Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (8.)

2016. július 23. 10:54 - Vid Ödön

(az elejére)

  1. december 10. szombat

Nem tudom, apuka tegnap este mikor jött meg, mert már aludtam. Délelőtt megint egyedül voltam, és olvastam. Délután anyuka és apuka egyszerre értek haza. Megebédeltünk. Végre nem krumplipürét kaptam, hanem hamisgulyást! Nagyon ízlett! Utána megkértem apukát, kártyázzon velem. Ő meg azt kérdezte, honnan tudok kártyázni? Megmondtam, hogy a Berg bácsi tanított meg. Ő erre szörnyen dühös lett. Csapkodta az asztalt, és azt kiabálta, hogy már megint a Berg bácsi! Aztán elment a kocsmába. Anyuka meg sírt. Nem értem a dolgot. Meg is kérdeztem, miért haragszik apuka? De anyuka nem mondta meg! Biztosan én tettem valami rosszat!”

– Jesszusom! Hát ez borzasztó! Ó Istenem, ha én ezt tudtam volna! – sopánkodik.

Sok mindent mondhatnék erre! Főleg gorombaságokat, vagy vitriolos hangon előadott közhelyeket. Azonban ennek most még nincs itt az ideje.

– Nagyapa miért nem szívlelhette a Berg bácsit? – tudakolom helyette.

– Nehéz ezt így kimondani, de hát a Pali igazából nehéz természetű volt. Azt hiszem, ha nem az Imrét kérem meg, hogy vigyázzon egy kicsit anyádra, hanem a szomszédból a Ferikét vagy a Böske nénit, alighanem ugyanígy dühöngött volna.

– Rájuk nem emlékszem – jegyzem meg.

– Ó, pedig borzasztóan kedves emberek voltak, Isten nyugossza őket békében! A Ferike akkortájt már közel járt a nyolcvanhoz. Rettentően barátságos agglegény, igazi úriember! Ráadásul borzasztóan jól tartotta magát! A Böske néni, az unokahúga zongorát tanított, mielőtt nyugdíjba vonult. Mindezt 56-ban, a pincében tudtam meg tőle. Ugyanis addig még csak köszönőviszonyban voltunk. Úgyhogy nem is mertem volna őket ilyesmivel zaklatni.

Vajon miért beszél mellé? Miért nem mondja meg őszintén, mi történt nagyapa és a Berg bácsi között? Az biztos, hogy nagyapa nem szívlelhette, sőt megkockáztatom: marhára gyűlölte. Ugyan mi ennek az oka? És miért érzem ezt annyira lényegesnek? Bizonytalankodom, firtassam-e most tovább ezt a kérdést, vagy inkább azután, amikor már mindent felolvastam, amit a Krónikából fontosnak tartok.

                                                                                                                                                                       4.         

Átlapozom a következő hét bejegyzéseit, mert a felolvasásukkal feleslegesen húznám a drága időmet.

„1955. december 20. kedd

Tegnap voltam először iskolában. Az osztályban mindenki kíváncsi volt a sebemre, de én nem akartam megmutatni. Az első óra számtan volt, és dogát írtunk. Én kértem a Lili nénit, hogy nekem ne kelljen megírnom, mert beteg voltam. De ő csak azért is megíratta. És három példát nem tudtam megcsinálni. Biztosan egyest fogok kapni! És akkor apuka majd csúnyán fog velem kiabálni. És a Lili néni még azt is mondta, holnapra írjam le százszor, hogy a jó úttörőnek betegen is tanulnia kell! Szerencsére a többi órán nem feleltettek. Minden tanár bácsi meg tanár néni kedvesen azt mondta, pótoljam be a téli szünetben!

Este anyukának el akartam mesélni, hogy mi volt az iskolában. De nem hallgatott meg. Azt mondta, nem ér rá, főzni meg mosni kell neki. Mindig ezt mondja! Aztán leírtam százszor: A jó úttörőnek betegen is tanulnia kell!”

– Anyu legközelebb csak pénteken írt a Krónikába – magyarázom.

„1955. december 23. péntek

Tegnap voltunk utoljára iskolában. Ma már szünet van! Ez mindenkinek jó, kivéve nekem! Mert nekem most be kell pótolni a hiányzásomat. Mert a szünet után mindenből feleltetni fognak. Az utolsó óra számtan volt. A Lili néni kiosztotta a dogákat. Az enyém persze egyes lett. Egyedül az osztályból! És a Lili néni kiállított az osztály elé. Azt kiabálta, én vagyok a Mókus őrs szégyene, mert nem tanulok rendesen! És így nem lesz belőlem semmi! Én meg egész órán sírtam. Hazafelé találkoztam a Berg bácsival. Tréfásan megkérdezte, ahogyan mindig szokta, ha szomorúnak lát, hogy miért lógatom úgy az orrom, hogy majd hasra esek benne? Elmeséltem neki az egyest, meg a kiállítást. És még azt is, hogy a Lili néni pikkel rám. Erre azt mondta, hogy ne búslakodjak, hanem tanuljak szorgalmasan, és akkor biztosan csupa jó jegyeket fogok kapni. És egy pillanatig se higgyem azt, hogy a Lili néni elfogult velem szemben! És még azt is mondta, hogy ha kell, segít a tanulásban. Ennek nagyon megörültem, mert apuka meg anyuka még sohasem segítettek!

Vacsora előtt megmutattam az ellenőrzőmet apukának meg anyukának. Apuka nagyon dühös lett, és ordítozott. Azt kiabálta, hogy én egy büdös, lusta disznó vagyok. Mert tanulás helyett zsugázok! Bezzeg, amikor ő iskolás volt, ilyesmit sosem csinált! És még azt is mondta, hogy nem kapok semmit karácsonyra, mert nem érdemlem meg! Anyuka meg nem szólt erre semmit, csak sírt. Én is sírtam. Az ikrek meg röhögtek. Nekik soha nem mondja apuka, hogy lusták. Pedig ők sokkal rosszabb jegyeket szoktak kapni nálam.

Egész éjjel nem tudtam aludni. Sokat sírtam! Mert apuka biztosan nem szeret engem! És talán anyuka sem! Mert akkor nem hagyná, hogy apuka mindig csak kiabáljon velem, meg disznónak nevezzen. És meghallgatna és beszélgetne velem, ahogyan a Berg bácsi szokott.”

Szünetet tartok, mentegetődzést, vagy legalább magyarázkodást várok. Ám kerüli a tekintetemet, és hallgat. Majdnem egy percig ülünk így, mielőtt kitör belőlem:

– Azt már felfogtam, hogy örökösen fáradt voltál, és ezért nem volt energiád anyu lelkével törődni. Afelett azonban nem tudok, sőt, nem is akarok napirendre térni, hogy egyszerűen szó nélkül tűrted, amikor nagyapa csak úgy ledisznózta!

– Könyörgöm, Ilmuskám, hidd már el végre, hogy így kellett tennem! Ugyanis ha hagytam gorombáskodni meg dühöngeni, akkor borzasztóan hamar lecsillapodott. Ellenben ha ilyenkor közbeszóltam, azzal csak olajat öntöttem a tűzre! Még jó, ha csak káromkodott tovább, netán lement a kocsmába…

Nem fejezi be a mondatot.

– Megütött?

– Hát… néha-néha eljárt a keze… úgyhogy… tudod… sokszor inkább én kentem le egy-egy nyaklevest. Mert így azt mondhattam a Palinak, hogy már megbüntettem a rosszaságot – vallja be reszkető hangon.

Nem hiszek a fülemnek! Csak azért ütötte meg az édes gyermekeit, nehogy a férje tegye! Abszurdum! Ahelyett, hogy értelmes, jó szóval nevelték volna őket! És ha mégis nagyon muszáj, a verésen kívül még rettentő sokféleképpen lehet fegyelmezni, büntetni.

– Te képes voltál anyut megpofozni?! – kelek ki magamból.

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr528909070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.