Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (19.)

2016. október 08. 18:22 - Vid Ödön

(az elejére)

– Beeresztettem a házba, és visszaültem a székemre. Gondosan eligazgattam a szoknyámat meg az ingvállamat, ahogyan anyám tanította. Rejtsen el mindent, amit egy rendes lány idegen férfiszemnek nem mutogathat! Még csak az kéne, hogy kacérnak látszódjak! Felvettem a kötést. Legyen valami fegyver a kezemben, ha netán bármi illetlenségre vetemedne. Közben pedig majd kiugrott a szívem a helyéből, amiért kettesben vagyunk!

Mennyit változott a világ alig ötven év alatt! Manapság már nem azért igazítjuk el gondosan a miniszoknyát, vagy a kivágott blúzt, hogy túl sokat takarjon. A fürdőruhákról nem is szólva. Egy fiúval négyszemközt lenni pedig hétköznapi, szóra sem érdemes ügy. Kár, hogy én ilyesmiről egyelőre csak álmodozok… – irigykedek magamban.

„– Nos, kedves Imre, mi lenne hát az az életbevágóan fontos dolog? Ami nem várhat addig, amíg apámuramék hazatérnek? – kérdeztem szemlesütve, a tőlem telhető legkomolyabb hangon.

– Néztem magát ma a tojásgörgetésen… most is maga volt a legszebb lány – válaszolta ábrándosan. – És a nézése… igéző…

– Akkor miért cibálta meg mindig a copfomat, ha találkoztunk? – kértem rajta számon a gyerekkori csínytevéseit.

– Mert már akkor is szerelmes voltam magába!

– Hűha! Én meg mindig azt hittem, hogy nem tetszem magának, azért piszkál…”

– Hát, úgy látszik, a gyerekek udvarlása mit sem változott a te időd óta!

Nem reagál vidámnak szánt megjegyzésemre, majdhogynem áhítattal mesél tovább:

– Az én Imrém ekkor szertartásosan a fél térdére ereszkedett, mélyen a szemembe nézett, és rettentő komolyan azt mondta:

„– Kedves Berta, én tiszta szívemből szeretem magát, és halálomig senki másba nem fogok beleszerelmesedni! Tisztelettel kérem tehát, legyen a feleségem!

– Jesszusom!sikkantottam, majd kiugrottam az ablakon.”

Elképzelem a jelenetet. Bár igyekszem visszatartani, kitör belőlem a röhögés.

– Bocs, nagyi!

– Igazad van, tényleg roppant mulatságos látvány lehettem, amint ünneplőben elterülök az ablak alatt – nevet velem. – Máig nem értem, miért tettem? Kislányos butaságból-e? Szemérmességből? Vagy csak időt akartam nyerni? Szerencsémre éppen nem járt arra senki, így észrevétlen szaladhattam vissza a házba. Az Imre persze meg volt rökönyödve, és borzasztóan aggódott, nem esett-e valami bajom. De csak a ruhámat sároztam össze. Este aztán magyarázkodhattam az apámnak miatta. Viszont addig történt még egy s más…

Kis szünetet tart, kortyol a teájából.

„– Kedves Imre, a házasság az egy rettentően szent dolog! – mondtam homlokomat ráncolva, felnőttes hangon.

– Kedves Berta, én halálosan komolyan beszélek! Kérem, jöjjön hozzám feleségül! – ereszkedett megint a térdére.

– De hát én még tizenhét se vagyok! Még nem vagyok kész a házasságra! Még szerelembe se estem soha! – tiltakoztam vehemensen.”

– Mielőtt közbeszólnál, a koromról akkor egy kicsit túloztam. Hisz csak két hónappal múltam el tizenhat. Viszont elmondhatatlanul boldog voltam attól, hogy én vagyok az a szerencsés, aki, ha Isten is úgy akarja, hozzámehet a falu legkívánatosabb legényéhez. Azonban az illem akként kívánta, legalábbis ahogyan anyám tanította, hogy kéressem magam.

Ha nem jegyzi meg, én bizony simán elsiklok afelett, hogy 44-ben, húsvétkor tizenhat vagy tizenhét éves volt-e. Inkább kíváncsian várom a részleteket. Annyi keserűség után jó lesz valami szépet is hallani!

„– Pedig a szeme az mást mond! – nevetett huncutul az Imre.

– Na és mit mond? – mórikáltam magam.

– Hogy fülig szerelmes belém! Ugye?

– Jaj, csak nem mondja komolyan, hogy ez így látszik! – pirultam el.

– Bizony, nem ma láttam én ezt magán először! Azonban ez kölcsönös, mert már régóta szerelmes vagyok magába, kedves Berta! – ezzel átkarolta a derekamat, mintha csárdáshoz készülődne. – És az egyetlen dolog, amit tiszta szívből, őszintén megígérhetek, hogy történjen bármi, én halálomig az leszek!

– Ó, Imre, ilyet még sose mondtak nekem! És ennyire szépen… jaj… úgy szeretném ezt még milliószor hallani… – pihegtem ábrándosan. – De, hát ez olyan váratlanul jött… nem is tudom… kérettem még mindig magamat. Pedig eszem ágában se volt nemet mondani. – És, hát az illendőség azt kívánná, hogy apámuramat kérdezze először!

– Kedves Berta – válaszolta határozottan, miközben úgy nézett a szemembe, hogy elvesztem benne –, ha nem lenne ez az istenverte háború, ha nem kéne hamarosan megint a frontra mennem, bíz udvarolnék én hosszan, akár évekig is magának. És természetesen híven követném a szokásokat. Amire sajnos jelenleg nincsen időm!

– Jaj, drága Imre, hát mostan mit is mondjak?

– Szívből örülnék a beleegyezésének! Akkor már holnap… nem, még ma megkérném a kezét Endre bátyámtól, ahogyan egy úriembernek kell!

– No és ha netán nemet mondanék? – évődtem vele, de a vállára tettem a kezem.

– Megérteném, kedves Berta! – válaszolta nagyon komolyan. – Higgye el, cseppet sem haragudnék érte! Elmennék. Bizakodnék a háború mihamarabbi befejeződésében, meg abban, hogy épségben hazatérek. Remélve, hogy addigra meggondolja magát!

– Na és ha apámuram netán ellenzi ezt a házasságot?

– Abban az esetben türelmesen várni fogok, amíg már önállóan dönthet a saját sorsáról. És egyfolytában reménykedem, hogy végül a feleségem lesz!

– Drága Imre, csókoljon meg! – rebegtem, és szorosan hozzá bújtam, pont úgy, ahogyan olvasmányaim alapján a nagy pillanatot elképzeltem.”

Az egyre nagyobb hévvel mesélt visszaemlékezéstől teljesen elérzékenyül, szinte megfiatalodik. És érezhetően boldog, hogy annyi év után végre megoszthatja valakivel kedves emlékeit. Habár jobban tette volna, ha mindezt anyunak mondja el!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr411781199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása