Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (3.)

2016. június 18. 22:54 - Vid Ödön

(az elejére)

Ebbe a konyhába sosem tettem be szívesen a lábam. Mert sötét, és állandóan valamilyen kellemetlen szag terjeng odabent. „A lichthoftól van, oda nyílik az ablaka” magyarázta nemegyszer anyám. Azt az ablakot még egyszer sem láttam nyitva, és világosságot sem mögötte. A fényt ugyanis elnyelik a málladozó, szürke vakolatú falak meg a hatemeletnyi mélység. A katedrálüveget pedig ki tudja milyen régen pucolták utoljára.

Szerencsére eddig ritkán volt itt dolgom, hiszen olyan picike, hogy két ember csak akkor tud benne helyet cserélni, ha először kilépnek az előszobába. Be sincs csukva az ajtó. És főzés-sütés közben ki kell tárni a lépcsőház felé a félajtónyi kémlelő ablakokat, hogy legyen hová kimenni a szagnak.

Az eredetileg szabályos mintába rakott, bordó és csontszínű, hatszögletű lapokból álló padlót több helyen szürke cementjavítás csúfítja. Háborús sérülések, meg a gyakori csőrepedések nyomai. A falakat borító fehér csempéből már jó pár levált, és nem pótolták. A bútorzatot alkotó kredencre, a virágmintás viaszosvászonnal letakart asztalra, a billegő hokedlire és a kivénhedt Lehelre meg végképp ráférne egy alapos súrolás. A sparherdnek titulált fekete gáztűzhelyt az özönvíz előtt gyárthatták. Enyhe túlzással az évtizedek alatt ráégett zsír tartja össze. A kívül rozsdás, belül lepattogzott, eredetileg fehér zománcozású, öntöttvas falikút legalább ennyire rémisztő.

Bármire nézek, bármihez nyúlok, egyszerűen undorít. Nem is értem, anyu ilyen környezetből kikerülve hogyan lett patikatisztaságot tartó gondos háziasszonnyá. Nekem most itt kell teát főznöm! Az alumínium teáskanna kívül-belül barnállik, a bögrék nemkülönben. Erőt veszek magamon, és nekilátok.

                                                                                                                                                                       2.         

– Nos, tulajdonképpen az a kérdésem, miért nem szeretett minket igazán a Pál nagyapa. Mármint anyut meg engem – szedem össze a bátorságom az első korttyal.

Végre kimondtam! Óriási megkönnyebbülés, legalábbis nekem. Neki annál kevésbé. Majdnem kiejti a bögrét a kezéből, félrenyel, sokáig fulladozva köhög.

– Jesszusom, Ilmuskám, hogyan juthatott eszedbe ez a butaság? – pihegi alig hallhatóan.

– Csak anyut idéztem. 81-ben, amikor a házassági évfordulótokról elmenekültünk, akkor mondta először „Aranyom, egyszer s mindenkorra jegyezd meg, nagyapa se téged, se engem sose szeretett igazán! És erről többé nem akarok beszélni!” Azt hiszem, a délután történtek miatt szakadt el nála végleg a cérna. Bármikor, ha rátok akartam terelni a beszélgetést, szóról szóra ezt mindig így ismételte meg.

– Anyád képes volt ezért haragot tartani?! – jajdul fel. – De hát megbeszélhettük volna! Többször is írtam neki! Kértem, könyörögtem, hogy találkozzunk! Meg hogy bocsásson meg! Ráadásul aznap semmi különös nem történt! Miután elrohantatok, kérdeztem is, hogy mi volt ez? De mindenki csak vonogatta a vállát, hogy a Gerdinél megint elmentek hazulról. Netán te tudsz valamit?

Újra elcsodálkozom a naivitásán. Természetesen elfogadom, hogy akkor szívesen elhitte nagyapának meg az ikreknek, hogy anyu ok nélkül borult ki. Nyilván, mert ezt így szokta meg. No de miután a férje úgy végezte, ahogyan, szerintem mindenképpen el kellett volna gondolkodnia! Talán megtette, talán nem. Egyre megy!

– Legjobb lesz, ha elmesélem, én mire emlékszem.

– Te még mindenre emlékszel? Hisz még csak kislány voltál!

– Hát… – kissé elbizonytalanodom – esetleg nem minden elhangzott szóra. Tudod, akkor annyira elromlott az életem… az életünk anyuval, hogy teljesen sohasem fogom elfelejteni azt a napot! Pedig marhára jó lenne!

Időnként, ha elfog a hév, fittyet hányok a szép magyar beszédre, mint az imént. Pedig szeretem választékosan kifejezni magam, kerülöm a szlenget és különösen a káromkodást. Emlékszem, a családi összejöveteleken a férfiak igencsak szaftosan beszéltek, és kajánul röhögtek, amikor anyu ezt szóvá merte tenni. Most elvörösödöm az előbbi szavaimtól, ám neki a szeme se rebben. Hiszen hozzászokott ehhez. Várakozóan néz rám.

