Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (16.)

2016. szeptember 17. 14:39 - Vid Ödön

(az elejére)

– Azt már mondtad, hogy anyád még így is alig spórolt össze egy kevéske pénzt. No de mi lett a pesti lakással?

– Őszintén, nagyikám? Fogalmam sincs! Tizenhatodik szülinapomon anyu elővett egy nagy paksaméta papírt, és leültetett maga mellé: „Ilma, muszáj felkészülnöd arra, ha velem váratlanul történne valami! A hivatalos ügyeket akkor önállóan kell intézned! Mivel senki másra nem számíthatsz, legkevésbé a szüleimre, vagy a széltoló ikrekre, a nagybátyáidra!” Sorra vettük az iratokat: anyakönyvi kivonatok, lakásbérleti szerződés, biztosítási kötvények meg hasonlók. A pesti lakásról szót se ejtett, és most sem akadt a kezembe semmi róla. Mit tudom én, még az is lehet, hogy egyszerűen elvették az apám disszidálása miatt!

Anyu véleményének hallatán pillanatra megmerevedik, de szó nélkül hagyja.

– Hm… tehát az óvári lakás se a tiétek! Kitehetnek onnan?

Miért idegesít iszonyúan a faggatózása? Talán a hangsúlyai? Netán a hangszíne? Lehet, hogy a vizslató, majdhogynem vesébe néző tekintete. Vagy maguk a kérdései? Tisztára olyan érzésem van, mint egyes vizsgáimon. Amikor az ifjú titán tanseg nyeglén, tudálékosan még véletlenül sem arra kíváncsi, mit tudok, hanem hogy mit nem. Mindenesetre nagyinak ezt az oldalát eddig nem ismertem. Alig bírok uralkodni magamon!

– A tanács már fel is mondott – válaszolom végül rezignáltan. – Méltányosságból április végéig maradhatok, addig albérletet kell találnom.

– Lakhatnál itt nálam. Gondoltál erre?

Éppenséggel bevallhatnám, hogy tegnapelőtt megfordult a fejemben a dolog. Azonban a Krónika elolvasása után szinte azonnal elvetettem a lehetőséget. Véleményemen egy kevéssé változtatott ugyan, hogy nagyapa közben meghalt, viszont a beszélgetésünk alaposan ráerősített ódzkodásomra.

– Kösz, de a tanév végéig mindenképpen Óváron kell maradnom! Talán majd azután…

– Hát… én nem akarok bármit is rád erőltetni! Azért azt jegyezd meg, hogy bármikor szívesen látlak! Elég nagy lenne ez a lakás kettőnknek is! És hát hamarosan meglátod, hogy borzasztóan rémes egyedül élni! – mondja keserűen. – Ja, ha már itt tartunk, szóba került valaha, hogy visszaköltözzetek Pestre?

Alighanem azt várja, hogy meghatódjak. Az egyedüllét emlegetése alig-alig ingat meg az elhatározásomban. Ezért csupán a kérdésére felelek:

– Őszintén? Hát nem! Arra is csak egyszer, még tavalyelőtt, próbáltam rávenni, hogy legalább karácsonykor felkeressünk titeket!

– Nocsak! Erre aztán igazán kíváncsi lennék!

„– Anyu, nagyon ellenedre lenne, ha az ünnepek alatt meglátogatnánk a nagyit? Évek óta nem ettem a bejglijéből! – vetettem fel valamikor december elején.

– Szóval az én bejglim nem ízlik neked! – tört ki könnyekben.

– Tudod, hogy nem erről van szó! Csak hát annyira jó lenne találkozni, együtt ünnepelni a családunkkal! Úgy, mint gyerekkoromban!

– Ilma, már ezerszer világosan megmondtam, hogy én még hallani se akarok róluk!

– Igen, mondtad! Pusztán az okát nem árulod el! Pedig azt hiszem, ezt most már nekem is jogom van megtudni!

– Márpedig elégedj meg annyival, hogy jó okom van rá! Sem most, sem később nem akarom sem neked, sem másnak felhánytorgatni azt, hogy az apámtól szinte semmi jót sem kaptam az életben! Ellenben rosszat annál többet! Az anyám pedig mindenben asszisztált neki! Úgyhogy most mondom utoljára, ha nem akarsz idejekorán sírba tenni, ezt még egyszer ne hozd szóba! Egyébként pedig nagykorú vagy. Felőlem, ha mindenáron ki akarsz tolni magaddal, hát csak látogasd meg őket!”

– Jesszusom! Anyád tényleg ezt mondta? – kérdi halálsápadtan.

– Ne haragudj! Sajnálom, hogy ezt a beszélgetésünket egyáltalán megemlítettem…

Bümmm… bümmm… bümmm… bümmm… Az ingaóra hangjára kapkodva veszem elő azt az eléggé vastag, zárt borítékot, amit a Krónika lapjai között találtam. Nagyi még a pesti címünkre küldte anyunak, a postabélyegző szerint 1981. július 21-én. Akkor már Óváron laktunk, nyilván az apám hozta utánunk.

– Nagyikám, nekem lassan mennem kéne! Viszont ezt mindenképpen szeretném most visszaadni neked – nyújtom a levelet. – És arra is nagyon kérlek, őszintén áruld el végre, szerinted a nagyapám anyut meg engem miért úgy szeretett? Vagy, hogy a Krónikából idézzek: „miért bánik így velem?”

Minek kertelek? Inkább egyenesen kéne fogalmaznom: „Miért molesztált? És honnan vette hozzá a bátorságot?”

– Jesszusom! Anyád ezt nem bontotta ki? – jajdul fel, és visszaadja a borítékot. – Hát ezért vártam évek óta hiába, hogy kegyeskedjen szóba állni velem!

Vajon miért siklik el hal módjára a kérdésem elől? Mire számít?

– Na ne mondd, hogy az bármin is változtatott volna! – méltatlankodom.

– Ó, pedig mostanáig ebben reménykedtem! De hát nézd meg magad! Választ találsz benne a kérdéseidre!

No, hát ezt kötve hiszem! Illetve, ha netán szó esik benne a molesztálásról, akkor ez akkora gáz, amekkorára legrémesebb pillanataimban sem számítottam! És csak anyu példáját követhetem, ugyanúgy nagyira csapom az ajtót, és soha többé felé sem nézek! Idegesen pillantok a faliórára. Legfeljebb tizenöt-húsz percet tölthetek itt, ha épeszű időben, és nem éjfél körül akarok hazajutni. Nem félek éjszaka egyedül hazamenni, ám ehhez ma egyáltalán nincs sem kedvem, sem lelkierőm. Ugyanakkor vétek lenne elhalasztani a lehetőséget, hogy végre értékelhető, és reményeim szerint értékes információt kapjak. Mert ami eddig kiderült, az édeskevés! Úgyhogy iménti kétkedésemet magamba fojtom, és némi tétovázás után feltépem a borítékot.

 

 

Először ez a cakkosra vágott szélű, valaha nyilván fényesen csillogó, mostanra töredezett, fakó, barnás tónusú fénykép hullik az ölembe. Rajta nyílt tekintetű, sötét hajú, délceg tartású bajuszos férfi öleli menyasszonyát. A korát nehezen saccolom meg, valószínűleg harminc körül lehet. Ünnepi fekete öltözete szinte beleolvad a háttérbe. Emiatt eldönthetetlen, hogy egyszerű öltönyt, szmokingot, netán frakkot visel. Viszont fehér inge, csokornyakkendője, a gomblyukába tűzött virág, és a bal kezében szorított kesztyűje valósággal virít. Az ara majd egy fejjel alacsonyabb, vőlegényéhez képest szinte még gyermek. Hófehér ruháját szerintem másra szabták. Mellben alig tölti ki, míg az alja szélesen szétterül a padlón. Vajon képes volt-e ebben akárcsak egyetlen lépést megtenni botlás nélkül? Úgy érzem, valamiért nem felhőtlenül boldogok, bár mindketten igyekeznek derűs képpel a jövőjükbe nézni. A férfi abszolút ismeretlennek tűnik. Ezer százalékig biztosra veszem, hogy az eltérő arcvonások miatt nem a nagyapám. Az ara azonban pont olyan, mint anyu a vitrinben lévő családi fotón. Csakhogy ez sokkal régebben készülhetett. Akkor pedig csakis a nagyit láthatom!

 A fénykép hátoldalán egyenletes gyöngybetűkkel írt szöveg van. Hangosan olvasom:

„Remény nélkül a lét semmi,

de reménnyel az élet minden!

Imre

Soroksár, 1944. április 26.”

Mindkettőnket meghatnak a szavak. Nagyi a könnyeit törölgeti. Fogalmam sincs kitől idézett a vőlegény. Viszont az eddig is zavaros történetet újabb, váratlan rejtéllyel kuszálja tovább. Pedig az imént azt az ígértet kaptam, hogy most majd mindent megértek. Hát nem! Még annyit sem, amennyit korábban hittem! Frusztráltabb vagyok, mint ma bármikor.

Jó ideig tétován forgatom a fotót. Gyanítom, kicsoda az Imre a képen, csak nem merem elhinni, kimondani.

– Olvasd már fel a levelet is! – követeli, mielőtt bármit kérdeznék.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr7211716859

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása