Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (14.)

2016. szeptember 03. 18:52 - Vid Ödön

(az elejére)

  1. február 21. csütörtök

Sokáig nem volt időm a Krónikába írni! Mert anyuka még most is beteg! És még mindig nem kelhet fel az ágyból. De apuka szerint már nem annyira sárga, mint először volt. Apukának egyébként mától új munkahelye van! A Televízióban fog mostantól dolgozni. Ezt vacsora előtt mondta. Azt is mondta, hamarosan megérkezik a közvetítőkocsi, azt fogja vezetni. És örüljünk, mert egyelőre ritkán fog vidékre menni. Kérdeztem, mi az a televízió, meg a közvetítőkocsi, de erre azt mondta, hogy ne legyek kíváncsi, mert hamar megöregszem. Inkább gyorsan terítsek meg, mert nagyon megéhezett. Krumplifőzeléket főztem. Sajnos, a rántást megint elrontottam, mert csomós lett, a főzelék meg híg maradt! Apuka erre nagyon dühös lett, és azt kiabálta, hogy a sok krumplitól már hideg a lába. És most azonnal menjek le a Kedves Feri bácsihoz, és hozzak fél liter bort, mert le kell öblítenie ezt a kotyvalékot! A Kedves Feri bácsi az apuka unokatestvére, és a Nagyenyed utca sarkán lévő talponállót vezeti. Anyuka sírva szólt ki az ágyából, hogy ne küldjön le. De erre apuka még jobban kiabált, hogy az ő házában ne ellenkezzen vele senki, és punktum! Így hát lementem. Borzasztóan félelmetes hely az a talponálló! Büdös van, és alig láttam valamit a füsttől. És a férfiak nagyon megnéztek, de a Kedves Feri bácsi azt mondta nekik, hogy aki bántani merne, annak vele gyűlik meg a baja. És adott bort, amit azután apuka a konyhában hamar meg is ivott. Azután az ölébe ültetett. Simogatott, és azt súgta a fülembe, hogy azért jó kislány vagyok, és ő nagyon szeret. Remélem, soha többé nem kell bort vinnem neki! És úgy szeretném megtudni, miért bánik így velem?”

– Itt betelt a füzet. A folytatását egyelőre még keresem, és nagyon remélem, megtalálom! – közlöm szarkasztikusan, és tüntetően a táskámba süllyesztem a Krónikát.

– Most ugye azt gondolod, hogy rettentő rossz anya voltam! De az Isten szerelmére, Ilmuskám – tördeli a kezét –, hidd el, a Pali ellenében nem tehettem semmit!

Egyelőre hagyom, hogy anyu gyerekkorának talán legfontosabb kérdéséről elterelődjön a szó. Mielőtt elmennék, mindenképpen neki fogom szegezni ezt. Nem nyugszom bele, hogy valamilyen, többé-kevésbé elfogadható magyarázat nélkül maradjak!

– Miért? Kérhettél volna segítséget! Tudom is én, a tanácstól, a párttól? Úgy hallottam, akkoriban ezek a szervek sokkal hatékonyabban működtek, mint manapság.

– Jaj, te azt el se tudod képzelni, hogy milyen borzasztó idők voltak azok! Ha ez kitudódik, a Palit biztosan kirúgják a munkahelyéről. Pedig rettentően nagy szerencse kellett hozzá, hogy az akkori állását megkapja. Amúgy is betegre aggódtam magam, nehogy leültetessék! Mert akkor mihez kezdtem volna? Egyedül a négy gyerekkel! Úgyhogy az meg se fordult a fejemben, hogy bárkinek egy árva szót is szóljak.

– Tehát inkább eltűrted, hogy szegény anyut az apja tizenkét évesen esténként borért küldözgeti, minthogy tegyél ellene valamit?! – háborgok.

– Ne félj, a drága jó Imre, az Isten áldja ezért, rettentő hamar közbelépett!

– Anyu megmutatta neki a naplóját?

– Nem, dehogy, hová gondolsz! Sőt, szerintem nem is panaszkodott neki emiatt! Hanem amikor legközelebb a Pali megint leküldte a kocsmába szegénykémet, valószínűleg véletlenül összetalálkozott vele. Tudod, akkor én még mindig betegen feküdtem. Egyszer csak csöngettek. Az Imre volt, az üres cekkerünkkel a kezében. Mögötte meg az anyád pityergett. A Pali, szokása szerint, ingerülten nyitott ajtót:

„– Hát maga mi a fenét akar? Menjen a dolgára, amíg szépen beszélek! Gerda, az anyád úristenit, hol a fenébe van a borom?

– Kövi – válaszolta az Imre halkan, de nagyon határozottan –, küldje a gyerekeket a konyhába! Komoly beszédem van magával és a Bertával!

– Nekem meg nincs! Mert az én házamban azt teszek, amit akarok! És nehogy tüzelni merje ellenem a lányomat, mert bizisten, nem állok jót magamért!

– Ugye nem akarja, hogy az egész ház hallja, amit most mondanék? Pedig nem tartozik rájuk!

– Kedves Imre, mi baj van? – kérdeztem aggodalmasan, mikor végre bejöttek, és a Pali becsukta maguk mögött az ajtót.

– A férje rendszeresen leküldi szegény Gerduskát a kocsmába! Hogy lehetnek ennyire felelőtlenek?

– Nem piálni küldtem oda, hanem borért! – nyegléskedett a Pali. – Mi van abban? És különben is, magának meg mi a fene köze van hozzá?

– Na ide figyeljen, Kövi! – mondta erre az Imre anélkül, hogy megemelte volna a hangját. – Az egy dolog, hogy tele a város ruszki járőrökkel. Ha elkapják a kislányt, nem biztos, hogy valaha élve viszontlátják! De ettől függetlenül és elsősorban, a kocsmában egy gyereknek semmi keresnivalója! Ezt magának pontosan tudnia kell, hisz buzgó párttag! Így akarja őket szocialista emberré nevelni? Tehát, ha még egyszer meglátom akár a Gerduskát, akár valamelyik fiút a kocsma környékén, akkor annak következménye lesz! És ezt ne vegye üres szavaknak!

– Miért, mit tesz? Lenne pofája feljelenti?

– Nem. De ne örüljön, nem magára vagyok tekintettel! Hanem a világért nem ártanék sem Bertának, sem a gyerekeinek! Az unokatestvére, a Kedves Ferenc sorsa viszont cseppet sem érdekel. Gondolom, tisztában van vele, hogy ő mit kapna kiskorú szeszes itallal való kiszolgálásáért!”

– Nem tudom, mi hatott igazán a Palira. Mindenesetre, Istennek hála, attól fogva megint maga járt a kocsmába, ha rájött az ihatnék. Vagy a társaság utáni vágy – fejezi be a történetet.

Zavar, hogy ezzel kapcsolatban is Istent emlegeti. Különösen azért, legalábbis így emlékszem, mivel nem igazán buzgón gyakorolja a vallást. Az még hagyján, amikor egy megboldogult említésekor szinte gépiesen mondja az Isten nyugossza szegényt! Azonban ez egészen más ügy! Annak aztán meg végképp nem örülök, hogy még mindig bagatellizálni akarja nagyapám alkohol iránt érzett megrögzött és olthatatlan vonzódását.

– Én ezért inkább a Berg bácsinak adnék hálát! – jegyzem meg gúnyosan.

– Jaj, nehogy most azt hidd, hogy ezt sose köszöntem meg az Imrének! És, ahogyan már említettem, amíg csak élek, örökké hálás leszek neki azért a sok jóért, amit értünk tett!

– Mesélj már arról – vált hirtelen témát –, mi történt veletek azóta, hogy az anyád ránk csapta az ajtót. De előtte csinálj még egy teát, és kenj pár szelet zsíros kenyeret, mert eléggé későre jár! Sajna, egyáltalán nem számítottam vendégre, úgyhogy más nincs itthon!

– Semmi baj, beérem ezzel! De neked ne melegítsem meg az ebéded?

– Ma én is azt eszem…

Ekkor tudatosul bennem, hogy bár szombat van, és csak járókerettel, irtó nehézkesen képes a lakásban mozogni, egyik fia vagy menye sincs itt segíteni, ebédet készíteni. Vajon miért? Valószínűleg nem jut idő erre rákérdezni, hiszen már majdnem fél négy van, és legfeljebb egy órát maradhatok még. Viszont egyelőre sejtelmem sincs, hogyan deríthetném ki minden kétséget kizáróan, tényleg voltak-e nagyapámnak ferde hajlamai?

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr6211673538

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.