Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (4.)

2016. október 04. 13:02 - Vid Ödön

(az elejére)

Hiába sápítozott, hiába sajnálta magát a fiatal nő a balul elsült bogyóevés után, néma, fénylő kísérői kitartóan kavarogtak körülötte, megpróbálták rávenni a felállásra, és útjának folytatására. A nap már jócskán túlhaladt a zeniten, mire belátta, vagy összeszedi magát, vagy pedig nyomorultan, elhagyatva pusztul el. Nehézkesen feltápászkodott, mire vezetői azonnal a szokásos alakzatba rendeződtek, átkalauzolták a tisztáson, a fák közé. Kimerülten botorkált utánuk sötétedésig.

Mardosta az éhség, gyötörte a szomjúság, lábait ólomnehéznek érezte. Bár cipőjét kocogásra tervezték, mégis úgy vélte, talpán számos vízhólyag szakadt ki, amelyek cudarul égtek. Időnként látott néhány gombát, a bokrok ágain piros meg fekete bogyókat, de nem merte az újabb hascsikarást megkockáztatni. Egyszer úgy tűnt, mintha távoli kutyaugatást hallana, de a hang hamar elenyészett, és újra csak az erdő monoton zúgása vette körül.

Amikor a félhomályban már sokadszor hasalt el a kiálló gyökerekben, nem akaródzott neki felállni. Úgy érezte, immár tényleg nem bírja tovább. Lehunyta szemeit, és várta az elkerülhetetlent. Félig ájult, félig szendergő állapotában újabb nő képe tűnt fel. Hasonlított az édesanyjára, csak jóval fiatalabbnak tűnt.

– Örülök, Gyöngy, hogy legalább te megérkeztél! – vélte hallani a jól ismert hangot. – Kedvesem, szedd össze magad! Sokkal szívósabb vagy annál, hogy csak így feladd. Még tarts ki egy kicsit, meglásd, hamarosan célhoz érsz!

Erőlködve nyitotta ki a szemét, de ugyanazt látta, mint előzőleg: a derengő holdfényt, és a rá várakozó fényláncot. Nem tudta eldönteni, valóban szólt-e hozzá valaki, vagy csak a képzelete ösztökélte a továbbhaladásra. Percekig gyűjtögette maradék erejét, majd nehézkesen felkászálódott, és öregesen eredt vezetői nyomába.

Mozgását leginkább csoszogásnak nevezhetnénk. Okulva az eddigiekből, alaposan a lába elé figyelt, a gyökereket igyekezett átlépni. Agyából száműzött minden italra vagy ételre vágyó gondolatot, csak gépiesen számolta lépteit. Százlépésenként nekitámaszkodott a legközelebbi fatörzsnek, és pár percig pihegett. Leülni nem mert, félt, hogy akkor képtelen lenne újra felállni. Így is egyre keservesebben tudott elszakadni alkalmi pihenőhelyeitől.

Végtelenül hosszúnak tűnő vándorlás után a rengeteg ritkulni kezdett, és helyenként betörtek a közben felkelt nap sugarai. Még egyszer összeszedte magát, és kibotorkált a fák közül. Előtte napfényben fürdő, végeláthatatlan zöld mező terült el.

Az őt idáig vezető fénycsóva hirtelen eltűnt. A távolban pár fából és bokorból álló ligetet pillantott meg, amelyből mintha füst kanyargott volna, és kutyaugatást meg halk kolompszót is hallani vélt. Megkönnyebbülten felsóhajtott, de ekkor ereje végkép elhagyta, leroskadt a földre, és önkívületbe zuhant.

 

 

Keskeny, gyékényből szőtt fekhelyen tért magához. Homlokát kellemesen hűsítő, vizes rongy fedte, máskülönben ugyanabban a ruhában volt, mint amiben napokkal ezelőtt régi, megszokott világából elindult. Úgy tűnt, megtalálói nem akarták, vagy nem tudták levetkőztetni, és másba öltöztetni. Kínzó szomjúságot meg mardosó éhséget érzett. Erőlködve ült fel, és körülnézett.

Az ablaktalan helyiség falait durván megmunkált farönkökből ácsolták, a tetőt nádkévék alkották. Odabenn félhomály uralkodott, csak a nyitott ajtón keresztül jutott be némi fény. A csupasz, döngölt padlón az ágya végén még egy hasonló fekhely állt a fal mellett. Ezen kívül két jókora ládát, tűzhelyet, meg néhány állványféleséget látott, amelyekre különböző, ismeretlen rendeltetésű szerszámot és edényt akasztottak. A szoba közepét asztal, meg két lóca foglalta el. Kintről juhok bégetése és két férfi komótos beszélgetése szűrődött be.

Megpróbált felállni, ám lábai nem engedelmeskedtek.

– Hahó, felébredtem! – akarta kiáltani, de csak nyöszörgésre futotta erejéből.

Hangjára fiatal, jóképű legény lépett be. Kezében csuprot tartott, amit odanyújtott.

– Idd meg, ettől erőre kapsz – mondta valamilyen ismeretlen nyelven. – Frissen fejt tej.

Bár egyetlen szót sem értett, a szájához emelte az edényt, és mohón belekortyolt. A fehér folyadék szokatlan íze heves köhögésre ingerelte, legszívesebben visszaköpte volna az egészet. Undorral az arcán adta vissza a csuprot:

– Soha nem ittam ilyen fertelmeset! Nincs valami normális innivalód?

Most a fiú lepődött meg, részint, hogy megszokott itala ilyen heves visszautasítást váltott ki, másrészt az idegen szavakon. Egy darabig tétovázott, majd kiszólt az ajtón:

– Apó, nem értem, mit beszél vendégünk, meg miért nem ízlik neki a tej.

Hamarosan idős, de szemmel láthatóan ereje teljében lévő férfi lépett be. Alaposan megnézte az ismeretlent, közben csóválta a fejét, végül azt mondta:

– Hát, ha nem kell neki a tej, hozzál fiacskám egy kis vizet.

A legény térült-fordult, és a csuporban vizet adott a szemlátomást döbbent nőnek. Az előbb megszagolta, majd óvatosan belekortyolt a hűsítő italba. Meglepte, hogy nem érezte sem a klór, sem a cső ízét. Nekibátorodva fenékig ürítette az edényt, azután kérő mozdulattal adta vissza:

– Ez jólesett, kaphatnék még?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr5411766973

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása