Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (38.)

2016. június 22. 22:17 - Vid Ödön

(az elejére)

Mátyásnak főni kezdett a feje, amikor megérkezett hozzá a Veres király követe a hírrel: a főurak külországba szaladtak segítséget kérni az elűzéséhez. A kincstára jóformán üres, abból nem lehet katonát toborozni, ő maga a fegyverkészítésnek mestere ugyan, de hadsereget vezetni más tudomány.

Odi és Suhogó azonban nem estek kétségbe. Suhogó különösen örült, hogy végre kamatoztathatja hadi tudását. Persze, számítottak az óriások segítségére is. Úgy gondolták: el lehet rendezni akképpen a dolgot, hogy ne hulljon sok vér feleslegesen csak azért, mert egyes urak nem férnek a bőrükbe. Elmondták Mátyásnak a tervüket, akinek tetszett az ötlet, kettejükre bízta a védelem megszervezését.

Odi és Suhogó legott elrepült a makkföldi határra. Jó alaposan körülnéztek, mérlegelték, merről jöhetnek majd a támadó hadak. A két ország között nem létezett természetes határ, folyó vagy hegy, évszázados megállapodás rögzítette, meddig tart Makkföld, meddig Tökország. Elég sík volt a terep, csak nyugaton magasodtak sereggel nehezen járható hegyek. Kifundálták: ha nincs természetes akadály a támadó sereg előtt, akkor bizony csinálni kell.

Odi belefújt az óriásoktól kapott sípba, mire kisvártatva megjelent Pongrác.

– Miben segíthetek, barátaim? – kérdezte nyájasan.

Odi és Suhogó elmondták: mi készülődik ellenük, a támadó sereget meg úgy szeretnék lefegyverezni, hogy lehetőleg senki ne sérüljön meg, mert sajnálták a katonákat. Ahhoz, hogy ne legyen nagy csetepaté, kellene egy kis földmunkát végezni. A határnál egy jókora árkot ásni, mögötte meg dombokat formálni. Azután még kéne másfajta segítség is, de azt olyan halkan súgták az óriás fülébe, hogy senki sem hallhatta.

Pongrác jót derült az ötleten, nagyon tetszett neki, meg is ígérte, hozza az óriásokat segíteni, amikor hívják őket. Szerinte egyetlen éjszaka elég nekik az egész munkára. Ezzel elbúcsúzott, és eltűnt.

Attól kezdve Suhogó minden nap berepült Makkföld fölé megnézni, jön–e már az ellenséges sereg. Tökország határáról az ott lakókat beljebb költöztették, mert útban lettek volna a haditerv végrehajtásánál.

Jó sok nap telt el addig, amíg a makkföldi ármádia elért a határ közelébe. A király és alvezére csodálkoztak, hogy az előőrsök semmilyen mozgást nem láttak a határ túloldalán. Olyan kihalt volt minden, mint egy pusztaságban. Letáboroztak, és szokás szerint tüzeket gyújtottak. Salamon parancsára bort is osztottak a vacsorához, hogy másnap nagyobb kedvvel induljanak majd útra. A vezéri sátorban is sűrűn emelgették a poharat, annyira biztosak voltak a győzelemben.

Aznap este sötétedés után Odi hívta az óriásokat, akik jó sokan jöttek. Még nem volt éjfél, amikorra már mindent előkészítettek úgy, ahogy azt Odi és Suhogó kitervelték, majd csendben elbújtak a frissen emelt dombok mögé, és várták, hogy az ellenség felcihelődjön.

Ahogy derengeni kezdett az ég alja, az őrök nem akartak hinni a szemüknek. Ott, ahol este még síkság volt, most jókora dombok tarkították a terepet. Szaladtak is a hadvezéri sátorhoz, ébresztgették uraikat: előttük valami csoda történt. Először azt gondolták: az őrök a kelleténél több bort ittak az este, és azért látnak mindenfélét, de azok csak hajtogatták a magukét. Végül nagy nehezen feltápászkodtak megnézni, mi történt.

