Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (39.)

2016. június 29. 22:54 - Vid Ödön

(az elejére)

A kösöntyű próbája

Miután sikerült vérontás nélkül lefegyverezni a makkföldi sereget, és egyúttal megszerezni az opálmakkot, már csak három dolog hiányzott, hogy Tihaméron segíthessenek. Töprengtek, merre induljanak először: Zöldmező királyságba az aranyrózsáért, vagy az ezüstpatkóért Vasföldre, vagy pedig az igazgyöngyös kösöntyűt szerezzék meg a vízitündérek királynőjétől?

Végül az Égő-tengert választották. Szüleik sok jókívánsággal búcsúztak tőlük, de nem tartóztatták őket. Elfogadták, ha már ennyit fáradtak, gyermekeiknek be kell fejezniük küldetésüket.

Az Égő-tenger arról kapta a nevét, hogy naplementekor a hullámzó tenger úgy nézett ki, mint amikor a tarlót felgyújtják. Egyébként szép smaragdzöld volt, aki kihajózott rá, jó mélyre leláthatott a kristálytiszta vízben. De veszett híre volt a tengernek, ugyanis aki ott vízre szállt, soha sem tért vissza. Jó ideje nem is élt senki a parton, hajók sem szelték habjait, mindenki nagy ívben elkerülte ezt a rossz hírű helyet.

Ide igyekeztek hőseink. Dél körül lehetett, amikor odaértek a partjára, a tükörsima vízen kergetőztek a nap fénylő sugarai. Letelepedtek, egyelőre fogalmuk sem volt, hogyan kerüljenek a vízitündér királynő közelébe. Abban biztosak voltak, előbb-utóbb ott lesznek. Üldögéltek már jó ideje, amikor a tenger egyszer csak elkezdett visszahúzódni. Egy lépcsősort pillantottak meg, amit eddig ellepett a víz, alja továbbra is a vízbe veszett.

Nem sokat gondolkodtak, elindultak a lépcsőn lefelé. Elől ment kézen fogva Katica és Odi, pár lépcsővel mögöttük ugyanúgy Libbenő és Suhogó. Lemehettek már vagy kétszáz lépcsőfokot, váratlanul a víz fenyegetően feltornyosult előttük, hatalmas hullámtaréj csapott át felettük. Alaposan megforgatta őket, azt se tudták, merre van fent, merre lent.

– Na, itt a vég! – gondolták, miközben tehetetlenül sodródtak, bukfenceztek a víz kénye-kedve szerint.

Egyszer csak mellettük termett az a hatalmas viza, amelyet még a Kalózparton szabadítottak ki a hálóból.

– Ne féljetek! – hallották meglepődve a halat. – Egyelőre biztonságban vagytok. A tenyeretekben lévő pikkely sok mindentől megóv ebben a számotokra idegen világban. Most elviszlek benneteket Lukréciához, a vízitündérek királynőjéhez. De hadd adjak pár jó tanácsot!

– Először, kerüljétek a medúzákat, az érintésük szinte mindenki számára halálos.

– Másodszor, tudom, hogy felettébb tiszteltek minden életet, lehetőleg nem legyőzni, hanem meggyőzni akarjátok ellenfeleiteket. De itt ezt az utat nem követhetitek! Ha túl akarjátok élni ezt a világot, aki akadályoz a célotok elérésében, azt bizony meg kell ölnötök, különben az öl meg benneteket.

A vizát követve egyre messzebb kerültek a parttól. A víz nyugodt volt, de egyáltalán nem csendes. Ahogyan a vizát hallották és értették, úgy a tenger többi élőlényét is. Voltak ott vidáman lubickoló, a szivárvány minden színében pompázó halacskák, akik megállás nélkül magas hangon locsi-fecsiztek. Időnként egy-egy mélyebb, megfontoltabb hangot is hallottak, ilyenkor egy nagyobb termetű hal úszott el a közelükben.

Hamarosan megérkeztek a palotához. Színpompás, törékeny korallok alkották a falait, ehhez fogható természetes szépségű épületet a fenti világban még a tündérek földjén sem láttak. A vizát követve beúsztak a kapuként szolgáló résen, és egyszerre csak ott voltak Lukrécia előtt.

A királynénak ember feje, karja és törzse volt, amely egy rák potrohából nőtt ki. Aki ránézett, egyből tudta: gyönyörű, de könyörtelen ragadozóval van dolga. Fejét hosszú fekete haj koronázta, amely elnyúló zuhatagként lebegett mögötte, ahogy ide–oda úszkált a hatalmas fogadóteremben, emberi bőre alabástrom fehérségű volt, szeme delejező méregzölden csillogott zsákmányra éhesen. Nyakában ott csüngött az igazgyönggyel ékített kösöntyű, amelyért hőseink alászálltak.

A királynő körül ott lebzseltek a tündérlányok. Felül mindegyikük igézően szép nő, alul azonban valamilyen víziállat volt: hal, kígyó, rák vagy polip. Az egész gyülekezeten látszott, alig várják, hogy valami jó zsákmánnyal eljátszadozhassanak.

– Hát ti mit kerestek a birodalmamban? – kérdezte Lukrécia, amikor odaértek hozzá.

– Legmélyebb hódolatunk, felséges királyné! – bókolt Odi. – Küldetésben vagyunk, egy szegény, elátkozott szerzet megszabadításához szükség lenne a fenséged nyakában lógó kösöntyűre. Szépen kérünk, add azt oda nekünk!

– Ha-ha-ha! – kacagott fel gúnyosan a tündér. – Ilyen vakmerőséget még senkitől sem hallottam. Mit adnátok érte, ha egyáltalán szóba kerülne, hogy megváljak tőle?

– Szolgálatot vállalnánk.

– Ti, szárazföldi patkányok?! – ezt megvető hangsúllyal szinte sziszegte a királynő. – Mivel is tudnátok nekem szolgálni?

– Azt bizony te szabod meg, fenség – válaszolta nagy nyugalommal Odi, mint akinek semmi félnivalója sincsen.

Meghökkent erre a királynő, hiszen bárki ember, aki eddig így-vagy úgy a színe elé került: vagy már megfulladt, vagy rendkívül meg volt ijedve, és az életéért könyörgött. Feltámadt benne a vágy: hogy kéjesen gonoszkodhasson olyanokkal, akik minden szempontból hátrányban vannak vele szemben, mégsem rezelnek be.

– Na, lássuk hát! – mondta végül kaján vigyorral az arcán, amitől szép vonásai eltorzultak. – Ha három próbát kiálltok, nektek adom a kedvenc kösöntyűmet, és ha ki tudtok innen jutni, akkor a tietek is maradhat. Ha tetszik, ha nem, mindjárt bele is vágunk!

– Az első próbát együtt hajtjátok végre. Bementek oda – mutatott a korall palota egyik félreeső zugába –, onnan kell ide visszajutnotok. Nem lesz nehéz, csak egyetlen tündérem áll ki veletek szemben.

Azzal intett, mire néhány tündér beterelte őket abba az üregbe, amelyet a királynő az előbb mutatott, majd kecsesen ellebbentek. Helyükbe egy hatalmasra nőtt, poliptestű tündér úszott, akinek a fején haj helyett nyolc hatalmas, szívókorongokkal sűrűn telenőtt polipkar nőtt. Nem sokat teketóriázott: az üreg nyílására telepedett, majd a korallok résein keresztül befelé nyomta a karjait. A kavargó polipkarok között egyre kevesebb helyük maradt. Katica agyából ekkor egy vakmerő ötlet pattant ki, gyorsan odahajolt Odihoz, és súgott neki valamit, aki bólintott, majd Katica Libbenőnek, Odi Suhogónak adta tovább, mit tegyenek.

Az elgondolást tett követte. Mindegyikük megragadott egy-egy polipkart, majd addig ügyeskedtek, amíg két–két karból sikerült a korallok köré elegáns csomót kötni. A tündér zavarba jött, hogy karjainak felét nem tudja használni, mert a rákötött csomók nem engedték. Vadul tekergette még szabad karjait, de hamarosan azokra is csomó került.

Egyelőre patthelyzet alakult ki: csak akkor tudnának kijönni az üregből, ha a tündérpolip elmegy az üreg szájából, de őt meg odakötötték. Egyre bátrabban ingerelték hát a polipot, aki mind dühödtebben rángatta a karjait. Egyszer csak hangos roppanással sikerült neki a korallfal egy részét kiszakítania. A kettéhasadó korall szerencsétlen módon úgy megsértette, hogy élettelenül zuhant alá.

Csak erre vártak, gyorsan a királynő elé úsztak. Lukrécia szemmel láthatóan elégedettnek tűnt a polip-tündér pusztulása láttán, mintha az az ellensége lett volna.

– No, ez egyszer szerencsétek volt! De most majd párosával kell a próbát kiállnotok. Választhattok, ki kivel lesz. Azután mindössze csak ide kell visszaérnetek!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr938855518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.