Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (42. - befejező rész)

2016. július 20. 19:23 - Vid Ödön

(az elejére)

Tihamér megszabadítása

Most már mindent megszereztek, ami Tihamér megszabadításához kellett. Nekivágtak, hogy szerencsétlen barátjukat megkeressék.

Útközben megálltak Tökországban, ahol mindenki nagyon örült, hogy Katicáék épségben visszatértek. A viszontlátás örömére Katica Melindának, Odi pedig Erzsóknak, párjuk édesanyjának adták saját rózsájukat, ezzel köszönték meg, hogy szerelmüknek életet adtak.

Másnap elbúcsúztak a szüleiktől, akik a lelkükre kötötték, hogy barátaikkal együtt minél hamarabb térjenek haza hozzájuk.

– Hívjad az óriásokat, vigyenek minket Tihamérhoz! – fordult Katica Odihoz.

– Csak végszükségben hívnám őket – mondott ez egyszer ellent Odi. – Ki tudja, hányszor hajlandók segíteni. Különben is, ismerjük az utat, ha egyszer sikerrel megtettük, sikerülni fog újra.

Társai nem vitatkoztak vele. Gyalogosan indultak el oda, ahol Tihamért hagyták. Veresországban betértek Kálmán királyhoz, találkoztak a Szőke-folyó partján Mártonnal, a halásszal. Más, említésre méltó esemény nem is történt velük, mígnem több hetes vándorlás után végre elértek, a ködfalig.

Semmi sem változott, a köd ugyanolyan átláthatatlan volt, mint először. Belemerültek, kitartóan tapogatóztak előre, egyre magasabbra, közben szólongatták Tihamért, de válasz csak nagy sokára érkezett. Még jó időbe telt, mire felértek a bérctetőre.

Barátjukon az eltelt idő nagyon meglátszott. Még jobban megöregedett, összetöpörödött, úgy nézett ki, mint akibe már csak hálni jár a lélek. Ahogy várták, most sem emlékezett rájuk. Elmesélték neki: kik ők, meg hogy mindent összegyűjtöttek, ami az ajtón lévő versikében állt.

– Barátaim! – Tihamér könnyekben tört ki, amikor a történet végére értek. – Fogalmam sincs, mi fog most történni velem meg veletek. Ha netán úgy alakulna, hogy nem beszélhetnénk többet, tudjátok, örökké hálás leszek azért, amit értem vállaltatok.

– Megbántam, amit tettem! Készen állok, bármi is következzen ezután!

Meghatódva ölelték meg egymást. Végül Tihamér kezébe vette a kristályszívet, Katica az igazgyöngyös kösöntyűt, Libbenő az aranyrózsát, Suhogó az ametiszt tököt és az opálmakkot, míg Odi az ezüstpatkót és a gyémántliliomot. Tihamérra bízták, számoljon háromig, majd egyszerre tették helyükre a kulcs darabjait.

Amint minden a helyén volt, három mély döndülést hallottak. Az ajtó a benne lévő tárgyakkal semmivé foszlott. Csak a kerete állt ott, abból csodálatos, szavakkal le nem írható fény áradt ki. Nem vakította el őket, de nem tudtak belátni. Ellenállhatatlan vágy ébredt bennük, hogy bemenjenek. Nem sokáig haboztak, egymás után lépték át a küszöböt.

A talaj ugyanolyan volt, mint az ajtón kívül, de körös-körül fényfal zárta el a kilátást.

Kisvártatva Szép-part volt lakói tűntek fel. Sorban megölelték Katicát, Libbenőt, Suhogót meg Odit, és köszönetet mondtak bátor tettükért. Végül az alázatosan várakozó Tihamérhoz léptek, aki mindegyiküket külön-külön megkövette. Az emberek megbocsátásuk jeleként őt is megölelték, majd kiléptek az ajtón, és eltűntek.

Utolsóként az idősebb Tihamér lépett elő. Ő is megköszönte, amit a fiáért tettek, majd hozzá fordult:

– Nagyot vétkeztél fiam, de most már eleget vezekeltél érte, ezért én is megbocsátok. Isten áldjon, fiam.

Megölelte, majd ő is kilépett az ajtón, amely ekkor hirtelen beleveszett a fénybe.