Bizony, nem örültek a látványnak: a tábortól úgy két kőhajításra egy borzasztó nagy, meredek falú árok húzódott, lehetett vagy tíz ember mély, legalább kétszer olyan széles, a fala pedig szinte függőleges, hogy azon csak létrával lehet lemenni. Néztek erre, néztek arra, de ameddig elláttak, az árok beleveszett a messzeségbe. Azonnal lovasokat küldtek jobbra is, meg balra is: vajon van–e vége valahol? Órákig vágtattak a felderítők, de az árok csak futott tovább.

Törte a fejét Salamon, hogy a csudába ásott a Tök király ilyen árkot egyetlen éjszaka alatt. Mérgesen kiadta a parancsot: közeli erdejéből, amiben nagyon szeretett vadászni, vágjanak ki szép szálfákat, ácsoljanak belőle gyorsan létrákat. Beesteledett, mire elkészültek.

Szigorítottak az őrségen, a király kezdett aggódni, hogy aki az árkot kiásta, másra is képes lehet. De éjszaka semmi sem zavarta meg a tábor nyugalmát.

Reggel felsorakoztatta seregét, az élre Fügést küldte. Az természetesen rögtön az első sorba rendelte a bátyáit, ha baj lenne, akkor azok abból jócskán részesedjenek. Megkezdték az átkelést, csak késő délutánra tudtak az árok túloldalán megint teljes hadrendbe állni. Elég különös látványt nyújtott a sereg. A hadvezérek meg azok is, akik egyébként lovon szoktak a csatában részt venni, most gyalogosan álltak katonáik között Tökország földjén. Salamon, ha már nem parádézhatott éjfekete paripáján, sisak helyett opálmakkal ékesített harci koronáját tette a fejére.

Éppen ki akarta adni a parancsot az indulásra, amikor megremegett a környék, rettenetes morajlással víz áradt a hegyek, meg Veresország felől. A két ár pont a hátuk mögött találkozott össze, az árokból szinte percek alatt széles folyó lett, amelyen összeroppanva úsztak a sereg létrái.

A király nem örült a váratlan fordulatnak, mert most már csak előre mehetett. Igen ám, de a dombok hirtelen megelevenedtek, seregét óriások hada vette körül. Na, a katonák bátorsága úgy elpárolgott, ahogy a jég elolvad, ha erősen megsüti a nap.

Akkor a legnagyobb óriás elkiáltotta magát:

– Fegyvert a földre!

A rémisztő felszólításnak csak néhány nagyon bátor vitéz nem engedelmeskedett. Őket azonban valamelyik óriás óvatosan, nehogy összeroppantsa, felemelte a földről, majd a lábánál fogva odaemelte az arcához úgy, hogy a vakmerő fejjel lefelé lógott, és barátságosan megkérdezte:

– Ugyan már, miért nem engedelmeskedsz? Ugye, szeretnéd viszontlátni a családod?

Nem volt senki, aki sokáig ellenállt volna ennek a kedves, ámde szerfelett kellemetlen kérdezősködésnek. Alig fertályóra alatt a sereg királyostól, alvezérestől fegyvertelenül állt ott.

– Vetkőzzön mindenki gatyára, meg a csizmáját is vegye le! – dörögte most Pongrác. – Aki nem teszi, arról mi szedjük le, de az fájni fog.

A katonák most már nem is próbáltak meg ellenállni, elkezdték magukról lehányni a ruhát. Végül egy szál gatyában állt ott mindenki, beleértve Salamon királyt és Fügést is. Érdekes látvány volt: a legtöbb gatyán elől sárga, hátul meg barna folt látszott. Salamon sápadtan állt a katonái között, ennyire még sohasem alázták meg. A gatyáján neki is ott éktelenkedtek azok a csúf foltok, azok napnál világosabban tanúsították, hogy ő is megijedt. A mellette állók hangosan hahotáztak, nem törődtek azzal, hogy felségárulást követtek el.

Ekkor lépett a levitézlett sereg elé Odi és Suhogó kíséretében Mátyás, Tökország királya. Mákos, Szilvás, Mézes és Körtés habozás nélkül térdre rogytak, és kegyelemért könyörögtek. Bizonygatták: ők igazán nem is hibásak semmiben, az a fránya öccsük az igazi felbujtó.