– Késő délelőtt kettesben értünk ide. Apám reggel azt mondta, hogy be kell mennie a gyárba, de majd siet utánunk. A Sanyi bácsi meg az Emma néni már itt voltak, a Jóska bácsi és a Benedek bácsi a déli harangszóra estek be. Én sajnáltam, hogy az Elvira néni és a Kisanna nem jöttek el, mert nem volt kivel játszanom. Az ebéd szokványosan zajlott. Később tele hassal mindenki bóbiskolt, ahogyan máskor is. Azután hármat ütött a falióra.

„– Te Gerda, azt mondtad ugyebár, hogy a mérnök úr háromra ideér! – zsörtölődött nagyapa.

– Azt ígérte, apuka. Biztosan közbejött valami… – tördelte anyu idegesen a kezét.

– Legutóbb se ért ide… – röhögött Sanyi bácsi.

– Inkább el se indult! – vágott a szavába Jóska bácsi. – Úgy látszik, derogálunk a Szikla Péter mérnök úrnak!

– Mindig a munka, a munka… – gúnyolódott nagyapa. – Nagyon elfoglalt a te urad, Gerda!

– Nem tehetek róla, hogy nincs itt! – védekezett kétségbeesetten anyu. – Pedig szinte könyörögtem, hogy legalább ezt a kerek házassági évfordulót ne hagyja ki!

– Jobb is, hogy nincs itt, legalább nem akar okosabb lenni a faternál!

– Benedek fiam, igazat szóltál! – mondta elégedetten nagyapa. – Ki nem állhatom, amikor megpróbálja osztani az észt, mert a mérnök úr azt hiszi ugyebár, mindenhez ő ért a legjobban!

– A papa igenis mindenhez nagyon jól ért, és sohasem szokott butaságokat mondani! – fakadtam ki mérgesen.

– Csibécském – veregetett vállon Benedek bácsi –, itt mindig a faternak van igaza! Jobb, ha ezt már most megtanulod!”

– Anyu majd elsüllyedt szégyenében. Az ikrek hasukat fogva röhögtek, és egymás hátát csapkodták. Emma néni is gúnyosan nevetett. Nagyapa büszkén nézett körül, láthatóan élvezte a jelenetet. Te megpróbáltad menteni a helyzetet:

„–Fiúk, több tiszteletet apátoknak! És ne piszkáljátok már Gerduskát meg Ilmuskát! A Pétert pedig ti ne szapuljátok!

– Na, ne várjunk most már tovább, mert menten kiszáradok! – horkant fel erre nagyapa.”

– A Benedek bácsi nagy durrantással nyitotta ki a pezsgőt, és töltött. Anyu fogta a tálcát, és mindenkinek adott egy poharat. Kivéve nekem, pedig szívesen megkóstoltam volna! Helyette Traubit kaptam, ami nem ízlett, csak sohasem mertem szóvá tenni. Aztán körbeálltuk az asztalt, és Sanyi bácsi mondott köszöntőt:

„– Hát, akkor minden jót kívánunk harmincadik házassági évfordulójukon!

– És még sok boldog évet együtt! tette hozzá anyu, azután megpuszilt téged.

– Köszönöm, drágáim! – suttogtad könnybe lábadt szemmel, mielőtt ittál volna.

– H-e-n-k-e-l-l T-r-o-c-k-e-n – nagyapa az első korty után savanyú képpel betűzte az üveg címkéjét. – Egy szabolcsi torok ilyet nem vesz be! Benedek fiam, hol a fészkes fenében vásároltad ezt a löttyöt?

– De fater, ez most a pult alól kapható legjobb pezsgő! A górék mindig ilyet isznak, ha delegáció jön. Háromszázzal kellett a büfés Pirikét megkennem, hogy szerezzen.

– Hát ez akkor is egy rakás…

– Apuka – vágott közbe anyu, túlkiabálva az ikrek nyerítését –, ne mondjon csúnyát a gyerek előtt!

– Te Gerda, vénségedre tanuld már meg végre, hogy az én lakásomban úgy beszélek, ahogyan csak akarok! Különben is, ezek a mai kölkök mondanak ugyebár ennél cifrábbakat is egymás között! Nincs igazam?

– Lehet, hogy mások igen, de Ilmuska sose!

– Ugyan Gerdi, ne áltassad már magad! – kezdte újra anyu cikizését Jóska bácsi.

– Ne aggódj, drágám, ha ma még nem is, holnap majd biztosan! – toldotta meg Emma néni.

– Kislányom, segíts, menjünk a konyhába! Emmuskám, te meg szedd le az asztalt! – léptél közbe, mielőtt anyu zokogni kezdett volna.”

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr618821772

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.