Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (2.)

2016. szeptember 21. 16:16 - Vid Ödön

(az elejére)

I. A jövevény

 

Nagyjából ugyanekkor Megyer mezeje félelmetes rengetegének kellős közepén egyszer csak jókora, ragyogó, ametiszt fényű, áttetsző gömb formálódott a semmiből, amely egy közepesen magas testalkatú, húsz év körüli nőt vett körül, majd a fény itt is hirtelen elenyészett. E rejtélyes jelenségnek csak az aljnövényzet körül cikázó, szentjánosbogárként világító lények voltak tanúi.

Az idegen érdekes vonású arcát vállig érő, dús, fekete haj keretezte. Különleges, azon a vidéken ismeretlen anyagú és szabású öltözetet viselt, lábát furcsa cipőbe bújtatta. A holmit szemmel láthatóan úgy készítették, hogy kényelmesen mozoghasson benne, ugyanakkor azonban felhívja a férfinép figyelmét viselőjének gömbölyödő idomaira.

Bár az égen telehold ragyogott, kevés fény szűrődött le az erdő aljára. A jövevény csodálkozva nézett körül, látszott, fogalma sincs, hová került.

– Apa, anya, Tamás, Virág, merre vagytok?

Kiáltozására sehonnan sem érkezett válasz. Határozatlanul téblábolt, nem tudva, induljon-e valamerre, vagy inkább várakozzon, hátha feltűnnek szerettei. A világító bogárkák közömbösen köröztek, időnként kialudtak, hogy pillanatok múlva pár méterrel odébb tűnjenek fel. A fenyőkkel játszadozó szél zúgásán kívül más nem hallatszott.

– Hahó, van itt valaki? – próbálkozott újra, sikertelenül.

– Na, most aztán nyakig ülök a slamasztikában! – nyafogta. – Brrr…, hogy én mennyire útálom a sötétet! Meg mindenféle erdőt is! Most meg itt vagyok egyedül, a csuda tudja hol!

Lassan feladta a reményt, hogy feltűnik valaki, és ügyetlenül botorkálni kezdett a félhomályban. A kidudorodó gyökerekben gyakran megbotlott, a bokrok tüskéi időnként beleakadtak. Mikor valamelyik fénylő lényecske túlságosan közel repült az arcához, sikítva hessegette. Örökkévalóságnak tűnő idő múlva fáradtan rogyott le az egyik fa tövébe, hátát nekivetette, és megpróbálta kényelembe helyezni magát. Lábai sajogtak, kezein jó néhány karmolás égett. Még mindig éjszaka volt.

– Ahelyett, hogy otthon aludnék pihe-puha ágyacskámban, ebben a fránya erdőben kockáztatom a bokaficamot vagy a lábtörést! – nyűgösködött jó hangosan. – És miért?... Mert egy hp vagyok! Fenntartás nélkül elhittem azt a bugyuta mesét, amit apámék karácsonyi meglepetésként feltálaltak!... Egy mesebeli helyről, ahol Katicának és Odinak nevezik őket. Na persze! És hogy tündérekkel, óriásokkal, törpékkel, meg tudom is én milyen egyéb fura szerzetekkel barátkoznak, a királyokról és hercegekről nem is beszélve! És valami Víg Gölöncsér nevű fogadójuk van egy Tökország nevű királyságban… Hogy a csudába lehettem olyan naiv, hogy mindezt bevettem!

Erre sem reagált senki, továbbra is csak az erdő csendes zúgása hallatszott. Idegesen babrálta a haját, és ekkor vékony lánc akadt a kezébe. Óvatosan tapogatta végig a finom ötvösmunkát, mígnem rátalált egy kicsiny kristályfiolára.

– Ez a vacak minden bajom forrása! – csattant fel újra. – Szeretetfiola vagy mi a csuda! Hogy a szeretteimhez repít, bárhol is legyenek, csak rájuk kell gondolnom! Ezt a mesét is bevettem, mert egy hp vagyok! És mi az eredmény? Na mi?... Egy félelmetes rengeteg közepére köpött ki! Én haza akarok menni!!!

Lehunyta a szemét, és remélte, ezzel vége szakad valóságosnak tűnő rémálmának. Ehelyett egy szépséges nő képe jelent meg szemhéján, aki kedves hangon szólította meg:

– Ne félj! Remény soha nem hagy el!

