Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (4.)

2016. június 25. 19:24 - Vid Ödön

(az elejére)

Azt hiszem, eddig semmi újat nem mondtam. Kicsit előredől a székében, úgy hallgat. Nem rám, hanem a plafonra néz. Időnként bólint, máskor a fejét ingatja.

– Miután kimentetek, nagyapa rágyújtott egy szivarra, az ikrek pedig csendben kortyolgatták a pezsgőjüket. Engem zavart a csönd, és foglalkoztatott Sanyi bácsi pohárköszöntője, amit furcsállottam. Bár nem szerettem a szivarfüst szagát, és hozzáteszem, ma meg már marhára utálom, azért odaálltam nagyapa elé.

„– Nagyapa! Hogyan lehet az, hogy még csak most ünneplitek a harmincadik házassági évfordulótokat?

– Hát… hogyhogyhogy… – hebegte meglepetten. – Szóval, az úgy volt, hogy én 1948. július hetedikén vettem el nagyanyádat. Idén július hetedike az keddre esik ugyebár, de akkor a felnőtteknek dolgozni kell. Ebből kifolyólag tehát ma ünnepelünk. Mert ma nem kell ugyebár dolgozni.

– De hiszen akkor ez a harmincharmadik évforduló! – állapítottam meg diadalmasan pár percnyi gondolkodás után.

– Csibécském – szólt közbe Benedek bácsi –, évforduló az évforduló. Hogy hányadik, az egy idő után már tökmindegy!

– Nagyapa! – folytattam rendíthetetlenül a kérdezősködést. – Ha anyu harminchat éves volt január huszonhatodikán, akkor te meg nagyi még nem voltatok házasok, amikor született! Jól mondom?

– Vág a kölök esze, mint a beretva! – röhögött Sanyi bácsi.

– Sanyi bácsi! Más sem stimmel!

– Ugyan mi, libuskám?

– Kikérem magamnak, nem vagyok liba! Ez túlmegy minden határon! És a csibécskét se szeretem! Tessék engem Ilmának szólítani! – toppantottam durcásan. – Tehát te, meg a Benedek bácsi, meg a Józsi bácsi nemrég voltatok harminchárom évesek. Ha nagyapáék még csak ma ünneplik a harmincadik évfordulót, akkor ti hogyan születtetek?

– Na fater, hát erre mit szól? – hahotázott Sanyi bácsi.

– Látszik, hogy mérnök az apja! – kontrázott Jóska bácsi, aki sosem akart lemaradni a testvérétől, ha gúnyolódni lehetett valamin.

– Kuss! – mordult fel nagyapa, azután meglepően szelíden folytatta. – Ilmuska, ez annyira, de annyira bonyolult dolog, hogy majd egyszer elmagyarázom ugyebár, de az nem ma lesz! Mert ma ünnepelünk! Benedek fiam, csinálj már egy jó fröccsöt, le kell öblítenem ezt a szörnyűséget!

– Ma nem találkoztunk a Berg bácsival – váltottam témát.

– A Berg bácsi, a Berg bácsi, már megint a Berg bácsi! – csapott az asztalra nagyapa, hogy csak úgy csörömpöltek a poharak.

– Ki kérdezett, csibécském? – Benedek bácsi megpróbálta menteni a helyzetet.

– Nem kérdezett senki, csak úgy mondtam! Baj?

– Egy hete elpatkolt, elvitte az ördög, végre valahára! – röhögött nagyapa a képembe.”

Ennek hallatán nagyi görcsösen megmarkolja a karfát. Eddig szinte közönyös tekintete rövid időre haragossá válik, ami nem kerüli el a figyelmemet. Mivel hallgat, azt gondolom, majd később térek vissza erre.

„– Szegény! – pityeregtem. – Ezután ki fog kedvesen érdeklődni a hogylétem felől, meg hogy milyen az iskola, meg ilyesmik…

– No nézd mán, milyen igényei vannak a kisasszonynak!

– Igen, nagyapa, a Berg bácsi mindig nagyon kedves volt velem, meg anyuval! És mindig végighallgatta, amit mesélek. És sosem nevetett ki! Nem úgy, mint maguk!

– Ez van, libuskám! – vonogatta a vállát Jóska bácsi.

– Hja, libuskám – igyekezett behozni a lemaradását Sanyi bácsi –, nehéz az élet, és tele van műanyag csövekkel!”