Először döbbenten álltak, majd megpróbálták megtalálni a kivezető utat, a fényfalba azonban nem tudtak belépni. A hely foglyai voltak, elvágva mindentől és mindenkitől.

Tihamér, aki eddig jól tartotta magát, hirtelen összecsuklott, és eldőlt, nehezen vette a levegőt, arca hamuszínre váltott. Fölé hajoltak, élesztgették. Jó időbe telt, mire kicsit magához tért.

– Barátaim! – zihálta. – Még egyszer köszönök nektek mindent! Érzem, hamarosan én is követem népemet. Kérlek, ne felejtsetek el!

– És legyetek nagyon boldogok! – tette még hozzá elhaló hangon, majd örök álomra szenderült.

Megrendülten, könnyeikkel küszködve álltak felette. Tanácstalanok voltak, nem tudták, hogyan lehetne őt tisztességgel eltemetni. Tihamér teste egyszer csak furcsán megváltozott: gyorsan elkezdett visszafiatalodni, előbb deli ifjúvá, gyerekké, majd csecsemővé vált, végül pedig hirtelen eltűnt.

Megint négyen maradtak. Azon a kopár területen, amelyen álltak, mindössze pár lépést tehettek, mindenfelé a megfoghatatlan, de áthatolhatatlan falba ütköztek. Végül belefáradtak a kilátástalan kísérletezésbe,. körbe ültek, és szomorúan megfogták szomszédjuk kezét. Egymás iránt érzett szeretetük és barátságuk oly erős volt, hogy fel sem merült bennük: bármelyiküket okolják azért, mert a sors kelepcéjébe estek.

– Nos, barátaim, azt hiszem, most végszükségbe kerültünk! – mondta Odi.

Elővette az óriásoktól kapott sípot, belefújt, de nem történt semmi. Csodálkoztak, majd újra próbálkozott, ismét sikertelenül. Harmadszor is megfújta, mire egy arasznyi emberke jelent meg közöttük, aki szakasztott úgy nézett ki, mint Pongrác.

– Mit tehetek értetek barátaim? – kérdezte vékony hangocskán.

– Te lennél Pongrác? – csodálkozott rá Katica.

– Igen is, meg nem is! – válaszolta talányosan. – Én a lelke vagyok. A Világ sorsának alakítója a testemet ide, a Világ végére, nem engedi, de én, ha nehezen is, idejöhettem hozzátok. Azért csak hívjatok Pongrácnak!

– El tudnál innen vinni bennünket?

– Sajnos nem, innen magatoknak kell kijutnotok!

A válasz meghökkentette őket, nem erre számítottak.

– Gyertek, meséljétek el nekem, a mi minden történt veletek! – javasolta. – Hátha közben rájöttök a megoldásra.

Beült közéjük, ők meg nem sokat kérették magukat, belekezdtek kalandjaik elsorolásába. Bár Pongrác a történet jó részét már ismerte, mégis végig nagy figyelemmel hallgatott. A mesélés arra jó volt, hogy egy időre feledtesse velük reménytelennek tűnő helyzetüket.

– Valamiről mindannyian elfeledkeztetek – mondta végül, amikor odaértek, hogy Tihamérral együtt beléptek az ajtón.

– Én azt még nem mondtam el, mindig arra vágytam, Katicával együtt éljem le az életem – szólt elsőként Odi. – Szeretnék fogadós lenni, talán az Óriások-árkának partján építeném fel a házam, hogy a vándoroknak ételt, italt, éjszakára szállást adjak. De mindennél jobban szeretném először viszontlátni a szüleinket, akik biztosan aggódva várnak ránk.

Miközben beszélt, a nyakában lógó fiola, amelybe Csiribí-Csiribá Rézvölgy lakóinak mosolyait gyűjtötte, fényleni és melegedni kezdett.

– Ha már jártunk otthon, én gölöncsér lehetnék – mondta ábrándos hangon Katica. – Azután meg szülnék három gyereket Odinak, szép család lennénk, akik szeretik egymást, őket pedig a szüleik, barátaik. Az is jó lenne, ha Libbenőék is ott élnének a közelünkben, de az ő szeretteik sajnos távol élnek Tökországtól.