– Na persze! A remény hal meg utoljára – suttogta a sületlen frázist, amit unásig ismételgettek haverjai, ha panaszkodott nekik.

– Ilyesmivel nem jó tréfálni! – neheztelt a látomás. – Az erdőben a védelmem alatt állsz. Kövesd bátran kis barátaimat, elvezetnek a hozzád hasonlókhoz!

Ahogyan feltűnt, ugyanolyan hirtelen foszlott szerte a kép. Egymást kergették gondolatai:

– Úgy látszik, kezd elhagyni az eszem… Ugyan, az már akkor világgá ment, amikor nyakamba vettem ezt a fránya fiolát… Ki a csuda lehetett ez a nő?... Apáék meséltek egy Remény nevű tündérről, de ő nem ilyen erdőben élt… Eh, tegyük fel, hogy most nem hallucináltam! És ha kinyitom a szemem, kis emberkéket fogok látni. Kézen fognak, és valami normális helyre kalauzolnak.

Végre elszánta magát, és körülnézett. A fiola mágnesként vonzotta a szentjánosbogárkának tűnő lényeket. Rémülten sivalkodott, kapálódzott, hogy távol tartsa magától nem kívánatos látogatóit. Azok azonban egyre özönlöttek, mintha az egész erdőben szempillantás alatt híre ment volna az üvegcse felbukkanásának. Már éppen egy jó cifrát akart kiabálni, amikor az apró fények a fiolától kiindulva glédába rendeződtek. A lánc vége elveszett a sötétben, de pár méter hosszan jól kivehette.

–– Szép kis barátok, mondhatom! – dünnyögte maga elé, majd feltápászkodott. – Na lássuk, vezetnek-e valahová!

A fénylő vonal vele együtt mozgott. Lépett egyet előre, a rejtélyes lények is. Gondolta, hátat fordít, és megnézi, mi történik. Igazán meg se lepődött, amikor a fénynyaláb vége mögéje került.

– Jól van, picinyeim, megyek utánatok – mondta jó hangosan, és elindult.

Lassan kezdett világosodni, így legalább már látta, hogy hová lép. Ösvénynek vagy vadcsapásnak nyoma sem látszott, a lények a fákat és bokrokat kerülgetve kígyóztak. Azt várta, hogy a nappali fényben vezetői eltűnnek, akárcsak az igazi szentjánosbogarak, de ezek a teremtmények mit sem vesztettek fényerejükből. Már sok idő eltelt, mióta a nyomukba eredt, és a rengeteg nem változott. Alig vonszolta magát a fáradtságtól, közben egyre erősebben kínozta a szomjúság és az éhség.

Az egyik lépést elvétette, megcsúszott egy kiálló gyökéren, mire teljes hosszában elterült. Az esés ugyan nem fájt, de képtelenségnek érezte a felállást. Becsukta a szemét, és megadóan várta: jöjjön, aminek jönnie kell. Nem történt semmi. Egy idő után összeszedte minden erejét, felpillantott, és mert a fények nem tágítottak, nehézkesen feltápászkodott.

– Jó lenne valamit inni, vagy legalább gyümölcsöt találni! – sóhajtotta.

Úgy tűnt, az erdőben ilyesmi nemigen akad. Kísérői kitartóan hívogatták előre, gondosan igazodva léptei ritmusához. Újabb órák multával kicsiny tisztás szakította meg a vadont. A fénycsóva húzta volna ezen keresztül, de a figyelmét apró, piros bogyók sokasága vonta magára, amelyek a szélső fák tövében nőttek. Nem törődve semmivel, türelmetlenül vetette magát a növényekre, amelyeket közelről érett szamócának nézett. Bár a fénylő lények megpróbálták távol tartani őt az erdőszéltől, kapkodva gyűjtött egy marékra valót a hívogató gyümölcsökből, és mohón a szájába tömte.

A hatás váratlan és gyötrelmes volt. Gyomra görcsbe rándult, kínjában hétrét görnyedt, és viszontlátta az imént lenyelt bogyókat. Eldőlt, mint egy zsák, és keservesen zokogott:

– Megpusztulok, ha azonnal nem ehetek, meg ihatok valamit!... Bármit!... Mi lesz így velem?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr5511733629

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása