Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (34.)

2016. április 09. 16:06 - Vid Ödön

(az elejére)

Veresországban

A hegy lába mentén haladtak céljuk felé. Útközben nem találkoztak senkivel, a békés tájon gyorsan haladtak. Nem telt bele három nap, a messzi távolban magasodó domb tetején megpillantották a soktornyos várat. Hamarosan odaértek a kapuba, amelyet egyetlen unott strázsa őrzött.

– Mi járatban vagytok, he? – kérdezte pökhendien.

– Munkát keresünk – válaszolta Odi, úgy téve, mint aki nem vette észre a sértő hangot. – Én szakács volnék, a társaim értenek a háztartáshoz meg a kertészkedéshez.

– No, ez jó hír, király urunk bizony híjával van az ilyen embereknek – váltott kicsit barátságosabbra. – Menjetek csak egyenesen!

Márton elbeszéléséből sejtették, hogy nem fogja őket szép látvány fogadni, de minden képzeletet felülmúltak a látottak. A kerti utakat gaz verte fel, a pázsitot a tarack elnyomta, a fákat, bokrokat folyondárok fojtogatták. A kastélyban mindent vastagon belepett a por, a falakon méretes pókhálók lógtak. A levegőt pedig odakozmált tej szaga tette nehézzé.

Odajárultak a király elé, aki gondozatlan ruhában üldögélt a trónusán, közben búskomoran vakargatta a fejét. Köszöntötték illő módon, ahogy egy királyt szokás. Mondták: munkát keresnek és mihez értenek. Felderült erre az uralkodó arca.

– Éppen rátok van szükségem! Azonnal munkába is állhattok. Ha jól dolgoztok, bármit kérhettek majd, kivéve a koronámat. Egy kikötésem azonban van. A trónom mögötti kárpitot nem húzhatjátok el, különben oda az egyezség. Itt a kezem, csapjatok bele!

Paroláztak a királlyal, és azonnal munkához láttak.

Odi rendbe rakta a konyhát. Ráment az egész napja, a sok odaégetett edényt kisúrolta, a romlott dolgokat kivitte a szemétbe, estére úgy ragyogott minden, ahogy egy rendes konyhában kell. A falon katonás rendben lógtak a kifényesített rézedények, a tűzhelyen pedig vígan rotyogott a vacsorának való.

Katica először kimosta a királyi szennyest, majd kitakarította a hálószobát és a kis ebédlőt, hogy a király végre egy jót ehessen, meg jól alhasson. Neki egyébként két hét kellett, mire a palota visszanyerte régi fényét.

Libbenő és Suhogó hozzáfogott a kert rendbetételének. Szálanként húzták ki a gyomokat, levagdosták az elszáradt ágakat, kiirtották a felesleges folyondárokat. Mire a hónap letelt, a kert szebb volt, mint bármikor annak előtte.

Kálmán, Veresország királya hamar megkedvelte új szolgáit, nagyon elégedett volt velük. Esténként leültette őket magához, hogy beszélgessenek a világ dolgairól. Egyszer aztán elmesélte, hogyan került ilyen nyomorúságos helyzetbe.

– Úgy egy éve látogatóba jött hozzám a Tökös király. Szívesen fogadtam, ahogy a vendégeimet mindig. Tetszett neki a kert, a palota, ízlett az étel. Egyik este kártyázni hívott, hogy jobban teljen az idő. Azt ajánlotta: fölteszi a saját szakácsát, gazdasszonyát és a kertészét az enyém ellenében, aki nyer, az egy évre elviheti a másik szolgáit. Butaság volt tőlem, de ráálltam. Kezet ráztunk, részemről ez már a második hiba volt. Ugyanis a hülyeségig becsületes vagyok, amire kezet adok, azt bármi áron betartom.

– No, elkezdtünk játszani. Aznap elpártolt tőlem a szerencse, gondoltam, mert mindig a vendégem nyert. Hamarosan elnyerte a szakácsomat, azután a gazdasszonyomat, végül a kertészemet is. A végén megint kezet ráztunk, szentesítve, hogy viheti az embereimet. Amikor vidáman jó éjt kívánt, kihullott ám a kabátja ujjából egy kártyalap. Ekkor jöttem rá, hogy mindvégig csalt, de már nem tehettem semmit.

– Tanulságos történet – bólogattak nagyokat Odiék, azután másra terelték a szót.

Amikor magukban maradtak, megállapodtak, hogy segítenek a királynak visszaszerezni a szolgáit, de erről nem szólnak neki addig, amíg a gyémántliliomot meg nem kapták.

A hónap végén az uralkodó elé járultak, hogy kikérjék a bérüket, mert indulnának tovább a világba új helyeket megismerni, tudásukat bővíteni.

– Sajnálom, hogy már mennétek – mondta erre szomorúan Kálmán, mert ilyen ügyes, szorgalmas szolgái azelőtt még sosem voltak. – És mit szeretnétek kapni?

– Van a fenséged trónja mögötti kincseskamrában egy gyémántliliom, azt kérnénk fizetségül – válaszolt határozottan Odi.

– Bármi mást szívesen adok, csak azt ne kívánjátok! – próbált alkudozni a király.

– Fenséged megígérte, a koronáján kívül bármit kérhetünk.

– Igaz fiam, igaz! És én mindig állom a szavamat – adta be végül a derekát Kálmán. – Hanem oda hét ajtón keresztül kell bemennetek, abban én nem segíthetek. Ha bejuttok, akkor legyen a tietek a liliom, ha már arra vágytok.

Odiéknak sem kellett kétszer mondani, beléptek a trónus mögötti kárpiton az eddig számukra tiltott helyre. Egy szűk kamrába jutottak, annak másik végén egy erős ajtót láttak. Előtte egy dühösen mekegő, félszarvú kecskebak toporzékolt, és öklelt feléjük. Se megkerülni, se megfogni nem tudták, pedig négyen voltak egy ellen. Odinak eszébe jutott a kecskeszarv, elővette, megmutatta a kecskének, az pedig kezes állattá szelídült. Odatartotta a fejét, Odi rábiggyesztette a szarvat, mire az állat a már ismert kecskepásztorrá változott. Kinyitotta nekik az ajtót, majd se szó, se beszéd, úgy eltűnt, mint aki sohasem volt ott.

Beléptek a következő kamrába, abban egy megvadult, farkatlan vadkan acsarkodott feléjük, amit a malacfarokkal változtattak vissza kondássá. Ő is továbbengedte őket, majd nyomtalanul eltűnt.

A következő kamrát teljesen kitöltötték a kalász nélküli búzaszálak, úgy, hogy még egy tűt sem lehetett volna közéjük szúrni. Vakarták egy kicsit a fejüket, azután, jobb ötletük nem lévén, a búzaszemet bedobták a búzaszálak közé. Át is változott az azon nyomban a szántóvetővé, hogy szó nélkül kinyissa nekik a következő ajtót.

Mögötte egy teljesen lekopaszított, hatalmas kos állta el bőszen az utat. Az is megbékélt, amikor a juhásztól kapott gyapjút ráterítették. Átváltozott juhásszá, aki rögvest ki is tárta az ajtót.

Már meg sem lepődtek, amikor a következő kamrába lépve egy szilaj, farkát vesztett almásderes csődőrrel találták szembe magukat. Vadul forgott körbe-körbe, hol az első, hol a hátsó lábával rúgott feléjük. A magukkal hozott lófarok itt is megtette a magáét, a ló barátságosan mosolygó csikóssá változott.

– Az ezüstpatkót Vasföldön keressétek! – tanácsolta, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

Ő is eltűnt, mielőtt megköszönhették volna neki a segítséget.

Most már csak két ajtó volt hátra. Sejtették, hogy ezután a tehéntőgyre lesz szükségük a továbbjutáshoz. Nem tévedtek, odabent egy szomorúan bőgő szürkemarha várt rájuk, illetve a tőgyre. Segítettek rajta is, mire a tehén emberi hangon azt mondta:

– Aranyrózsa a Zöldmező királyságban, a király kertjében nyílik teliholdkor. Kössétek fel majd a gatyamadzagot, mert abból egykönnyen nem fogtok kapni!

Ezzel kirúgta maga mögött az ajtót, és kámforrá vált.

Ott álltak hát a hetedik kamrában, amelyben egy megcsonkított hal vergődött, Odi  a halfarokkal gyógyította, mire a hal átváltozott Mártonná, az öreg halásszá, aki rájuk mosolygott:

– No, gyermekeim, eddig becsülettel helytálltatok. Az ajtó mögött ott a gyémántliliom, vegyétek magatokhoz! De vigyázzatok, máshoz ne nyúljatok, különben az ajtók végérvényesen bezáródnak, és sohasem juttok ki innen!

Köszönték neki az intelmet, majd beléptek a kincseskamrába. Elmondani nem lehet, annyi drágaság volt ott felhalmozva, a kamra közepén pedig ott csillogott-villogott a gyémántliliom. Mivel ők csak a virágért jöttek, ügyet sem vetettek az aranyra, drágakövekre, csak fogták a kincset, azután már iszkoltak is kifelé, nehogy valami balszerencse folytán ott ragadjanak.

– Jól van! – dicsérte meg őket Márton, aki a többiekkel ellentétben nem tűnt el a semmibe. – Adok még egy utolsó tanácsot. Az igazgyönggyel ékített kösöntyűt az Égő-tengerben lakó gonosz vízitündér királynő, Lukrécia őrzi. Vele nagyon vigyázzatok, eddig még senki sem menekült meg tőle, aki a birodalmába került.

Megköszönték az útbaigazítást, és akadály nélkül visszatértek a trónterembe.

– Felséges uram – fordult hozzá Odi –, ajánlanánk valamit, ha meg nem sértjük vele!

– Mi lenne az, fiam? – kérdezte szomorúan Kálmán.

– Küldjön követet a Tökös királynak, és hívja meg egy visszavágóra. Csak azt kösse ki, hogy a régi szolgáit most már hozza vissza. Ha nyer, akkor az új szolgáit, azaz minket, elviheti magával. Ne törődjön azzal, hogy újra csal–e a Tökös király, vagy sem, hagyja csak nyerni!

– Jól meggondoltátok? – hökkent meg a király. – Becsülettel szolgáltátok ki az időtöket, nem fogadhatok el tőletek ilyen áldozatot! Mivel fogom én ezt nektek viszonozni?

– Köszönjük, hogy így gondolja, felség, de jó szón kívül nem várunk érte semmit, megvan rá az okunk, hogy a Tökös királyhoz kerüljünk.

Még kellett egy kicsit győzködni, de végül is ráállt a dologra.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr818581524

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.