– Nagyon vágyom már szüleim után, szeretném édesanyámnak végre odaadni az aranyrózsát, amit Zöldmező királyától kaptam! – sóhajtotta Libbenő. – Utána pedig nagyon jó lenne csodaszép kertészetet vinni Odiék fogadója mellett, hogy a vándorok virággal térhessenek meg szeretteikhez.

– Én pedig bárhova követlek, akárhova is vessen a sors, drága szerelmem! – Suhogó így fejezte be vágyaik felsorolását.

Miközben vágyaikról beszéltek, végig egymás kezét fogták. Mire befejezték, szemükben könnyek csillogtak a meghatottságtól, így nem is vették észre, hogy közben Pongrác eltűnt. Nyakukban a szeretetfiolák mind fényesebben ragyogtak, végül a fényfal összeolvadt a belőlük sugárzó fényekkel, és teljesen beborította őket…

… és boldogan éltek, amíg …

Katica és Odi ott álltak szüleik körében, akik boldogan ölelték keblükre őket.

– Hát a barátaitokat hol hagytátok? – kérdezte végül Mátyás.

– Nem tudom – válaszolt Katica. – Csak arra emlékszem, hogy mindannyian elmondtuk egymásnak: hol szeretnénk lenni, mit csinálnánk további életünkben. Azután pedig egyszerre csak itt álltunk.

– Remélem – kívánta Odi –, most ők is ott vannak szeretteik között!

Este azután szűk családi körben megünnepelték hazaérkezésüket. Bár már újra tele volt Tökország kincseskamrája, Katica szülei királyi párként továbbra is egyszerűen éltek, nem szórták a pénzt nyakra-főre, ahogy sokan teszik, ha szegény sorból hirtelen gazdaggá válnak.

Hamarosan megépítették az Óriások–árkán átvezető híd lábánál a Víg gölöncsér fogadót és mellette Katica műhelyét. Az arra járók hamar szétvitték Katica gyönyörű munkájának és Odi remek konyhájának a hírét nemcsak Tökországban és Makkföldön, hanem a távolabbi országokban is.

Egyik este éppen lefekvéshez készülődtek, amikor valaki megzörgette a fogadó kapuját. Kimentek, és Libbenő és Suhogó borultak a nyakukba. Miután kiörvendezték magukat, Libbenő elmesélte, hogyan kerültek oda:

– Beborított minket a fény, és egyszer csak ott voltunk a Réz–kastélyban. Mondanom sem kell, nagy volt az öröm, csak ti hiányoztatok mindenkinek, de nagyon. Csiribí-Csiribá akkor árulta el, hogyan működnek a szeretetfiolák: azok bárhonnan elvisznek a szeretteitekhez, ha nagyon erősen vágytok rá. Hát, így kerültünk mi haza.

– Miután jópár boldog hetet eltöltöttünk családunk körében, utánatok jöttünk. A Tükörfalnál tett első látogatásunk óta ugyanis mindig arra vágytam, hogy így négyesben, együtt legyünk boldogok. Suhogó, a drága, pedig mindenhová velem tart!

A fogadó mellett Libbenő Suhogó segítségével hamarosan megcsinálta a kertészetét, ott éltek nagy egyetértésben és boldogságban.

Katica hamarosan szült egy fiút, Mátyást, majd egymás után két kislányt, Zsókát és Tündét. Mátyás örökölte apja érzékét a szakácskodáshoz. Zsóka folyton Libbenő körül sürgölődött, végül nagyszerű kertésszé vált, Tünde pedig anyja nyomdokaiba lépett.

Eseménytelenül, szorgos munkával tel az életük. Évente egyszer mindannyian felkerekedtek, hogy a fiolák pár kellemes napra Rézvölgybe repítsék őket.

Éppen a Rézvölgyben vendégeskedtek, amikor Katica éjféltájt felkeltette Odit:

– Furcsa álmom volt, van három gyerekünk!

– Persze – mormogta Odi félálomban. – Mi ebben a furcsa?

– Igen, de nem itt, hanem valahol egy másik világban. Szeretném, ha oda mennénk!

– Most, éjnek évadján?

– Igen, ha volna kedved!

– Várj egy kicsit! – mondta most már teljesen éberen Odi, aki az évek során megszokta, hogy felesége álmait komolyan vegye. – Meséld el, mit is álmodtál!

– Egy furcsa, idegen házban ébredtem, te ott álltál az ágyam mellett, kezedben két gőzölgő csészével. Világos volt, valami fehér dolog szállingózott az ablak előtt. Miután felkeltem, egy másik szobába mentünk, ott a gyerekeinkhez hasonló korú, de ismeretlen fiú és két lány ugrott a nyakamba azzal: nagyon aggódtunk értetek, anya! Ekkor ébredtem fel.

– Hű, ezt tényleg meg kell néznünk! De előbb kérjük meg Csiribí-Csiribát, készítsen még három szeretetfiolát. Ha igaz, amit álmodtál, nagy szükségünk lehet rá.

Katica belátta, hogy Odinak igaza van. Nem szabad csapot–papot otthagyva elrohanniuk, rendesen fel kell készülni egy ilyen útra.

Csiribí-Csiribá, megismerkedésük óta talán először, sokáig gondterhelten hümmögött. Végül Katica és Odi mosolyából készített három fiolát.

– Vigyázzatok – figyelmeztette őket, amikor átadta azokat nekik –, egyszer használatosak! Kívánom, hogy járjatok sikerrel és jussatok el abba az ismeretlen világba!  És ha azok a gyerekeitek őszintén veletek akarnak tartani, talán, hangsúlyozom talán, elrepítik őket utánatok.

Megköszönték a varázslónak a fiolákat, és mert intelme nem rendítette meg őket szándékukban, megfogták egymás kezét, mire beborította őket a fény…

 

A történet vége

Elsőként Ödön ébredt. Már világos volt, ránézett az órára, ami 7:26–ot mutatott. Odakint szállingózott a hó. Az éjszaka jó sok esett, mert a környező házak tetejét vastagon borította be a friss fehérség.

Felesége mellette még az igazak álmát aludta. Óvatosan kimászott az ágyból, hogy friss kávéval ébreszthesse. Nagyot nézett, amikor a nappaliban a gyerekeit találta, akik kényelmetlen pózokban szunyókáltak az ülőgarnitúrán. Halkan köhentett, mire azok felpattantak, és rácsodálkoztak apjukra.

„Hol voltatok tegnap?”, „Miért nem vettétek fel a mobilt?”, „Jól vagytok, úgy aggódtunk!” záporoztak felé a kérdések.

– Hát hol lettünk volna? –hökkent meg. – Egész nap együtt készülődtünk a karácsony estére.

– Apa, az tegnapelőtt volt! – mondta a fia. – Tegnap sehogy sem értünk el benneteket. Aggódtunk, azért vártunk itt rátok.

– Mi az ott a nyakadban? – kérdezte most a fiatalabb lánya.

Zavartan nyúlt oda, és egy kicsiny fiola akadt a kezébe. Érintésére feltörtek benne az emlékek, már tudta, hol voltak.

–Én viszek édesanyátoknak egy jó kávét, ti meg addig készítsetek bőséges reggelit! Utána majd elmondjuk, merre kalandoztunk.

Miután megreggeliztek, a házaspár mesélni kezdett. Gyerekeik egyre izgatottabban hallgatták Katica és Odi történetét. Beesteledett, mire a kalandok végére értek.

– Szép történet volt! – kommentálta a fiuk. – Ezt tegnap találtátok ki?

– Én elhiszem, hogy ez mind megtörtént – ellenkezett az idősebbik lány. – Csudajó lehetett!

– Visszamentek? Elvinnétek oda? – lelkendezett a huga. – Én szívesen élnék ott!

– Rajtatok múlik – mosolygott Katalin. – Hoztunk nektek is szeretetfiolát. Ha komolyan gondoljátok, ti is tudjátok majd használni.

A két lány repesett, míg a fiún látszott, hogy humbugnak tartja az egészet. Végül csak beadta a derekát:

– Jól van, nem rontom el a karácsonyi játékotokat. Mit kell tennünk?

– Vegyétek ezeket a nyakatokba! – mondta komolyan Ödön. – Majd gondoljatok arra, kivel szeretnétek lenni.

Körbeálltak, megfogták egymás kezét, utána mindegyikük magába mélyedt. A fiolák felragyogtak, és a kiáradó fény betöltötte a szobát…

 

Vége?

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr948903914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása