Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (18.)

2016. október 01. 21:58 - Vid Ödön

(az elejére)

                                                                                                                                                                       8.         

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ott kezdem, hogyan kérte meg 44-ben az én Imrém a kezemet. Az ugye már kiderült, hogy annak idején Mártonban a szomszédban lakott. De arról még nem esett szó, hogy mindkettőnk szülei a falu legmódosabb gazdái közé tartoztak… Tán valami rosszat mondtam?

– Sejtelmem sincs, merrefelé van az a Márton – vallom be.

– A Csepel-szigeten, nagyjából középtájon. Na szóval, az Imre úgy öt évvel volt idősebb nálam. Akkoriban csak nagyritkán látogatott haza. Ugyanis Pesten egyetemre járt, építésznek tanult! Magas volt – átszellemült arccal lehunyja a szemét –, roppant jóképű, szőke és zöldszemű. Mindig kihúzta magát, azonban egyetlen pillanatra se tűnt ám peckesnek. Nyíltan, derűsen nézett arra, akivel éppen beszélgetett. És persze talpig becsületes, szorgalmas, őszinte! Ami pedig a legeslegfontosabb, a kocsmának még a tájékára se ment soha! Ugye, mondanom se kell, hogy a faluban minden fiatal lánynak megdobbant a szíve, amikor megpillantotta. Bármelyikük boldogan hozzáment volna feleségül, hogyha megkéri a kezét. Hisz láttad a képét! És nehogy azt hidd ám, hogy valamelyiknek is tette a szépet!

Összehasonlítom a Berg bácsival, az igazi nagyapámmal azokat a srácokat, akiket ismerek. Főleg a főiskoláról. Akadna köztük hozzá hasonló, kivéve a kocsmakerülést. Ó, nem mintha rendszeresen részegeskednének. Viszont arra alig kell kapacitálni őket, hogy az etilalkohol bármilyen formáját magukba töltsék, ha pénzük van.

– Hát igen, egy ilyen fiatalember az én szívemet is megdobogtatná! – ábrándozok.

Ügyet sem vet a megjegyzésemre.

– Nos, húsvét vasárnap délután történt. A szüleim olyankor látogatták végig a faluban lakó komákat és sógorokat. Inkább ők mentek, semhogy bárkit meg kelljen vendégelniük. Röstellem, de az apám, az Isten nyugossza őt, egy rettentő smucig ember volt.

Lehet, hogy anyu tőle örökölte a spórolásra való hajlamot? – fut át az agyamon.

– A Terka, de nem az a kis kurva, aki miatt a Pali meghalt, hanem a cselédlányunk, vasárnaponként kimenőt kapott. Emiatt egyedül voltam otthon. Az ünnep tiszteletére a legszebb ruhámban ültem az első szobában és elmélyülten kötögettem. Egyszer csak valaki finoman megzörgette az utcára nyíló ablakot.

„–Jesszusom, Imre, megijesztett! – sikkantottam meglepetten, miközben a szívem repesett az örömtől, hogy a titkon imádott férfi, fekete ünneplőben, bekopogtatott hozzám. Azt hiszem, fülig el is vörösödtem.

– Kedves Berta, beszélni szeretnék magával! Beenged?

– Egyedül vagyok – válaszoltam félszegen –, nem illik… Jöjjön vissza később! Illetve, ne is jöjjön, apámuram nem áll szóba volksbundistákkal…”

Sose hallottam ezt a fogalmat, ezért közbekérdezek:

– Kik azok a volksbundisták?

– A Volksbund az itt élő németek egyesülete volt a háború alatt. Na hol is tartottam?... Ja, hogy az Imre egy volksbundista. Ezen ő rettentően meglepődött, és megkérdezte, hogy ugyan honnan veszem ezt a csacsiságot?

„– Hát az apja itt a fő-fő ember a németek között! Akkor pedig maga se lehet más, csakis német!

– És ez miért baj? – értetlenkedett.

– Apámuram szerint a németektől mostanság a magyar embernek félnie kell! És ezért a magyaroknak össze kell tartanunk, különben megjárjuk! – ismételtem apám szentenciáit, kevés meggyőződéssel.

– De kedves Berta, hiszen maguk is, mi is tősgyökeres svábok vagyunk, az őseink századok óta itt éltek, élnek Mártonban! Szerintem ezen jottányit sem változtat, hogy tisztelt Endre bátyám pár éve a Salzról Soósra magyarosíttatta a nevüket. Szóval, mi ez a butaság?

– Márpedig apámuram szerint ez mostanság már nem számít! Ma itt csak magyarok, meg németek vannak! Március tizenkilenctől pedig a magyaroknak rettegni kell a németektől! Azóta kerülünk is mindenkit, aki volksbundista!”

Elképesztenek a hallottak. Egy újabb szeletkéje a történelemnek, amiről sem az iskolában, sem otthon soha egyetlen szó sem esett. Tényleg gyilkos, elvakult indulatok dúltak akkoriban azok között, akik emberemlékezet óta egymás szomszédságában éltek, és végeredményében közös gyökerekkel bírtak? A dédapámban biztosan! Annyira, hogy képes volt még a nevét is megváltoztatni!

Momentán azt sem tudom, örüljek-e annak, legyek-e büszke rá, hogy legalább felerészben sváb vagyok. Vagy pedig szégyelljem és rejtegessem a dolgot, mint a dédapám?

Nincs időm ezen töprengeni, mert nagyi belelendült az emlékezésbe. Csillogó, ábrándos szemekkel mesél tovább arról a sorsdöntő beszélgetésről:

„– Nyugodjon meg, kedves Berta, én sehová sem léptem be! Én nem német vagyok, hanem ahogyan már mondtam: sváb! Én ide születettem, és itt akarok élni! És ebben a földben szeretnék örökre pihenni, ha majd letelik az időm! Viszont most egy életbevágóan fontos dologról kívánnék magával beszélni!

– Ó, kedves Imre, maga ezt olyan szépen mondta!… Hát… nem is tudom… talán csak nem lesz baj belőle! Még mindig jobb, ha idebenn beszélgetünk, semhogy valaki meglássa magát így az ablakomban. Apámuram biztosan letörné a derekamat… No de hát kerüljön beljebb!”

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr3111759061

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.