Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (32.)

2016. március 13. 21:23 - Vid Ödön

(az elejére)

A Kopárságon át

Elővették a törpéktől kapott lámpásaikat, azután beléptek a ködbe. Az olyan sűrű volt, hogy a lámpások semmit sem értek, fényük még a földet sem világította meg előttük.

– Lépjetek azonnal hátra! – kiáltott fel Odi az első lépés után. – Különben elveszítjük egymást.

Szerencsére egyikük sem tévedt el a szürkeségben, amihez képest Emerencia koromfelhője kismiska volt.

Kötél híján az ingeikből rögtönöztek pótlékot, hogy valahogy egymáshoz köthessék magukat. Odi állt az élre, majd Katica és Libbenő következett, míg a sort Suhogó zárta.

Újra nekivágtak, Odi óvatosan tapogatódzott elöl, a többiek pedig szorosan araszoltak utána, hiszen az orruk hegyéig sem láttak. Nem volt könnyű az út, a talajt kisebb–nagyobb kövek, sziklák borították. Odi rábízta magát az érzékeire, remélte, nem bolyonganak körbe-körbe. A talaj hamarosan enyhén lejteni kezdett, ami segítette őket az iránytartásban.

Fogalmuk sem volt, hogy mennyi ideig botorkáltak előre, egyre gépiesebben. A köd még mindig ugyanolyan sűrű és átlátszatlan volt, amikor a gyomruk korgása figyelmeztette őket a múló időre. Leültek, és kinyitották elemózsiás tarisznyájukat. Úgy tűnt, a borzasztó környezet a tarisznyára is nyomasztólag hatott, mert a korábbi fenséges lakomák helyett éppen csak, hogy adott nekik egy kis kenyeret vereshagymával meg tiszta forrásvizet. Azért jóízűen elfogyasztották a szerény ebédet, vagy, ki tudja, vacsorát, majd egymáshoz bújtak, és szunyókáltak egy kicsit.

Katica ébredt elsőnek. Kidörgölte az álmot a szeméből, körülnézett, és izgatottan rázta fel a társait:

– Keljetek fel, kijutottunk a ködből!

Egy kopár hegyoldalon ültek, itt-ott csenevész bokrok, kis fűcsomók küzdöttek a fennmaradásért. A meredély felettük beleveszett a ködbe, míg jóval alattuk lapállyá terebélyesedett, de továbbra is kopárnak tűnt.

Felkerekedtek, és hamarosan leértek, ott szívszorító látvány fogadta őket. Helyenként izzó láva tört a felszínre, másutt sárgejzírek köpködtek az ég felé. A levegő szürke volt a földből szivárgó gőzöktől és sártól, a nap csak sápadtan derengett. Embernek, állatnak nyoma sem látták. Helyenként egy-egy üszkös rom mutatta, hogy itt valaha emberek éltek.

– Ez lehetett Szép-part – vélte Katica.

Hogy gyorsabban haladjanak, Katicát Libbenő, Odit meg Suhogó vette a hátára. Fentről még nagyobb területet fogott be a tekintetük, de mindenfelé csak pusztulást láttak. Balkézről a távolban egy hegylánc magasodott, jobbra pedig tenger kéklett a messzeségben. Addig repültek, amíg rájuk nem esteledett. Letáboroztak, vacsorához készülődtek. A tarisznya rosszkedve tovább tartott, mert most is csak azt adta, amit előző nap.

Az éjszaka eseménytelenül telt, bár a nyomasztó környezet miatt egyikük sem aludt nyugodtan. A föld sebeiből feltörő láva rőt fénybe borította az éjszakát. Reggel kissé elcsigázva ébredtek, azután újra útra keltek. Egész nap a lepusztult táj felett szálltak, azután a két következő napon is. A kevés élelemtől, a nyugtalan éjszakáktól egyre fáradtabbak lettek, mind lassabban haladtak előre. Már azon gondolkoztak, hogy inkább gyalog folytatják az útjukat, amikor végre a harmadik nap estéjén a messzi távolban meleg tábortűz pislákoló fényére lettek figyelmesek. A humkányok összeszedték maradék erejüket, de még órákig repültek, mire célhoz értek.

Amikor végre leszálltak a tűz mellett, körülötte heverésző, beszélgető óriásokat találtak. Köszöntötték őket illendően.