Sohasem értettem, nagybátyám miért hozakodott elő gyakorta azokkal a fránya műanyag csövekkel. Az élet nehézségeivel való kapcsolatot pedig végképp nem. A család többi tagja vagy tudta, vagy pedig csak annyira törődött vele, mintha azt mondta volna, hogy bakfitty. Mindenesetre nagyi most sem reagál semmit. Ha nem idézném fel azt a napot, vagy nem találkozok össze a Sanyi bácsival megint, valószínűleg magamtól sosem jut eszembe.

„– Itt csak a nagyi szeret minket! – jelentettem ki remegő hangon, mert mindenáron valami nagyot akartam mondani.

– Na fater, hát ezt aztán jól megkaptuk!nyerített Benedek bácsi.

– Ilmuska, ne is törődj ezekkel a laklikkal! – fogta meg a kezem nagyapa. – Gyere, ülj ide az ölembe, majd megmutatom én neked, hogy én mennyire szeretlek!”

A hallottaktól váratlanul megmerevedik. Merőn néz a szemembe, úgy várja a folytatást. Alaposan meg kell válogatnom a szavaimat!

– Nagyapa soha azelőtt nem mondott ilyet, nemhogy az ölébe ültetett volna! Elillant a Berg bácsi halála kapcsán érzett szomorúság, a nagybátyáim gúnyolódása miatti bosszankodás. Behunytam a szemem, és boldogan hagytam, hogy ölelgessen, simogasson. Ott is, ahol sem anyu, sem az apám nem szokott sohasem. Érted, nagyikám? Kávéscsészék zörgésére és anyu sikítására riadtam.

Még mindig annyira markolja a karfát, hogy belefehéredik a keze, és csak kapkodja a levegőt.

„– Nem hagyom, vén salabakter, hogy a lányommal is azt művelje, amit velem! Ilma, gyere, azonnal elmegyünk! És minket többé nem látnak az életben!”

Elhallgatok. Feleslegesnek tartom felidézni, mi mindent vágott anyu nagyapa fejéhez, amikor az számon kérte rajta a kijelentését. Ugyanis annak már nagyi is fültanúja volt.

Majd egy percig könnyezve mered maga elé.

– Jesszusom! – remeg a hangja. – Ilmuskám, biztosan jól emlékszel? Ez tényleg így történt?

– Meglehet, egy-két dolog nem pontosan úgy hangzott el, ahogyan elmeséltem. Az is, hogy kihagytam apróságokat. De hidd el nekem, ebben az egyben holtbiztos vagyok! Felnőtt fejjel már tudom, hogyan simogatott nagyapa, még ha ilyesmiben azóta sem volt részem. És most arra keresem a választ, vajon miért tette?

Nem dédelgetem magamban annak a napnak a történetét. Álmodni sem szoktam róla. Miközben készültem erre a számon kérő találkozásra, eszembe se jutott ezt elmesélni. Mégis folyékonyan törtek elő belőlem a mondatok, mintha az egészre nem nyolc éve, hanem tegnap került volna sor. Érzem, a molesztáláson kívül valami más nagyon fontosat is felidéztem. Csak még nem jöttem rá, hogy mit.

– Ez borzasztó! Ez rettenetes! – zokog.

Úgy tetszik, miközben ezt elmondtam, éveket öregedett. Sajnálom őt ezért, azonban nem tudom mivel vigasztalni. Sőt, legalábbis egyelőre, eszemben sincs! Abba máris beletörődtem, hogy elégtételt már nem vehetek dicstelenül meghalt nagyapámon a tőle elszenvedett dolgokért. Viszont életem ezen szakaszának végérvényes lezárásához és a továbblépéshez viselkedésének, tetteinek okát továbbra is meg akarom ismerni. Az egyetlen, akitől ezt megtudhatom: a nagyi! Őt kell tehát szóra bírnom, mégpedig késlekedés nélkül! Nem adhatok neki időt a dolgok megszépítésének kitalálásához! Mert bármit hallok tőle, azt kontrollálási lehetőség híján kénytelen leszek elfogadni! Nehéz harci feladatnak látszik!

Még ma szeretnék hazajutni, hogy a holnapot csak anyu gyászolásával tölthessem! Azonban máris elröpült két óra, a falióra ugyanis éppen a delet üti. Bevetem kevéske muníciómat.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr738843350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.