Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (3.)

2016. szeptember 28. 16:09 - Vid Ödön

(az elejére)

A felkelő nap még nem látszott, de már pírba borította az Óriások árka partján álló impozáns épületet. Homlokzatán a Víg gölöncsér fogadó felirat hirdette, hogy vidám emberek meleg étellel, hideg italokkal, éjszakai szállással várják a fáradt, éhes vándort. A bejárat előtt Katica és Odi álldogáltak.

Álmélkodva nézték a jócskán megnagyobbított építményt, amelyet hajdan ők alapítottak. Csiribi-Csiribától hallották, hogy huszonhat év esett ki az életükből. Változatlanul nem sejtették, ez hogyan történhetett, hol voltak közben, ugyanis semmire sem emlékeztek. Most izgatottan és kíváncsian várták a találkozást a fogadó jelenlegi tulajdonosával. Az ajtón függő, humkányfejet ábrázoló, díszes kopogtatóval bezörgettek.

– Jövök már! – hallatszott odabentről.

A hang gazdája kitárta az ajtót, majd leesett állal bámult rájuk.

– Mátyás, kisfiam, de megemberesedtél! – ölelte magához a negyven év körüli férfit Katica.

– Anya, apa, tényleg ti vagytok? – hebegte az. – Gyertek be, mindjárt összetrombitálom a többieket.

Előre indult, és szüleit a tulajdonosi lakrész jókora ebédlőjébe kalauzolta. Hellyel kínálta őket, majd elment felébreszteni rokonait. Nem telt bele fertályóra sem, és megtelt a helyiség. A csodálkozó és örvendező ismerősök meg ismeretlenek boldogan ölelték magukhoz az elveszettnek hitteket.

Katica és Odi meghatottan ismerkedtek meg gyermekeik párjaival: Rékával, Mátyás feleségével, Istvánnal, Zsóka férjével, meg Bélával, aki Tündét, legkisebb leányukat vette el. Mivel felettük nyom nélkül múlt el a sok esztendő, most inkább gyerekeik testvérének látszottak, semmint a szüleiknek.

Legvégül magukhoz ölelték humkány barátaikat, Libbenőt és Suhogót, akikkel annak idején számos veszélyes kalandot éltek át. Rajtuk is látszottak az elszállt évek, de még mindig nagyon jól néztek ki.

Végül körbeülték az asztalt, és Odi beszélni kezdett:

– Nincs sok mesélnivalónk. Arra emlékszünk, hogy egyik este Rézvölgyben, a szokásos mulatság után, aludni tértünk. Azután hirtelen egy sziklaodúban találtuk magunkat a haldokló Csiribi-Csiribá társaságában. Az öreg szerint a két időpont között huszonhat esztendő pergett le. Ahogy elnézlek benneteket, ebben most már nem kételkedem. Sok szörnyűségről regélt. Ezekről majd később beszéljünk, ha már mi magunk is megemésztettük a történteket. Ahogy váratlan érkezésünkkor láttuk, jócskán bővítettétek a fogadót, úgyhogy, ha nincs ellenetekre, belevetnénk magunkat a munkába. És most meséljetek, itt mi újság!

Hallgatói arcán egyszerre látszott a visszatérésük felett érzett öröm, és az afeletti csalódás, hogy nem tudták meg Katicáék rejtélyes távollétének okát, meg hogy hol töltötték ezt az időt. Mint legidősebb gyermek, Mátyás szólalt meg először:

– Hát, huszonhat év történéseit mi sem fogjuk egy szuszra elsorolni. Apa, olyan jó szakács, mint te, azóta sem termett, úgyhogy vendégeink örülni fognak, ha végre a főztödet ehetik. Szerintem Tünde is hasonlóképp vélekedik anya kerámiáiról.

Hallgatói hangosan helyeseltek, majd Mátyás folytatta:

– Nagyszüleink mind jó egészségnek örvendnek, együtt laknak a palotában. Már meglátszik rajtuk a kor, de Mátyás nagyapa még mindig kemény kézzel, népe megelégedésére ül Tökország trónján. Nekünk tizenhét éve fiunk született, Levente. Ő most Megyer mezején bojtárkodik, és csak Magvető havának vége felé tér haza. Zsóka és Tünde…

Zavartan nézett előbb a testvéreire, majd a szüleire, mint aki szégyelli a mondandóját. Helyette ifjabb húga fejezte be a mondatot:

– Nekünk még nem született gyermekünk, emiatt jó néhány, minden lében kanál satrafa rendszeresen rajtunk köszörüli a nyelvét. Én amondó vagyok, hogy jönnek majd az utódok, ha itt lesz az ideje, igaz drágám? – nézett szeretettel férjére, Bélára, aki buzgón bólogatott.

– Ha jól belegondolok, mi is kései gyerekek vagyunk – morfondírozott Katica. – És ebből nem származott semmi baj, úgyhogy én sem aggódnék.

– Sőt, még nekünk sincsen gyermekünk, pedig mi aztán igazán benne járunk a korban! – egészítette ki Libbenő a gyermektelenek listáját, mire hallgatói nevetésben törtek ki.

– Bocsássatok meg – szólt közbe Mátyás –, Rékával minket vár a kötelesség, a szállóvendégek hamarosan felébrednek. De ti csak nyugodtan beszélgessetek, majd később csatlakozunk mi is.

– Inkább veletek tartanánk – mondta Odi –, szeretnénk mihamarabb visszazökkenni a régi kerékvágásba.

A társaság szétszéledt, ki-ki ment a dolga után: Odi Mátyással a konyhába, Katica Rékával a fogadó nagy étkezőjébe, teríteni.

Késő délelőtt, amikor az utolsó vendég is jóllakottan távozott, Odi bevert egy kampót a kandalló mellé, és ráakasztotta a varázslótól kapott bőrdarabot. A kopácsolásra előkerült Mátyás, aki értetlenül nézett az apjára:

– Hát te mit csinálsz?

– Teljesítem Csiribi-Csiribá utolsó kívánságát.

– Hogy szöget ütsz a falba?

– Igen. Tudom, furán hangzik, de ezt kérte. Kérlek, ne beszéljünk többet róla!

Mátyás hümmögött, meg dünnyögött egy darabig, hogy mit fognak szólni a vendégek, végül nagyot sóhajtott, és legyintett:

– Hát, ha ezt akarta, akkor legyen úgy. Kár, hogy már sohasem találkozhatok az öreggel, mindig kedves volt hozzánk.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr7511749943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása