeneteket. Egyik reggel Ádám elérkezettnek látta az időt, hogy az esküvő napját kitűzze, és meghívja rá Remény szüleit meg mindenkit, aki Tündérkertből részt akar venni a nagy ünnepségen.

Aznap, Libbenő és Szélvész bíztatására, Suhogó összeszedte a bátorságát, és Drákó meg Ursula elé járult.

– Királyom és királyném! Illendően kérem, adják hozzám leányukat, Libbenőt! Nagyon szeretem őt. Ígérem, hűséges párja leszek, amíg csak a halál el nem választ bennünket.

– Mit szólsz ehhez leányom? – tudakolta szelíd derűvel az arcán Drákó, mivel feleségével együtt már régóta várta ezt a kérést.

– Én is szeretem Suhogót – pirult bele Libbenő a válaszba, ahogy lánykéréskor a legtöbben szoktak.

– Ő a legbátrabb, legodaadóbb azok közül az ifjak közül, akiket csak ismerek. Persze a bátyámon kívül – tette hozzá gyorsan, nehogy Szélvészt megbántsa.

Libbenő szülei örömmel egyeztek bele a házasságba, hiszen ők is derék humkánynak tartották Suhogót, aki, bár nem volt előkelő származású, daliás, szeretetre méltó és szorgalmas volt. Megbeszélték András szüleivel, hogy a két lakodalmat egyszerre tartják.

Szélvész is elérkezettnek látta az időt, hogy szüleinek ő is bejelentse: amint Tündér Margit szülei megérkeznek, bizony ő meg fogja kérni a kezét. Szülei örültek is meg nem is, mivel még nem volt arra példa, hogy egy humkány tündérrel keljen egybe.

Hármas menyegző

A vendégek az esküvő előtti napon érkeztek meg Tündérkertből.

Szélvész habozás nélkül odaállt Tündér Margit szülei elé, megkérte a kezét, ahogy az illendőség kívánta. A szülők igencsak meglepődtek, bár sejtették, hogy leányuk szerelmes lett valakibe, és ezért maradt Rézvölgyben, ilyen vőlegényre azonban nem számítottak. Sokat tanakodtak, mitévők legyenek, míg végül belátták, hogy gyermekük ebben a kérdésben tántoríthatatlan, történjék bármi, ő bizony Szélvészhez akar feleségül menni.

Így esett, hogy a Réz kastélyban hármas menyegzőt tartottak, amire meghívták Rézvölgy apraját-nagyját.

Az esküvő napján a tündérek csodálatosan feldíszítették a kastély udvarát a ceremóniára meg az utána következő lakomára. A szakácsok szaporán tüsténkedtek a konyhán, hogy a hatalmas vendégsereget minden földi jóval elhalmozhassák.

A menyasszonyok ruháit Rézvölgy és Tündérkert legjobb szabói varrták. Remény a felkelő nap rózsaszínjét idéző habkönnyű kelmét választott magának, Tündér Margit hófehéret, míg Libbenő égszínkéket. A ruhaköltemények kiemelték alakjuk szépségét. Fejükre ékkövekből készült diadém került. Lábukra ruhájuk színére festett könnyű topánkát húztak, abban elegánsan lépdelhettek is, meg táncolhattak is. Anyáik izgatottan sürögtek-forogtak körülöttük, hogy mire elérkezik a várva-várt pillanat, legféltettebb virágszálaik tökéletesek legyenek. A férfinépet kizárták az öltözőszobákból, mindenkiben erősen élt a hiedelem, hogy a leskelődő férfiszem – különösen a vőlegényeké – balszerencsét hoz az ifjú párra.

Ezalatt a vőlegények is díszegyenruhába öltöztek. Apáikkal egy kupica szilvóriummal áldomást ittak a nagy nap örömére, majd levonultak az udvarra, hogy ott várjanak aráikra.

A szertartás vezetésére Csiribí-Csiribát kérték fel, a vőlegények Odit, a mátkák Katicát választották tanúnak.

Késő délután volt már, amikor harsonák jelezték az összegyűlt násznépnek, hogy a menyasszonyok elkészültek. A vőlegények felsorakoztak az emelvényen a varázsló előtt, a tömeg pedig sorfalat állt, hiszen mindenki gyönyörködni akart az arák bevonulásában. A zenekar rázendített egy indulóra, mire megjelent az ajtóban Bölcsesség karján Remény, utána apja vezette Tündér Margitot, végül Drákó kísérte Libbenőt. Mindegyik menyasszony gyönyörűséges rózsákból kötött csokrot szorongatott, miközben mosolyogva suhantak a boldogság felé. A sort Katica és Odi zárta, hogy tanúként segédkezzenek barátaiknak.

A lányos apák büszkén lépdeltek a násznép sorfala között legdrágább kincsükkel. Sorban odavezették őket az izgatottan várakozó vőlegényekhez, s a lelkükre kötötték: úgy vigyázzanak rájuk, mint a szemük fényére.

Azután Csiribí-Csiribá rákezdett a hagyományos szertartásra, amelyben a házasulóknak ki kellett nyilvánítaniuk párjuk iránt érzett szerelmüket és eltökéltségüket az egybekelésre. Az örömszülők meghatottan nézték, ahogy gyermekeik a lenyugvó nap utolsó sugarainál forró csókkal pecsételik meg házasságukat, majd sorban átölelték őket, és sok boldogságot, bőséges gyermekáldást és hosszú életet kívántak.

A násznép zajosan ünnepelte a nagy eseményt, mindenki parolázott az újdonsült férjekkel, és arcon csókolta az ifjú asszonyokat.

A szertartás után pedig kezdetét vette a hosszúra nyúló dínomdánom.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr228305370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.