Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (10.)

2016. augusztus 06. 13:48 - Vid Ödön

(az elejére)

Rögtön megbánom a szavaimat. Ugyanis úgy kapja fel a fejét, mint akit kígyó csípett meg. Sőt, elvörösödik. Majd hirtelen témát vált:

– Ilmuskám, csinálj még teát! És aztán nehogy nekem megint takarékoskodj a filterrel, mert sötéten szeretem!

                                                                                                                                                                       5.         

Amíg a konyhában szöszmötöltem, jócskán előrelapozott a Krónikában. Belepillantok, és vállat vonok. Hónapokat ugrott át. Ennek kevés jelentőséget tulajdonítok, mert anno nagyjából ugyanúgy teltek anyu napjai. Viszont most egy olyan, szerintem irtó fontos rész következik, amit mindenképpen fel akarok olvasni.

„1956. június 30. szombat

Hurrá! Ma végre már délután kettőkor hazaengedtek a napközis táborból! Már egy hete minden nap ott kell lennem. Az osztályból egyedül nekem! Bezzeg a Zsófi és az Anikó a nagyszüleinél fogja tölteni az egész nyarat. Vidéken, kertes házban! Pedig az én nagyszüleim is egy kertes házban laknak! Igaz, nem vidéken, hanem csak Erzsébeten! Még emlékszem rájuk, mert évek óta nem voltunk náluk. És ők sem jöttek el meglátogatni, amikor megoperált a Pilisi doktor bácsi! És most sem akarnak vigyázni rám meg az ikrekre! Hogy miért, nem tudom. Anyuka meg nem árulja el!

A tábor egy nagyon-nagyon rettenetesen rossz hely. Eddig azért nem írtam róla, mert reménykedtem, hogy csak az első nap volt rossz. De keservesen csalódtam! Még sokkal rosszabb, mint tavaly volt. Pedig akkor azt hittem, annál rosszabb már nem is lehetséges!

Reggel az iskolánál kell gyülekezni, mintha nem lenne vakáció. Aztán a Kiss Panni néni vezetésével lekutyagolunk a Városmajorba. A fogaskerekű végállomásához. Párosával, kézen fogva. És ami a legfájóbb, csöndben. Mert az úttörő fegyelmezett, és nem hoz szégyent az úttörőcsapatra! Ezt a Panni néni mondta az első nap. A fogaskerekűn már egy picit jobb, mert külön kocsiban utazunk. De közben énekelni kell, amíg fel nem érünk a Széchenyi-hegyre. Onnan már hamar a táborhoz érünk. Azután zászlófelvonás van, meg napiparancs olvasás, és csak utána kapunk tízórait. Utána egy füves mezőn vagyunk ebédig. Nincsenek fák, csak bokrok. És nincsen semmi, amin játszani lehetne. De a Panni néni nem is engedi, hogy szétszéledjünk. Egész nap együtt kell lennünk. És minden nap két új dalt kell megtanultunk, csak mert a Panni néni énektanár! Ebéd után két órás csendes pihenő van. Csendben kell üldögélni egy bokor árnyékában, nehogy megszúrjon a nap. Aztán kapunk uzsonnát, utána pedig zászlólevonás van. Azután kimasírozunk a fogaskerekűhöz. Nem szokásom a panaszkodás, de ez borzalom!

Ma ráadásul undorító volt az ebéd is. Salátaleves meg fityfiritty. És nem hagyhattuk ott, mert a Panni néni nem engedte!”

– Mi az a fityfiritty? Miért undorodott tőle? Ez egyáltalán nem jellemző rá! – nézek fel a Krónikából

– Várjál csak – vakarja meg a fejét –, itt van a számon, mindjárt… megvan: sárgarépa-főzelék! Jól mondod, anyád tényleg nem volt válogatós. De ezzel a két étellel akár a világból ki lehetett volna kergetni. Akárcsak a barátnőit. Egyébként máig nem tudom, hogy miért?

Én igen! És maximálisan egyetértek velük! Hiszen én is kaptam a napköziben elégszer! Csakhogy mi a nevén neveztük ezeket az undorító kajákat. Mert a friss fejes saláta nyersen, ecetes, sós, cukros lében nagyon finom! Tavasszal, tojásos nokedlivel különösen! No de megfőzve, akár a mosogatórongy! A sárgarépát pedig húslevesbe főve szeretem, viszont csirizes állagú, édes mártásba keverve ki nem állhatom! Bár az úgynevezett finomfőzelék vetekszik velük. Megborzongok, ha csak rájuk gondolok. Ezeket még a Mócsingevőnek csúfolt, örökké éhes, dagadt Gergő, az osztálytársam is fitymálta. Pedig ő aztán mindig mindenből kért repetát, és soha egyetlen morzsaszem sem maradt a tányérján.

No de elég a mélázásból, most nagyit kell faggatnom!

– Megkérdezted tőlük valaha is? Vagy még erre sem értél rá? – kérdem maliciózusan.

– Értem én a célzást, Ilmuskám! És eltaláltad, tényleg nem nekem mondta! – néz rám szomorúan. – Csak egyszer, évekkel később, véletlenül meghallottam, ahogy egymás közt csevegték. Mert a napköziben sokszor traktálták ezekkel szegényeket. Úgyhogy aztán soha többé nem főztem egyiket sem.

