„1955. december 3. szombat
Apuka ma délután hozott haza a János kórházból. Nagy fekete Pobjedával jött értem, amit ő vezetett. Azzal szokta a miniszterhelyettes elvtársat mindenhová fuvarozni. A gyerekek megbámultak, amikor megérkeztünk a ház elé. Erre nagyon büszke voltam. Mert most mindegyikük láthatta, hogy az én apukám rettentően fontos ember. És mostantól biztosan nem mernek majd szegény kis Kövinek csúfolni! Tudnílik…”
Tudnílik – ezt így, hibásan, még csak a nagyapámtól hallottam. Tőle viszont rengetegszer! Előszeretettel használta, ha kellett, ha nem, amikor katonakoráról vagy az úgynevezett sofőri hőstetteiről zengedezett. Érthető, hogy akkoriban ez anyura is ráragadt – villan át az agyamon.
„…a Pilisi doktor bácsi megoperálta a hasamat. Ez még hétfőn volt. De erre nem emlékszem, mert aludtam közben. Amikor másnap délelőtt megnézett, akkor mondta. Meg azt is mondta, hogy nyugodtan kell feküdnöm, és nem szabad piszkálnom a kötést, mert akkor visszavisznek a műtőbe, és elölről kezdenek mindent. Azt hiszem, a Pilisi doktor bácsi sokkal öregebb, mint a Berg bácsi. De ugyanolyan kedves velem, mint ő. Aztán minden nap megnézett. De sohasem egyedül jött. Volt egy fiatal doktor néni, de az ő nevét nem tudom. Meg még nővérkék kísérték őket. Ezt úgy hívják kórháziul, hogy viziteltek. Ez a szó nagyon tetszik nekem, mert olyan nagyon vicces. A Pilisi doktor bácsi ma azt mondta, hogy ne piszkáljam a kötésemet. Apukának meg azt mondta egy darabig nem cipekedhetek, bevásárlásról pedig szó se lehet. És a pincének a tájékára se mehetek! Én ennek nagyon-nagyon örülök. Mert a pincében sötét van, és büdös. Meg még patkányok is vannak. És én nagyon féltem, amikor anyukának kellett segíteni szenet cipelni. És annak is megörültem, hogy végre hazajöhetek, mert nagyon unatkoztam. Ugyanis rajtam kívül nem volt több gyerek a kórteremben. A többi beteg néni meg csupa olyan dologról beszélgetett egész nap, amiket nem értettem. És engem senki sem látogatott meg egész héten, és emiatt sokat sírtam. De most már itthon vagyok. Apuka elment a kocsmába. De előtte megparancsolta az ikreknek, hogy hagyjanak békén. Meg azt is mondta, ha piszkálnak, akkor hátraköti a sarkukat, és szíjat hasít a hátukból! Így most nyugodtan tudtam ezeket a Krónikába beírni.”
– Sérvvel operálták anyádat – közli gyorsan, mielőtt bármit kérdezhetnék.
Látom, szeretne az egészen mielőbb túlesni. Amíg nem olvastam erről, fogalmam sem volt, hogy anyut valaha is megműtötték. Nem maradt utána takargatandó heg. A strandon, legalábbis amikor még jártunk oda, mindig az éppen divatos, merész bikinit hordta.
– Ilyesmit nem kap csak úgy egy gyerek! Mi történt?
– Szenet kellett felcipekedni a pincéből a gyerekek segítségével. Álmomban se gondoltam volna, hogy bármi bajuk eshetne tőle! Hisz anyád éppen csak nyolc múlt, amikortól a napi bevásárlást már egyedül intézte – magyarázkodik szemlesütve.
– Na ne! Hogyhogy nem a nagyapám dolga volt ez? Vagy ő kizárólag a kocsmában a poharak emelgetésével végzett nehéz fizikai munkát? – tör ki belőlem az eddig elfojtott düh.
– Nehogy azt hidd ám, hogy máskor így történt! Persze, sok hibája volt a Palinak, kár is lenne szépítenem, de ezért az alkalomért ne őt kárhoztasd! Ugyanis mindig hozott fel elegendő szenet és aprófát előre, ha tudta, hogy későn jön, vagy több napra el kell utaznia. Csak hát akkor rosszul alakultak a dolgai… – sírja el magát.
– Bocsáss meg, eszembe se jutott az egészért téged okolni! – engesztelem sietve.
A szemét törölgeti. Nagyot kortyol a teájából. Látom rajta, töpreng, mit meséljen el erről az esetről és miről hallgasson, hogy valamennyire kozmetikázhassa a történteket.
– Ne tudd meg, hogy milyen szörnyűséges napokat éltem át akkor! A Palinak több napra Szabolcsba kellett mennie. Úgy volt, hogy pénteken estére ér haza. Azonban hiába vártam. Még szombaton se volt otthon, amikor délután hazaértem a munkából. Be kellett gyújtani, de már nem volt fenn szén. Muszáj volt felhozni a pincéből. Az ikreket nem mertem egyedül hagyni a lakásban, hát mind lementünk. Vágtam egy kis aprófát. Megpakoltam brikettel a kantát meg a kétfülű szenes kosarat. A fát a Sanyikámra meg a Józsikámra bíztam, a kosarat pedig az anyád és a Benőkém cipelték két oldalról. Te sose jártál lenn a pincénkben. Úgyhogy azt se tudhatod, egy hosszú lépcsőn pihenő nélkül kell feljönni onnan. Már majdnem kinn voltunk az udvaron, amikor anyád rettentően sikítani kezdett, hogy borzasztóan megfájdult a hasa. Valószínűleg akkor kapta a sérvet.
– Mennyire lehetett nehéz az a kosár? – kérdem gyanakodva.
– Sose mértük le… tudod, a szenes kantába úgy tizenöt kiló fért… talán húsz, de inkább kevesebb… – kertel.
Húsz kiló, ráadásul lépcsőn felfelé egy tízéves kislányra meg egy hétéves fiúra! Iszonyúan soknak hangzik! Szenet, szerencsére, gyermekként sohasem kellett cipelnem! A Szakasitsban, ahol akkor laktunk, távfűtés volt. Próbálok visszaemlékezni, annyi idősen én mit bírtam el. Ennyit biztosan nem! Bár lehet, hogy megbirkóztam volna vele, csak sosem került rá sor. Elsős gimnazistaként küldött el anyu először önállóan bevásárolni. Caklipakli sem volt meg a tíz kiló!
– És mi történt azután?
– Anyád még vasárnap is egész nap fájlalta a hasát. Eleinte meg voltam róla győződve, hogy kényeskedik. Mert hát láza az nem volt. Csak nem akart enni, és folyton sírdogált. A Pali meg az istennek se jött meg, hiába vártam, mint a Messiást! Hétfőn, rettentően későn ért végre haza! Közben én betegre aggódtam magam miatta! Hogy tán valami baleset érte! Te azt el se tudod képzelni, hogy mit álltam ki abban a három napban! Állítólag Tokajban elromlott a kocsijuk. A miniszterhelyettest rendőrautóval hazahozták. De neki ott kellett maradnia, amíg meg nem javította a Pobjedáját. Képzeld, szegény a rendőrségi fogdában aludt éjszakánként! Ráadásul anyádat hétfő reggel muszáj volt bevinni a Jánosba, a sebészetre!
Keményen, sőt inkább ridegen beszél anyuról, míg lágyan, szinte elérzékenyülve nagyapámról. Persze, az még érthető, és el is fogadom, hogy nagyon félt az esetleges elvesztésétől. Vajon egyedülállóként képes lett volna felnevelni a gyerekeit? Azonban, miután a férje olyan volt, amilyen, kevésbé kéne védenie, mentegetnie! Viszont célszerűtlennek tartom ezt megjegyezni, pláne vitát nyitni róla.
– Hogyhogy nem telefonált? – kérdem rosszallóan.
– Ó, hát hová gondolsz! Mi akkoriban nem tudtuk, hogy a házban van-e valakinek telefonja. Az Imrének biztosan nem volt. Csak valamikor 68-ban kapott, ha jól emlékszem.
– Ki az az Imre?
– Hát a Berg bácsi! Jaj, Ilmuskám, nehogy már azt mondd, hogy nem tudtad!
– Anyu minden találkozásunkkor csakis így szólította. És a Krónikában sem írta le soha a teljes nevét.
– Hát legalább most már ezt is tudod!
