Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (5.)

2016. július 02. 22:03 - Vid Ödön

(az elejére)

                                                                                                                                                                       3.         

– Megtaláltam anyu gyerekkori naplóját.

Ilyenkor mondják, hogy talált, süllyedt! Zavart, rémült kifejezés ül ki az arcára. Majd egy percig hallgat, és kerüli a tekintetemet. Nyilván kétségbeesetten azon töpreng, vajon mit tudtam meg belőle.

– Te meg miről beszélsz? Higgyél nekem, egyetlen egyszer se említette, hogy ilyesmit ír! – adja az ártatlant, bár reszketeg hangja árulkodik.

– Pedig erre rosszul emlékszel! Az igazság az, hogy te nem akartál vele beszélni róla! Ha nem bánod, az erre vonatkozó pár oldalt felolvasom.

Nem tiltakozik. A táskámból kihalászom, és felütöm a kék papírba kötött, piros keretű fehér vignettás, keményfedelű iskolai füzetet. A borító erősen kifakult, a hajtásoknál repedezett, néhol kilyukadt.

Anyu szépen és kevés hibával írt. Csak hébe-hóba fordul elő egy-egy áthúzott szó. Ezeket persze kihagyom.

„1955. szeptember 1. csütörtök

Ma lettem ötödik osztályos és úttörő. Hazafelé menet találkoztam a Berg bácsival. Megkérdezte, miért lógatom az orrom. Mert nem én lettem a Mókus őrs krónikása mondtam. Pedig borzasztóan szerettem volna! De a Bugyi Anikó lett az. Aki egy stréber. Csak mert a Csupor Lili néni szerint ő sokkal jobban fogalmaz, meg még szebben is ír, mint én. Pedig a Csupor Lili néni nem is tanított minket negyedikben. Akkor pedig nem tudhatja. Méghozzá ez nem is igaz! De hát én csak a szerencsétlen kis Kövi vagyok, akinek három ikertestvére van! Mindig ezzel csúfolnak!

De a Berg bácsi erre azt mondta, hogy ne búsuljak! Írjak saját, titkos krónikát! Adott is rögtön egy üres füzetet. Kemény fedele van, és vonalasak a lapjai. És vastagabb is, mint az őrsi napló, csak nincsen rajta az úttörő címer. Meg még azt is mondta, az iskolában ne beszéljek erről, mert a többi gyerek ezért is csúfolna. És hogy nem muszáj minden nap írnom. Mert a jó krónikás csak az igazán fontos dolgokat jegyzi fel az utókornak. Azt hiszem, ez most tényleg fontos.

Bekötöttem kék papírba a Krónikát, vignettát is ragasztottam rá. És a legszebb írásommal ráírtam: Kövi Gerda krónikája. Vacsora után meg akartam mutatni anyukának, amit eddig leírtam. Apukának csak azért nem, mert megint nincs itthon. De anyuka azt mondta, hogy hagyjam békén ezzel a butasággal, neki ilyesmire nincs ideje. Ez elszomorított. Remélem, hogy vasárnap majd több ideje lesz!”

Várakozón nézek fel a füzetből. Kíváncsi vagyok, mit szól a hallottakhoz.

– Értsél meg, akkoriban rémesen lefoglalt a munka és a háztartás! Örökösen fáradt voltam. Te egyke vagy. Ezért te azt el se tudod képzelni, hogy négy gyerek milyen borzasztóan sok gonddal jár! A Pali meg több estét volt vidéken, mint Pesten. Sokszor napokig nem keveredett haza, fuvarozta a miniszterhelyettesét. Munka után minden este bevásárlás, főzés, mosás, vasalás. Több napra előre nem főzhettem, mivel nem volt frizsiderünk. Hetente többször az elszakadt ruhák stoppolása, varrogatása. Mert az ikrek bőven termelték az ilyesmit. Anyád jó kislány volt, és segített, amiben tudott. De hát egy tízéves édeskeveset tehet. Aztán még nem volt se porszívónk, se mosógépünk. Takarítani, a padlót vikszelni hetente kellett, hogy valahogy kinézzen. Ennek ellenére mindig szaladt a ház. És bojlerünk se volt. A mosáshoz, mosogatáshoz, meg a mosdáshoz a vizet húszliteres mosófazékban melegítettem. És télen naponta be kellett gyújtani, mert nem volt még meg a Héra. Képzelheted…

Eleinte közönyösen hallgatom a panaszáradatot. Számítottam rá. Ám a vége felé leesik az állam. Ezek szerint, alig másfél évtizeddel később, óriási kényelembe születtem?! Bármikor van meleg víz. Vannak háztartási gépeink. És még így is naponta több óránk rámegy az úgynevezett második műszakra. Pedig csak ketten vagyunk… voltunk… Nem pedig hatan, mint 55-ben nagyiék. És anyu sosem említette, hogy mindez nem így volt az ő gyerekkorában. No meg az iskolában sem pazaroltak sok szót erre a korra. Ámbár engem sem érdekelt soha túlzottan a történelem.

– Már ne is haragudj, számomra érthetetlen, hogy sosem volt energiád anyuval beszélgetni! Legalább most hadd olvassam fel, amit akkoriban írt! – mondom halkan.

– Ha akarod, hát tedd azt! – egyezik bele rezignáltan.

„1955. szeptember 11. vasárnap

Tegnap a Lili néni kiosztotta a számtan dogákat. Egy icuri kis hiba volt csak benne, de csak hármast kaptam. Bezzeg a Bugyi Anikó ötösalát kapott ugyanarra a hibára! És jelentkeztem, hogy én miért kaptam rosszabb osztályzatot? Erre a Lili néni szörnyű dühös lett, és azt kiabálta, ne jártassam a számat, mert intőt ad. Nagyon-nagyon utálom a Bugyi Anikót. Vacsorakor elmeséltem, micsoda gazság történt velem. És bőgtem is egy kicsit. De senki sem törődött velem. Apuka aztán elment a kocsmába. Minden szombaton oda megy. Nem tudom, mikor jön haza, mert akkor már aludni szoktam.

  1. szeptember 12. hétfő

Ma megint találkoztam a Berg bácsival. Mutattam neki, mit írtam eddig a Krónikába. Olvasás közben állandóan csóválta a fejét. Aztán azt mondta, hogy nem az a fontos, hogy milyen jegyet kapott a Bugyi Anikó, hanem hogy hibáztam a dolgozatban. És még azt is mondta, hogy nagyon csúnya dolog valakit azért utálni, mert jobb jegyet kapott. De azért megdicsért, hogy szépen írok. Kérdeztem tőle, megmutathatom-e anyukának meg apukának. Erre azt mondta, hogy nekik igen, de másnak ne! Vacsorakor apuka még nem volt otthon. Utána az ikrek kimentek focizni a térre. Anyuka meg mosogatott. Elővettem a Krónikát, de erre azt mondta, megmondta már, hogy hagyjam őt békén az efféle gyerekes dolgaimmal! Bementem a szobába, és sírdogáltam egy kicsit a paplan alatt. Azt hiszem, igaza van a Berg bácsinak, titokban kell tartanom, hogy krónikás vagyok!”

– Többé tényleg nem hozta szóba, nyilván ezért nem emlékeztem a naplójára – magyarázkodik halkan.

– Úgy látom, sikerült nagyon gyorsan leszoktatnod arról, hogy megbeszélje veled a dolgait – jegyzem meg pikírten. – Nyilvánvalóan ez vezetett ahhoz, hogy nekem sem beszélt semmit a múltjáról. Sőt, a napi problémáiról sem! Szerencsére mindig meghallgatott, és kivéve a tabutémákat, mindenféléről sokat beszélgettünk!

– Ugye azért már nem engem hibáztatsz ezért is! – háborog.

– Tudod, azt viszont irtó furcsállom, hogy a Berg bácsinak, akit tudtommal nem fűzött rokoni szál a családhoz, több energiája volt anyura, mint neked! Nagyapáról nem is beszélve! Igazam van?

Magyarázat helyett csupán lemondóan bólint, közben elvörösödik. Nyilván szégyelli, hogy nem tőle meg a férjétől, hanem egy vadidegentől kapott anyu jó szót, figyelmet, bölcs tanácsokat. Persze, forszírozhatnám tovább ezt a kérdést, ha nem lenne még jó pár átbeszélendő történet a Krónikában.

– Jó pár hétig többnyire hasonlókat írt, mint amiket már felolvastam neked. Nem is akarom most ezekkel az időt tölteni – lapozok át sok oldalt a füzetben. – Viszont a következőket mindenképpen szeretném alaposabban megérteni.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr438862664

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.