– Na, üljetek le, helyezkedjetek el kényelmesen, hosszú az én történetem – invitálta őket másnap az apóka.
– Tihamérnak hívtak, amíg emberek között éltem. Apámat is Tihamérnak hívták, egy virágzó kis ország, Szép-part királya volt, én voltam az egyetlen gyermeke. Anyám sajnos meghalt, amikor a világra jöttem, így félárván nőttem fel. Mint mondtam, az ország virágzott a tengerparton, de ez nem volt mindig így. Az országgal szomszédos vidéken vérszomjas kalózok éltek, akik rendszeresen végigdúlták földünket, mindig csak annyit hagytak, hogy éhen ne haljunk. Így ment ez már sok emberöltő óta, míg egyszer csak óriások jelentek meg nálunk. Ez még jóval születésem előtt történt. Ilyen lényeket még nem láttunk, mert bár hatalmasak és rendkívül erősek voltak, mégse bántottak senkit, aki jó szívvel és barátsággal közeledett hozzájuk. Olyan helyet kerestek, ahol szívesen látják őket. Apám arra gondolt: itt az alkalom, hogy megszabadítsa hazánkat a kalózoktól. Megegyezett hát az óriásokkal, hogy azok letelepedhetnek a kalózokhoz közeli határ mentén, a népünk nem fogja zavarni őket, amíg ők megakadályozzák, hogy a kalózok átlépjék a határunkat. Az óriások erős esküvel fogadták, hogy csak apámnak meg utódjainak fognak engedelmeskedni. Ettől kezdve országunk rohamosan gyarapodott, hiszen népünk szorgalmas volt. Az óriások nem bántották a kalózokat, csak határozottan visszatessékelték őket, ha be akartak törni hozzánk.
– Néhány év múlva megszülettem, és mint már mondtam, anya nélkül nőttem fel. Sajnos, nem örököltem szüleim békés természetét, vad, követelődző, kapzsi és önző gyerek voltam. Hamar rájöttem, hogy ezt jobb eltitkolnom apám elől, ezért kiváló képmutató lett belőlem. Amikor tizenkilenc éves lettem, apám úgy döntött, körbeutazza a többi királyságot, horkának nevezett ki, hogy amíg távol jár, nevében kormányozzam az országot. Sok tanáccsal látott el, végezetül a lelkemre kötötte, legyek népünkhöz ugyanolyan jó, mint ő. Persze, mindent megígértem, miközben belül repestem az örömtől, hogy végre kiélhetem sötét vágyaimat.
– Apám kis kíséretével útra kelt. Útba ejtette az óriásokat, megkérte őket, hogy visszatértéig nekem engedelmeskedjenek.
– Közelgett az őszi betakarítás ideje. Kihirdettem, hogy tízszeresére emelem az adókat. Az emberek persze elkezdtek zúgolódni: hogy nekik semmi sem marad, azon kívül pedig nem hajlandók éhen halni a kedvemért. Jónak láttam erősítést szerezni, ezért üzentem a kalózoknak: beengedem őket az országba, ha segítenek megszerezni azt, amire vágyom. Örömmel kaptak az alkalmon, ezért megparancsoltam az óriásoknak, hogy engedjék át őket a határon.
– Ezzel megkezdtem rémuralmamat, rövid időn belül szinte romba döntöttem földünket. A kalózok dúltak, fosztogattak, aki ellenállt, azt lekaszabolták, a lányokat meg magukkal hurcolták rabszolgának. Közben én is megkaptam a részemet a zsákmányból, hiszen a kalózok tudták, csak addig tart nekik a jó világ, amíg én engedem.
– A népharag napról napra nőtt. Minden nap azért fohászkodtak, hogy apám mihamarabb visszatérjen, én pedig nyerjem el méltó büntetésemet mindazért a szenvedésért, amit nekik okoztam.
– Ámokfutásom híre persze hamar utolérte apámat, aki sietve indult haza. Amikor megérkezett a palotába, én éppen a kalózokkal tivornyáztam. Magából kikelve jelentette ki: méltatlan vagyok arra, hogy valaha is az ország királya legyek, és örökre száműz. Elöntötte agyamat a vér, kirántottam a kardomat, és leszúrtam őt.
– Abban a pillanatban meghasadt alattam a föld. Fortyogó láva tört ki, elöntötte a palotát, és megállíthatatlanul áradt szét. Engem valamilyen rejtélyes erő mindaddig fenntartott, amíg a szemem előtt vált kopárrá minden, majd egyszerre csak ezen a szirten találtam magamat.
– A bokrokon minden nap éppen annyi bogyó terem, hogy éhen ne haljak. Ez az ajtó minden délben kinyílik, kilátok rajta a Szép-partra, amikor az még virágzott. Ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy átlépjek rajta, és akkor hirtelen megint a tivornyán találom magam. Újra átélem, ami akkor történt, végül ismét ide vet rossz sorsom – sóhajtott fel keserűen az öreg.
– Szomorú történet – bólintott Katica együttérzéssel. – Próbáltál valami kiutat találni?
– Az első időkben folyton átkoztam a végzetet. Persze, magamon kívül mindenkit hibáztattam: apámat, hogy idő előtt rám bízta a kormányzást, az óriásokat, hogy engedelmeskedtek, a kalózokat, hogy éltek az alkalommal, és kifosztották az országot, no, meg alattvalóimat, hogy büntetésemért fohászkodtak. Sokszor megpróbáltam kijutni innen, behatolni a ködbe, vagy leugrani a szikláról. Ezt azonban az ajtó mindig megakadályozta, ilyenkor egyszerre csak elém került, és kinyílt, majd minden kezdődött elölről. Később már kezdtem belátni, hogy az égiek jogosan büntettek. Azóta minden nap szánom-bánom bűneimet, és könyörgök: kapjak még egy esélyt, hogy jóvátegyem mindazt, amit vétettem.
Mire Tihamér a történetét befejezte, a nap delelőre hágott. Kinyílt az ajtó, és ők is látták mögötte a virágzó tájat. Tihamér körülnézett, reménykedve bólintott feléjük, majd szó nélkül átlépett a küszöbön. Követni akarták, de az ajtó hirtelen becsapódott. Leültek, és várták, mi fog történni.
– Sajnálom szegényt – mondta Libbenő –, de olyat tett, amiért megérdemli ezt a súlyos büntetést.
– Én segítenék rajta, ha tudnám, hogyan lehet – válaszolt Katica elgondolkodva.
– Biztosan van valami megoldás – bizakodott Odi –, hiszen már több átkot sikerült megtörnünk.
– Túl elnézőek vagytok, én nem hiszem, hogy cselekedetére valaha is kaphat feloldozást, pláne, a mi segítségünkkel! – morgolódott Suhogó, akiből váratlanul előtört a merev katona.
Libbenő már éppen rá akart szólni, de ekkor hirtelen megint kitárult az ajtó, és miközben kirepült rajta az alélt Tihamér, egy pillanatra láthatták azt a szörnyű képet, amelyet elbeszéléséből már ismertek. Úgy tűnt, egy évet öregedett azalatt a pár perc alatt, amíg távol volt tőlük. Sokáig élesztgették, mire kinyitotta a szemét, és csodálkozva nézett rájuk:
– Hát ti mit kerestek itt, ahol a madár se jár?
– Nem emlékszel ránk? – kérdezett vissza Katica. – Tegnap érkeztünk ide Rézvölgyből.
– Ne vicceljetek velem, még sohasem láttalak titeket!
Eltartott egy ideig, amíg meggyőzték, hogy ismerik a történetét.
– Most mihez kezdtek? – kérdezte végül.
– Alaposan körülnézünk – válaszolt rá Odi. – Először megszemlélem én ezt az ajtót hátulról.
– Á, neked sem fog sikerülni! – legyintett lemondóan Tihamér. – Én már többször próbáltam, de az ajtó sohasem hagyta.
– No, majd meglátjuk!
Odi megkerülte az ajtót.
– Gyertek csak!
Odasereglettek, kivéve Tihamért, akit valamilyen rejtélyes erő a helyén tartott. A másik oldalon egy bemélyedő ábrát és egy versikét találtak:
Az örök átkot megtörhetik,
Akik a kulcsokat meglelik.
Hét kulcs kell egyszerre a zárba,
S a jónak nem lesz akadálya.
Hét tárgyat ábrázoló kört láttak: egy kösöntyűt, amelynek közepén hatalmas igazgyöngy csillogott, egy ezüstpatkót, egy aranyrózsát és egy gyémántliliomot, volt még egy ametiszt színű apró tök és egy opálmakk, végül pedig egy kristályszív.
– Ti értitek ezt? – nézett tanácstalanul társaira Suhogó.
– Gondolom, ezeket össze kell szedni – vélekedett Odi –, majd egyszerre be kell rakni a helyükre.
– Akkor nincs reményem! – jajdult fel Tihamér. – A kristályszívet sohasem találhatjátok meg, az ugyanis apám koronáját ékesítette. Nyilván odalett, amikor megnyílt alattam a föld.
– Az ametiszt tök szülőföldem királyának jogarát díszíti – mondta Katica. – Többször láttam gyerekkoromban a Tökös királyt ezzel parádézni.
– Na, legalább tudjuk, hogy a hétből kettőt hol keressünk – summázta Odi. – Most már csak ki kellene innen jutnunk. Kell, hogy legyen valamerre út, különben semmi értelme sincs a versnek!
Összedugták a fejüket, mit is tehetnének. Bár korábban Suhogó keményen fogalmazott, azért ő is segíteni akart Tihaméron, és készségesen kapcsolódott a tervezgetésbe. Akárhány ötletüket is gondolták végig, a végén mindig oda lyukadtak ki, hogy csak a ködön keresztül juthatnak el valahová.
Persze, voltak még részletkérdések: hogyan ne veszítsék el egymást, hogyan kerüljék el a feneketlennek tűnő szakadékba való lezuhanást. Az, hogy mindössze két tárgynak sejtették a helyét, egyelőre eltörpült az előbbi problémákhoz képest.
Végül rászánták magukat az indulásra. Tihamér is velük akart tartani, de amint a köd felé lépett, az ajtó hipp-hopp, előtte termett. Ugyanakkor ők bármerre mehettek, egyelőre semmi sem állta útjukat. Elbúcsúztak hát Tihamértól, megígérték neki, amint megtalálják az ajtóra rajzolt tárgyakat, visszatérnek ide bármi áron. Az öregember könnyes szemmel köszönte meg az ígéretüket, sorban megölelte őket, és sok szerencsét kívánt vállalkozásukhoz.
