Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (40.)

2016. július 06. 21:39 - Vid Ödön

(az elejére)

 

Nem sokat gondolkodtak: Katica Odival, Libbenő pedig Suhogóval állt párba. Összeölelkeztek, jó szerencsét kívántak egymásnak, majd néhány tündér a párokat különböző helyekre vezette.

Miután magukra hagyták őket, Katica és Odi összenézett, nem tudták, hol a turpisság. Vártak egy kis ideig, majd óvatosan elindultak a trónterem felé. Nagyon meglepődtek, amikor az egyik koralloszlop mögül váratlanul Libbenő és Suhogó fenyegetően eléjük perdült.

– Ne bolondozzatok már! – szólt rájuk Katica, ám barátaik szó nélkül nekik támadtak.

Megpróbáltak előlük kitérni, azonban a humkányok konokul nyomultak utánuk. Nem értették a dolgot, majd felhangzott a fejükben a viza figyelmeztetése: aki az útjukban áll, azt nem kímélhetik. Más választásuk nem lévén, védekeztek, ahogy tudtak, mindhiába, mert ellenfeleik egyre vadabbul szorították őket a falnak. Végül belátták, ezt csak úgy élhetik túl, ha visszatámadnak. Hosszas küzdelem után sikeresen legyűrték támadóikat, több sebből vérezve szomorúan nézték, ahogy volt barátaik élettelenül lebegtek előttük.

Amikor mindenhonnan tündérek tűntek elő, iszkoltak a trónterembe, ahol Lukrécia megszokott gonosz vigyorával várta őket:

– Nagyszerű, a barátaitokat jól elintéztétek, csak így tovább! Már csak egy próbát kell kiállnotok. Ezt most külön–külön fogjátok végrehajtani. Ha sikerül ide visszajönnötök, tiétek a kösöntyűm!

Katica és Odi összeölelkeztek.

– Ha veled valami rossz történik – súgta oda Odi –, akkor én Lukréciából halpaprikást csinálok!

– Ha most velem kerülnél szembe – súgta vissza Katica –, ne kímélj, nehogy bajod essék! Ne a bosszún gondolkodj, teljesítsd, amiért ide jöttünk!

A tündérek külön–külön terelték, majd magukra hagyták őket. Odi nem sokat gondolkodott, elindult a trónterem felé. Egyszerre csak szembetalálta magát feleségével, aki kíméletlenül rontott rá. Próbált a lelkére beszélni, kitérni előle, de párja fúriaként esett neki újra meg újra. Agyában dübörgött a tanács: pusztítsd el, aki utadat állja, különben véged.

Belátta, nem tehet mást: támadnia kell, vagy meghal. Nehezen szánta rá magát, hogy élete párját bántsa. Megpróbálta úgy legyűrni, hogy ne essen baja, de Katica mindaddig elszántan támadta, amíg Odi végül meg nem ölte. Bánatosan vette karjaiba élettelen testét, de a feltűnő tündérek a trónterem felé kergették.

– Kiálltam mindhárom próbádat, te, te kegyetlen, szadista dög! – förmedt a még mindig vigyorgó Lukréciára. – Add ide a kösöntyűt, amíg szépen beszélek!

– Ugyan, ugyan! Nem örülsz, hogy egyedül tiéd ez a kincs?

– Egyáltalán nem! Elvesztettem a páromat, a legjobb barátaimat. Ha még sokáig packázol, nem állok jót magamért!

– Nesze, vedd a jutalmad! – akasztotta le a nyakából a kösöntyűt a királyné. – Azután juss ki innen, ha tudsz!

Odi indulatosan tépte ki a gúnyosan vigyorgó tündér kezéből a korábban hőn áhított díszes ékszert, amiért aránytalanul nagy árat fizetett, majd távozni akart, azonban a tróntermet medúzák vették körbe. Eszébe jutott a viza tanácsa: meg ne próbálja megérinteni azokat, mert semmi sem védheti meg a haláltól.

Dühösen visszafordult, s látta: Lukrécia rendkívül élvezi a helyzetet:

– Az nevet igazán, aki a végén nevet! Na, add vissza a kincsemet, akkor talán megkímélem az életedet!

– Vedd el tőlem magad!

Nekikeseredve a királynőre akarta vetni magát. Még nem érte el, amikor a semmiből hirtelen előtört a viza, derékig bekapta Lukréciát, majd viharsebesen a medúzák közé úszott. A királynő kétségbeesetten próbált kiszabadulni, de támadója elszántan szorította. Amint a medúzák csápjai hozzájuk értek, a királynő sikongatni kezdett a kíntól. A vizán is látszott az egyre erősödő fájdalom, de elszántan tört előre. Végül mindketten élettelenül zuhantak a trónterem aljára.

Odi nem tudta, mit tegyen. Kezében ugyan ott volt a kösöntyű, de élete párját és legjobb barátait maga győzte le, és küldte a halálba, kiutat pedig nem látott. Csukott szemmel bucsálódott, mígnem egyszerre csak érezte: valaki átöleli, és forrón megcsókolja. Kinyitotta a szemét, hát Katica gyönyörű szemébe nézett. Mögötte Libbenő és Suhogó fogták egymás kezét, mellettük pedig csodaszép, szőke, halfarkú vízitündér és egy daliás fiatalember állt, akik mosolyogva nézték őket.

Odi életében még nem csodálkozott ennyire.

– Ti éltek?! – hebegte boldogan, hogy halottnak hitt társait épségben viszontlátta, és keblére ölelte őket is.

– Ti meg kik vagytok? – fordult végül az ismeretlen párhoz.

– Én vagyok a vízitündérek igazi királynője, s Villőnek hívnak – mutatkozott be a szőke sellő. – Ő itt János, a vőlegényem, aki Vasföld királyának fia.

– Elmagyaráznád, mi történt? – Odi hamar magához tért a meglepetésből.

– Nos, amikor eljegyeztük egymást Jánossal, a húgom, akit ti a vízitündérek királynéjaként ismertetek meg, ellopta a királynői hatalmat jelentő igazgyöngyös kösöntyűmet. Jánosból vizát varázsolt, belőlem pedig poliptestű tündért. Persze, varázslatának része volt: addig nem szabadulhatunk meg, amíg ő él, ő pedig addig sebezhetetlen és halhatatlan, amíg a kösöntyűt birtokolja.

– Azután jöttetek ti, hogy megszerezzétek a kösöntyűt. Szokása szerint kegyetlen szórakozást eszelt ki: úgy intézte, hogy én az első próba során vagy elpusztuljak, vagy pusztítsalak el benneteket, utána pedig látszólag egymásnak ugrasztott titeket. Valójában ellenfeleitek átváltozott gonosz tündérek voltak, mert arra már nem volt elég a hatalma, hogy barátokból ellenséget faragjon. Szerencsétekre megfogadtátok János tanácsát, különben már nem élnétek, mert mindannyian sorra kerültetek volna.

– Amikor neked odaadta a kösöntyűt, biztosra vette, hogy én már meghaltam, így nem félt, mert a medúzák között nem juthattál át. Azzal azonban nem számolt, hogy János elkapja, és a medúzák közé úszik vele, a kösöntyű nem volt nála, így sebezhetővé, a méreg ellen védtelenné vált.

– Halálával megtört a varázs, így minden visszaváltozott azzá, ami azelőtt volt, kivéve a húgomat, mert rajta már semmi sem segíthet.

– Köszönöm nektek, hogy kétszer is megszabadítottatok! – hálálkodott János.

– Megtarthatjuk a kösöntyűt? – tért rá a számukra igazán fontos kérdésre Katica.

– Nos, bár az erőmet az biztosítja, remélem egy darabig nem lesz rá szükségem – válaszolta mosolyogva Villő. – Vigyétek magatokkal, segítsetek a barátotokon! Ha teljesítette a feladatát, akkor úgyis visszakerül hozzám.

– Gyertek velem apámhoz! – invitálta őket János. – Hálából én odaadom nektek az ezüstpatkót.

Az aranyrózsa

Hőseink néhány vidám napot töltöttek Villő és János társaságában, először a vízitündérek palotájában, majd Vasföldön, a királyi udvarban. János apja nagyon örült, hogy rég nem látott fia épségben hazakerült, nem is ellenezte, hogy Odiék megkapják az ezüstpatkót.

– Hallotta–e már hírét a Zöldmező királyságban nyíló aranyrózsának? – kérdezte a búcsú reggelén Katica a királyt.

– Hm, hihetetlen történetet beszélnek az emberek – vakargatta a fejét a király –, ki tudja, mi igaz abból! Zöldmező királyáról, Osziról azt, hogy öregedő, meglehetősen pipogya ember, akit Szende, szép, fiatal felesége az ujja köré csavar.

– Nem ő lenne az első – bólintott sokatmondóan Villő.

– Na – folytatta a király –, bár Oszi nagyon vágyna rá, nincs nekik gyerekük. De a felesége kijelentette, hogy addig ne is álmodjon róla, amíg a kertjében nyíló rózsabokorról száz szál aranyrózsát nem szór a lába elé. A bibi csak ott van: bármit is művelnek a kertészek, soha sem tud kinyílni egyetlen szál sem, mert valami mindig közbejön. Oszi bármit megadna annak, akinek sikerül a rózsákat felnevelni.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr528871320

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása