Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (12.)

2016. augusztus 20. 22:22 - Vid Ödön

(az elejére)

– Talán így, talán másként – tárja szét a kezét. – Az az egy biztos, hogy nem ágyúval lőttek a házra. A Mártáékhoz is bement egypár golyó az ablakon keresztül. Hetekig pergament volt az üveg helyén, mire meg lehetett csináltatni. Láttam a lyukakat a falban, meg a golyókból megmaradt jókora fémdarabokat. Az egyik majd akkora volt, mint a hüvelykujjam. Ripityára törte a szekrényajtót. Az István pedig tényleg megsérült. De azt egyikük se tudta megmondani, hogy pontosan mi történt. Ahogyan a többi lakásban élők se. A gyerekek persze összevissza meséltek utána. Mindenesetre a következő napokat a pincében töltöttük. Aztán, mivel se tankot, se katonát többet nem láttunk a ház közelében, szép lassan mindenki feljött. Azért a gyerekeknek még napokig az előszobában a földön ágyaztam meg, mert hát az ördög nem alszik! És később már annyi bajunk volt, hogy sose kérdeztem rá a dologra. De ha komolyan érdekel, nyugodtan beszélj Benőkémmel, ő biztosan rettentő jól emlékszik mindenre.

Nagyi, csakhogy kellő nyomatékot adjon mondandójának, előszeretettel használ szorzószámokat. Valószínűleg a nagyon szót is ezért száműzte a beszédéből. Helyette csak úgy repked a sok rettentően, borzasztóan, rettenetesen. Mindezt persze anélkül teszi, hogy észrevenné. Úgyhogy a hüvelykujjnyi fémdarab meg a ripityára tört szekrényajtó meghatározást erős fenntartással fogadom. De minek tegyem ezt szóvá! Amúgy annyira lényegtelenek ezek a részletek, hogy csupán emiatt nem fogom a nagybátyám társaságát keresni! Minden valószínűség szerint fellengzős dumát hallanék arról, mekkora veszélybe került akkor az életük.

– Talán majd egyszer. Ám most hadd folytassam!

„A pince maga a borzalom! Az udvar végében sok lépcsőn kell oda lemenni. Egy vasajtó után még mindig van pár lépcső, és akkor lenn vagyunk az előtérben. Ott balra nyílik két folyosó, és szemben is van egy. Ott vannak a szeneskamrák. Jobbra meg az óvóhely van. Oda egy nagy, vastag, nehéz, kicsit rozsdás ajtón kell bemenni. Amit csak belülről lehet bezárni két nagy karral. Apuka azt mondja, hogy ez egy páncélozott ajtó. Az óvóhelynek két nagy szobája van. Nagyobbak, mint a lakásunkban. A padló mindenütt kemény föld. Itt is vannak szeneskamrák. Az egyik a miénk. Most a házból mindenki itt volt. Székeken meg sámlikon lehetett csak ülni. És a pincében állandóan hideg van, meg minden nedves. És büdös is van. Anyuka azt mondta, hogy ez a dohszag. Azt hiszem, ezt már írtam. De nem húzom ki, mert akkor csúnya lenne a Krónika. És ha ég is a villany, még akkor is sötét van az olvasáshoz.

Az ikrek egész nap az Író Istivel meg az Ecser Bandival játszottak. És persze mindnyájan rettenetesen élvezték a felfordulást. Kossuth címereket fabrikáltak gyufaskatulyából. Vagy fogócskáztak a sötét folyosókon. Meg mindenkinek dicsekedtek, hogy egyáltalán nem féltek, amikor az István bácsi megsebesült. Azután apukát hallgatták, aki a háborús élményeit mesélte. Meg azt is, hogy ott volt a Sztálin szobor ledöntésénél. És még azt is mondta, hogy megmutatja, hogyan kell Molotov koktélt csinálni. Hogy ha megint jönnének a ruszkik, megvédhessük a házat. És azt is mondta, hogy most mennyi ilyen idős gyerek is harcol a szabadságért. A fiúk persze szájtátva hallgatták apukát. Én se tudtam mást csinálni, én is apukát hallgattam. De nekem egyáltalán nem tetszett, amiket mondott. Anyuka idegesen csitítgatta, de apuka, szokás szerint, nem hallgatott rá. Nagyon büszke volt magára, hogy ő van a középpontban.

Sokszor elment a villany. Olyankor petróleumlámpával meg gyertyákkal világítottunk. Amitől még büdösebb volt! És gáz sincsen már napok óta! Petroforon melegítettek a nénik felváltva teát, meg rántott levest. Az éjszakák még borzalmasabbak voltak. A széken ülve bóbiskoltunk. De ennek szerencsére vége! Remélem, soha többé nem kell a pincébe lemennem! Apuka megint a rádiót hallgatja, amikor van villany.

Délben meglátogatott minket a Berg bácsi. Amit utoljára akkor tett, amikor az operációm után egyedül voltam otthon. Azt mondta, hogy valami fontos dologról akar beszélni. Úgyhogy anyuka minket beküldött a szobába. Ezért biztos vagyok abban, hogy tényleg borzasztóan fontos dologról vitatkoztak a konyhában. Apuka időnként ordított, de a csukott ajtó miatt nem értettem, hogy mit. Hallgatózni meg nem mertem, mert az ikrek biztosan beárultak volna. Aztán a Berg bácsi elment, hallottam, az ajtó csukódását. Utána apuka még sokáig kiabált anyukával. Amikor végre kimehettünk, anyuka sírt. Kérdeztem tőle, hogy mi baja van? Erre apuka rám ordított, hogy kussoljak! És nekem ehhez semmi közöm!

Most már be kell fejeznem az írást, mert mindjárt besötétedik. És éppen nincs villany! Úgyhogy nagyon szeretném, ha már vége lenne a forradalomnak! Akkor biztosan lenne mindig villany meg gáz, ahogy azelőtt! És anyuka a kenyéren kívül mást is kapna a boltban. És végre én is meglátogathatnám a Zsófit meg az Anikót. Apuka szerint hamarosan győzünk, ő már csak tudja, hiszen volt katona, és a rádióból is hallotta. És ő ennek nagyon örül.”

– Azok a napok tényleg ennyire borzasztóak voltak? Ugyanis erről alig esett szó az iskolában! – adok hangot hitetlenkedésemnek.

– Talán jobb is, Ilmuskám, talán jobb is… Tudod, akkoriban majdnem annyira szörnyűséges idők jártak ránk, mint Budapest ostromakor. És erre egyáltalán nem voltunk felkészülve. Nem úgy, mint 44-ben. Szerencsére 56-ban hamarabb lett vége az egésznek. És nem dőlt romba szinte az egész város – mondja csendesen.

– Értem – bólogatok.

Gondolatban hálát adok a sorsnak, hogy ilyen borzasztó élményekben sosem volt részem. Nélkülözésben, lövöldözésben, óvóhelyen dideregve, a patkányoktól rettegve átgubbasztott napokban. Meg még mennyi minden másban sem, amiről anyu nem írt. Ahogyan fogalmam sincs, mi fán terem a Molotov koktél vagy a petrofor. Ám nem érzek magamban most elég erőt, hogy ezekről a részletekről faggassam.

– Na és miért vitatkoztatok a Berg bácsival?

– Ó, hidd el nekem, ennek igazán semmi jelentősége sincs! – vágja rá gondolkodás nélkül.

Ideges fészkelődése, kissé remegő hangja ellenben elárulja.

– Azért csak mondd el, kérlek!

– Hát… ha már ennyire kíváncsi vagy… Szóval, akkor jelentette be a rádió, hogy a ruszkik kitakarodtak Budapestről. Mi persze borzasztóan megörültünk a hírnek. Jesszusom, Ilmuskám, most mit vágod itt nekem a pofákat! Rettentően gyűlöltük a megszálló ruszkikat! És lehet, hogy te ezt nem érted, és megbotránkozol miatta, azonban én máig nem szégyenlem!

Váratlan a belőle áradó haragos indulat. Sohasem hallottam idáig őt így beszélni. Igaz, politizálni sem. Szemben nagyapával és a nagybátyáimmal. Ők, pár pohárnyi bortól még előttem sem tettek lakatot a szájukra. Úgy, hogy nagyapa és a Józsi bácsi párttagok voltak! Mégis gyakran, szinte vetélkedve, együtt szidták a rendszert. Anyu minden ilyen alkalom után a lelkemre kötötte, nehogy eszembe jusson ezt bárkinek elárulni!

Tétovázok, mitévő legyek. Szálljak vele vitába? Vagy hagyjam, hadd mondjon el mindent, amit akar? Avagy evezzek más vizekre, és kizárólag arról faggassam, amiért jöttem? A második lehetőség nagyon csábít. Hiszen valószínűleg újabb családi titkot ismerek meg. Legalábbis remélem!

– Jó, jó, nagyikám! Ígérem, figyelmesen foglak hallgatni! – csillapítom.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr9610987214

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.