– Tudod, amikor ezt először elolvastam, alig akartam hinni a szememnek! Valami ilyesminek képzelek el egy büntetőtábort! Vagy egy apácazárdát! Tényleg muszáj volt anyunak ott tölteni a nyarat? Pontosabban: nyarakat!

– Higgyed el, semmi más megoldást nem találtunk! Az anyád csupán tizenegy éves múlt, és az ikrek meg még csak nyolc! Sajna, az apám 51 után hallani se akart rólunk, nemhogy őket bevállalja. Pedig a Pali szépen megkövette őt, teljesen hiába. Az anyám ugyan hajlott volna a dologra, azonban az apámmal szemben tehetetlen volt. Akkortájt pesztonkát semmi pénzért se lehetett kapni. Egyéként se tellett volna rá. A lakásba mégse zárhattuk őket egész napra. Arról pedig szó se lehetett, hogy naphosszat a ház előtti parkban őgyelegjenek. Így hát évről-évre maradt a napközis tábor. Ám én máig úgy tudtam, hogy jól érezték magukat ott fenn a hegyen! Hisz egyszer se panaszkodott egyikük se!

Naná, mert anyut addigra leszoktattad róla! Mivel ezt már mondtam neki, semmi értelme elismételni. Azért legalább a hangsúllyal éreztetni akarom a rosszallásom:

– Akkor ezt hallgasd meg!

„1956. július 10. kedd

Ma hajókirándulásra mentünk a táborral. Méghozzá váratlanul, mert a Panni néni tegnap elfelejtette megmondani! Reggel az iskolától busszal indultunk a Margit-hídhoz. Ott várt ránk a Kossuth gőzhajó. Még sosem utaztam a Dunán. Felszálltunk rá. A mi rajunknak a felső emeletre kellett felmenni. A Szabó Zsóka, aki nyolcadikos volt, kinevetett, amikor azt mondtam, hogy az emeleten vagyunk. A hajón ezt fedélzetnek hívják, magyarázta. Még azt is mondta, hogy ő már sokszor utazott hajón, mert a papája hajóskapitány. És már járt a hídon is, és még a kormánykereket is foghatta. De jó neki, gondoltam, az én apukám még sohasem engedte meg, hogy az autója kormánykerekét megérintsem.

Azután elindultunk. Akkor jött egy bácsi, odament a kéményről lelógó lánchoz, és ledöntötte azt a hatalmas csövet. Csodálkoztam, de a Zsóka megmagyarázta, hogy így nem akadhat bele a hajó a hídba, amikor átúszik alatta. És tényleg, amint átértünk, a bácsi máris felengedte a kéményt. Még két híd alatt mentünk át, és a bácsi mindig időben ledöntötte a kéményt. Nagyon lassan haladtunk, ezért hamarosan unatkozni kezdtem. A Panni néni meg, aki a mi rajunkat vezeti, nem engedte, hogy elmenjünk a közeléből. Pedig a Zsóka szerint a gépház az nagyon érdekes látvány. Ő mindig legalább félórát nézi, ahogyan a hatalmas dugattyúk előre-hátra járnak. Hát, ha egy hajón ez a legizgalmasabb dolog, akkor jó, hogy belőlem nem lehet hajós!

Már majdnem tizenegy óra volt, amikor végre kikötöttünk Leányfalun. Még sohasem jártam itt. A homokos parton egy csomó fürdőruhás embert láttam, és sokan fürödtek is a Dunában. Panni néni leterelt a hajóról, párosával sorba állított, azután elindultunk az úton. Jobb lett volna a parton maradni, de a Panni néni azt mondta, hogy nekünk a Vöröskőre kell mennünk, mert mi ma kirándulunk. Mindig a piros turistajelzést kellett követni. Először kikövezett úton kutyagoltunk, és lógott a nyelvünk a kánikulában. Aztán beértünk az erdőbe, ott már egy kicsit jobb volt. Többször elvesztettük a piros jelzést. A Panni néni ilyenkor mindig szörnyen ideges volt. De szerencsére a Zsóka mindig tudta, hogy merre kell mennünk. Mert ő már nyaralt itt az apukájával. És akkor többször is megmászták a csúcsot. Azt hittem, sohasem érünk célba. Pedig két óra alatt csak öt kilométert gyalogoltunk a Panni néni szerint.

Fenn egy tisztáson vörös kövekből épített kör alakú emelvény áll. A közepén pedig egy oszlop van. Abban emléktábla hirdeti a szovjet hadsereg örök dicsőségét, hogy felszabadították hazánkat a fasiszta elnyomóktól. Az emelvényen mind elfértünk. Körbejártuk az oszlopot, és megnéztük a kilátást. Tíz percig maradhattunk, azután jött a következő raj. A fák között kaptuk meg az ebédet, májkrémes kenyeret, és egy pohár vizet. Azután visszamentünk a hajóra, és hazajöttünk. Azt hiszem, csak akkor fogok kirándulni, ha muszáj lesz!

  1. augusztus 31. péntek

Hurrá, ma kellett utoljára táborba menni! Végre vége! Ennek nagyon örülök, holnap végre kezdődik az iskola! És akkor újra találkozok majd az Anikóval és a Zsófival. Biztosan sok minden jó történt velük a nyáron. Nem úgy, mint velem!”

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr729166958

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.