– Kik vagytok, honnan jöttök, meg hová tartotok itt a pusztulás földjén? – kérdezte nem túl barátságosan a legnagyobb óriás.

Odi bemutatkozott, bemutatta a társait is, majd így folytatta:

– Nos, több ügyben is járjuk a világot. Keressük a Vízesések völgyéből elbujdokolt óriásokat, hogy tudtukra adjuk, Emerencia uralmának vége, Bonifác király hazavárja őket.

– És van valami bizonyítékotok arra – kérdezte tamáskodó hangon az óriás –, hogy a Vízesések völgyében minden rendben van?

– Bonifáctól ezeket a medálokat kaptuk barátsága jeleként – mutatták meg a nyakukban lógó érméket.

Lett erre nagy öröm az óriások között:

– Hazamehetünk!

Azon nyomban táncra perdültek, jó darabig eltartott, mire újra letelepedtek a tűz köré.

– Legyetek a vendégeink és a barátaink! – fordult hozzájuk az óriás. – Én vagyok Bonifác fia, Pongrác. Régóta vártunk erre a hírre. Unalmasan teltek a napjaink, mióta Szép-part kopársággá változott. Végeredményében semmi értelme sem volt annak, hogy itt maradtunk. Nem volt már mit védenünk a kalózoktól, de nem is akartunk magunknak új helyet keresni, ahol élhetnénk. Meséljetek el mindent!

– Pongrác, köszönjük a szíves invitálást! – válaszolta Odi – Holnap szívesen elmesélünk mindent részletesen, de most nagyon ránk férne a pihenés, szeretnénk végre egy jót enni és nyugodtan aludni. Azért dióhéjban annyit még mondanék: találkoztunk egy Tihamér nevű emberrel, aki korábban Szép-part királyságot kormányozta, és most bűneiért vezekel. Ha jól értelmeztünk egy versikét, akkor hét tárgyat kell megtalálnunk, hogy megtörhessük az őt sújtó átkot.

Az óriások, látva, hogy nagyon kimerültek, nem erőltették a beszélgetést, hanem jóllakatták őket, majd nyugovóra tértek.

Másnap egy patak partján találták magukat, ott feküdtek a tegnap esti tábortűz kihűlt hamvai közelében. A reggeli után minden kalandjuk történetét megosztották egymással. Végül Odi felsorolta, mely dolgokat kellene megtalálniuk, hogy Tihamért megszabadíthassák.

– Nos, a kristályszív miatt ne fájjon a fejetek! – mondta Pongrác. – Azt bizony ma már mi őrizzük.

– Hogyan? – meredt rá Katica.

– Amikor az idősebb Tihamér hazafelé tartott, megkért, hogy a kalózokat ne engedjük vissza Kalózpartra, ne okozhassanak már több szenvedést senkinek. Vegyünk el tőlük mindent, ami rablásból származik, és őrizzük addig, amíg valaki arra érdemes erre nem vetődik. A menekülő kalózvezérnél ott volt a királyi korona is, benne a kristályszív. Elvettük tőle, ahogy Tihamér kérte. Magatokhoz vehetitek, amikor szükségesnek látjátok.

– Mi lett a kalózokkal? – tudakolta Libbenő.

– A többi tárgyról is tudtok valamit? – ezt Katica kérdezte reménykedve.

– Menjünk sorjában! – mosolygott Pongrác. – A kalózokat visszaküldtük oda, ahonnan jöttek, a palota romjaihoz. Ott biztosan beteljesült a megérdemelt sorsuk, osztoztak Szép-part lakóinak balszerencséjében.

– Sajnos, a többi tárgyról nem hallottunk – folytatta –, de biztos vagyok benne, hogy megtaláljátok azokat. Magatokkal viszitek most a kristályszívet?

– Ha biztonságosan el tudnánk rejteni, akkor inkább itt hagynánk, amíg visszatérünk – mondta Odi. – Ha összeszedtünk mindent, úgyis errefelé jutunk vissza Tihamérhoz.

– És ti mihez kezdtek most? – váltott témát Suhogó.

– Hazamegyünk! Jó lesz újra a mieink között élni. Búcsúzóul hadd adjak valamit: ha ezt a sípot megfújjátok, bárhol is vagytok, én ott termek, és segítek, ha tudok.

Odiék megköszönték az ajándékot, elbúcsúztak az óriásoktól, majd folytatták útjukat.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr908474760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.