Írásaim

Vid Ödön

Az utolsó tűz (5.)

2016. február 06. 20:24 - Vid Ödön

(az elejére)

– Szokatlant javasolsz! Netán te már számba is vetted?

– Csak a legfontosabbakat – bólintott Bogumi. – Először is, azt hisszük, a mi partunkat a vöröshajúak csak végigrabolnák, a túlélőket rabszolgának elvinnék, és nem telepednének itt meg végleg. Nos, ha ez így következik be, akkor kivel kereskedtek majd? Nem kaptok majd sót, kelmét, üveget.

– A sónak így is, úgy is híjában lennénk – legyintett a király.

– Nem, ha mi biztonságos helyen letelepedhetnénk! Esra távozása után sófőzőink, megfelelő kísérettel, minden évben lemehetnének a partra, és tehetnék a dolgukat.

– Ehhez elég a Barkan innenső oldalára költöznötök.

– Szerintünk ennek több akadálya is van – mondott ellent Bogumi. – Úgyhogy arra kérlek, fontold meg a javaslatunkat!

Beszélgetés közben Johadur arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Egyszer sem emelte fel a hangját, egyetlen mozdulatot sem tett. Most hosszan hallgatott. Türelmesen vártunk a válaszára.

– Rendben – válaszolta végül –, pár nap múlva folytatjuk.

Sokáig színét sem láttuk. Ételben, italban nem szenvedtünk hiányt, ám a tábort nem hagyhattuk el. Én mind nehezebben viseltem a várakozást, Bogumi azonban nyugtatott:

– Johadur bölcs ember. Szerintem rögtön megértette a helyzetet, és az ajánlatunk sincs ellenére. Most csak puhítani akar, hogy minél többet nyerjen az üzleten. Ha nem így lenne, már elküldött volna. Várjunk hát türelemmel!

Mint mindig, ebben is igaza volt. Megérkezett Nanur forrósága, amikor a király végre megint fogadott minket.

– Kíséretet adok mellétek. A fiam, Hubad vezeti őket, és ügyel a biztonságotokra. Járjátok be a Puru és a Fekete Hegyek közti vidéket! Ha találtok letelepedésre alkalmas helyet, akkor tárgyalhatunk tovább.

Nem akarom utazásunk részletezésével rabolni a tanácsnokok idejét, ezért csak azt a területet írom le, amit Bogumi a legmegfelelőbbnek ítél. A naunik lakta tájéktól keletre, nagyjából ötnapnyi lovaglásra, ahol a magas hegyek közelednek egymáshoz, a síkságot dombok váltják fel. Ezek többnyire lankásak, de helyenként vad szurdokokat vágtak beléjük a Purrut tápláló patakok. Rengeteg fa nő arrafelé. A legtávolabbi halmokon túl kietlen homoktengert találtunk. Hubadtól megtudtuk, népe szinte sohasem hagyja el a lapályos legelőket, így valószínűleg ők az első naunik, akik a sivatagot meglátták.

A királyfi apja természetét örökölte. Ritkán szólalt meg magától, és csak szűkszavúan válaszolt a kérdéseinkre, ám minden szavunkat, mozdulatunkat éberen figyelte. Nyilvánvaló, Johadur nemcsak a védelmünkkel bízta meg. A kém kifejezést vele kapcsolatban sértő lenne használni. Abban biztosak voltunk, az összes apró részletről pontosan be fog számolni a nauni uraknak, mielőtt újra tárgyalnánk. Legényei, mind pompás lovas, kiváló íjász, meg végképp nem beszéltek velünk.

A dombos, fás vidék lakatlannak tűnt. Napokon keresztül kóboroltunk állatok csapásait követve az erdőben. Egyetlen tisztáson sem láttuk tűzrakásnak nyomát. Bogumival majd minden szurdokba betértünk, ahol a patak és a sziklafalak között akadt annyi hely, hogy száraz maradjon a lábunk. Ezekbe Hubad általában csak harmadmagával kísért el, a naunik szemmel láthatóan idegenkedtek a barátságtalan katlanoktól. Ha nagyobb üreg nyílt valahol, fáklyával bementünk. Némelyikben apró, szőrős, szárnyas lények garmadája csüngött a falakon. Fülsértő sivításuk, barnás ürülékük csípős szaga szinte kikergetett onnan. Többször voltunk tanúi, amikor naplementekor füstként szálltak ki nappali búvóhelyükről.

Bogumi sohasem árulta el, a veszélyekkel dacolva miért hatolunk be az ilyen, ember nem járta helyekre. Ő kitartóan viselte a horzsolásokat, az egyre szaporodó kék-zöld foltokat, amit én, őszintén be kell vallanom, sokkal kevésbé.

Soknapnyi fáradtságos vándorlás után végre azt kérte Hubadtól, vezessen vissza apjához.

A táborban két napig vártuk, hogy Johadur színe elé kerülhessünk. Harmadnap reggel aztán magához kérette Bogumit, és sokáig tárgyaltak kettesben. Már jócskán benne jártunk a délutánban, amikor a király hívatta főembereit, a fiát meg engem.

– Szerződést kötünk Avana Tanácsával – jelentette be, miután mindenki elfoglalta a helyét. – Megengedjük Avana népének, hogy a legtávolabbi nauni legelőtől keletre eső területeket mindaddig használja, amíg nem támadja meg a nauni népet, és évente hatvan teher sót és hatvanszor hatvan korsó bort adóként megfizet a nauni királynak. A nauni király garantálja az Avanában született, vagy ott már legalább tíz esztendeje élő áttelepülők biztonságát attól kezdve, hogy Avanát elhagyják, és új lakhelyükre megérkeznek. Mindezért fejenként egy karika aranyat kötelesek fizetni. Új szálláshelyükön az erdőség legfeljebb egy tizenketted részét vághatják ki. Követ csak az utak, vízvezetékek és kohók építéséhez használnak, házat, templomot csak fából készítenek. Miután Avana népe jelenlegi városát végleg elhagyja, köteles állandóan tizenkétszer hatvan kiképzett harcost a legdélebbi nauni táborhely parancsnokának rendelkezésére bocsátani a közös ellenség, a vöröshajúak elleni védekezésre. Avana Tanácsa vállalja továbbá, hogy a nauni király által évente kiválasztott két ifjút saját fiaival együtt tanítja az orvoslás tudományára. Pontosan idéztem a megállapodásunkat, Bogumi?

– Igen, királyom! – hajolt meg a tanácsos.

– Nos – fordult embereihez Johadur –, az elmondottak akkortól érvényesek, ha az azt tartalmazó agyagtáblák Avana Tanácsa tagjainak pecsétjeivel hitelesítve visszaérkeznek a nauni királyhoz.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr148366168

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.