– Hallgassanak kendtek! – förmedt rájuk haragosan Mátyás. – Ne tetézzék a bajt azzal, hogy mást pocskondiáznak!

– Makk király! Gyere ide az alvezéreddel együtt!

Kisomfordált a két levitézlett úr a katonák elé. Amerre mentek, a körülöttük álldogálókat mind elfogta a szűnni nem akaró röhögés, hiszen életükben nem láttak még becsinált urakat.

– Mit hozol fel mentségedre? – kérdezte a megszégyenült, dühtől és haragtól reszkető vezért.

– Nem mindegy? – kérdezett nyeglén vissza. – Gondolom: azt teszed majd velem, amit én tennék veled hasonló helyzetben.

– Te mit tennél?

– Én vagy elűznélek az országodból, vagy börtönbe vetnélek, hogy ott senyvedj életed végéig, míg az országodat bekebelezném. De ha rossz kedvemben lennék, még talán le is fejeztetnélek.

– No, azért én ennél elnézőbb vagyok! Mivel országomban kárt nem tettetek, népemből senkit nem bántottatok, bár ez nem igazán a te érdemed, csak egy kis váltságdíjat fogod tőled kérni.

– Jó vagy hozzám, felség! – derült fel Salamon arca. – Mondd, mit kérsz!

– Először, a sereged minden fegyverét hagyja itt, nehogy valami butaság jusson valakinek eszébe.

– Elfogadom.

– Másodszor, tíz társzekér aranyat adsz kárpótlásul, hogy földünkre léptél.

– Elfogadom – mondta erre is a Makk király, de látszott, hogy ez bizony érzékenyen érinti a kincstárát.

– Harmadszor, tíz társzekér arannyal kárpótolod azokat a jó embereket, akiknek a földjükről el kellett menniük.

Erre szürke lett a király arca, de nem tehetett semmit, most is bólintott. Magában azt számolgatta, mennyi kincse marad ezután, arra jutott, nagyon kevés ahhoz, hogy folytassa eddigi fényűző életét.

– Végül – itt Mátyás jelentőségteljes szünetet tartott –, add ide a fejedről harci koronádat!

– Azt nem kérem, hogy ígérd meg, többet nem támadsz az országomra, de vésd jól az eszedbe, legközelebb nem leszek ennyire elnéző!

Elvörösödött Salamon, látszott, majd szétveti a méreg, de erre sem mert nemet mondani. Levette fejéről a koronát, majd szertartásosan átnyújtotta. Mátyás intett, adja csak oda Odinak, az pedig szándékosan olyan undorral fogta meg a díszes tárgyat, ahogy az ember egy kutyagumit vesz fel a földről.

– Amíg meg nem érkezik a kárpótlás, addig a palotámban foglak vendégül látni. Ne remélj főúri ellátást, manapság elég puritán életet élünk.

– Ti – fordult most a megszeppent tökországi főurakhoz –, visszaéltetek a türelmemmel, de ennek egyszer s mindenkorra vége! Bátyátokhoz, Tököshöz hasonlóan, mától ti is Tökország rendes lakóinak dolgoztok.

Mákos, Szilvás, Mézes, Körtés és Fügés uraságon látszott, hogy majd megüti őket a guta. Ha tehették volna, biztos, hogy királyukra támadnak. De így, egy szál gatyában, csak horgasztották a fejüket, miközben lopva egymást meg urukat méregették gyűlölködve.

– Katonák! – fordult végül Mátyás a tanácstalanul álldogáló sokasághoz. – Két módon juthattok haza: vagy átússzátok a folyót, vagy kerültök a hegy felé. Ez utóbbit nem javaslom, mert etetni benneteket nem tudunk, úgyhogy aki erre indul, nagyon meg fog éhezni, mire hazajut. Na, oszoljatok békével!

Senki sem csodálkozott, hogy a katonák inkább az úszást választották, mint hogy napokig éhezve vánszorogjanak hazáig. Jócskán besötétedett, mire az utolsó is átjutott a túlpartra.

Mátyás megköszönte az óriásoknak a segítséget, akik elbúcsúztak, és nyom nélkül eltűntek.

Így esett, hogy Tökország és Makkföld között víz folyik, amit azóta is Óriások-árkának hívnak.

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr458833584

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.