Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (20.)

2016. október 15. 16:18 - Vid Ödön

(az elejére)

– Ez volt életem első csókja! Tudod, Ilmuskám, azt sose felejti el az ember! Különösen, ha olyan rettentően szenvedélyes, mint az Imréé…

Emlékeztethetném, de minek, hogy fogalmam sincs, milyen csókolódzni.

– Az Imre kisvártatva elment azzal, hogy még az este visszajön – mesél tovább. – Én meg repkedtem a boldogságtól, egyre csak az járt a fejemben, hamarosan asszony leszek! Boldogan fogok élni szemrevaló, derék urammal, egy csomó gyermeket szülök neki. Eszembe se jutott azon aggódni, hogy háború van, és az Imrének rövidesen a frontra kell mennie, ahonnan isten tudja, hazatér-e egyáltalán. Annyira belemerültem az ábrándozásba, hogy elfeledkeztem besározódott ünneplőmről, meg, hogy megpróbáljam a nyomokat eltüntetni. Aztán nemsokára megjöttek a szüleim. Az apám kicsit kapatos volt, szokás szerint mindenütt felhajthatott egy-egy kupica szilvóriumot. Rögtön észrevette, hogy a távollétükben valami történt. Mindjárt kérdőre is vont:

„– Berta! Maga szerencsétlen! Most meg mit csinált már megint?”

– Tudod, általában halkan, megfontoltan, a szavait megválogatva beszélt, hogy odafigyeljenek rá. Velem különösen kedvesen bánt, kivéve, amikor megharagudott. Azt viszont sose tűrte, hogy akár anyám, akár én ne engedelmeskedjünk mindenben az akaratának, netán bármiben ellentmondjunk. Olyankor bizony az asztalra csapott, és ordított, káromkodott, ahogyan akkor is.

„– Apámuram, a szomszéd Imre megkérte a kezemet – vallottam be szemlesütve, nem gondolva a következményekkel. Pedig tudhattam volna, hogy menten ki fog törni a ribillió.

– Hogy azt a keserves kutya úristenit neki! – üvöltötte céklavörös fejjel. – Csak nem az a senkiházi, volksbundista, piperkőc Berg kölök merészkedett ide? Magának meg, léha céda, nyilvánvalóan kedvére volt a dolog! Hiszen a sárban fetrengtek! Akár a disznók! Méghozzá az egész falu szeme láttára! Matild, maga mit szól ehhez?

– Mein Gott! Das ist ein Skandal! – csapta erre össze a kezét anyám, aki gyakran váltott németre, ha ideges vagy feldúlt volt. Ám ezzel tovább fokozta apám haragját.

– Az úristenit, Matild! Már ezerszer megmondtam, az én házamban német szónak helye nincs! És máskor vigyázzon jobban a lányára! Berta! Maga meg verje ki az egészet a fejéből! Az egyetlen gyermekemet nem adom egy jöttment volksbundistának! Ha az a bitang gazember netán be merészel ide kopogni, esküszöm, vasvillával mutatok neki utat! Berta, ezt jól jegyezze meg! Amíg én élek, az én házamba az az alak be nem teszi a lábát! És ha megtudom, hogy maga csak egyszer is találkozik vele, bizisten, én letöröm a maga derekát! És erről több szó ne essék! – ordította egy szuszra.”

Amennyire a gyerekkoromból emlékszem, nagyi számára a férje szava szent volt. Soha semmiben ellent nem mondott neki, és mindig helyeselte, bármit mondott, vagy tett. Most már tudom az okát is: ehhez szoktatta a dédapám, akiről eddig szinte semmit sem hallottam. Az viszont nem világos, ezek után hogyan lett ebből házasság? Nyomban magyarázkodik, mintha meghallotta volna a gondolataimat.

– Tudod, ha akkor az apám vagy az anyám azt mondja, hogy fiatal vagyok még a házassághoz, meg hogy várjam meg, amíg az Imre hazatér a frontról, valószínűleg hallgatok rájuk… Legalábbis most így gondolom. Azonban egyikük se hozta még egyszer szóba a dolgot. Úgyhogy én április 26-án úgyszólván megszöktem hazulról. Egy kis vulkánfíber bőröndben két váltás öltözettel, meg anyám esküvői ruhájával, amit a padláson találtam meg, felültem a reggeli HÉV-re, és bezötyögtem Soroksárra, ahol az Imre várt rám.

– Tyűha, te megszöktél otthonról?

– Bizony, Ilmuskám, bizony! – bólogat.

– De hát miért?

– Mártonban abban az időben nemigen akadt olyan legény, akibe bele tudtam volna szerelmesedni, ráadásul még az apám mércéjének is megfelelt. Azaz magyar volt, vagy sváb létére annak vallotta magát, és nem utolsó sorban eléggé módos családból származott. Azért élt ott egypár fess, nőtlen fiatalember, ám az én Imrémhez fogható egy se! Úgyhogy életemben először dacoltam az apám akaratával.

– No és ezt megbántad?

– Hát igen… mi tagadás, hébe-hóba még ma is eltöprengek azon, vajon helyesen cselekedtem-e akkor? Meg hogy hogyan alakulhatott volna a sorsom… – bizonytalankodik.

Egészen más válaszra számítottam. Azonban érzem, ez most nem az a perc, amikor bármit szabadna mondanom. Ezért türelmesen várok, amíg összeszedi magát.

– No de hadd folytassam! Szóval, az Imre jóban volt a soroksári plébánossal. Tudod, mindkettőnket katolikusnak kereszteltek. Így az atya szemet hunyt fiatal korom meg az apai áldás hiánya felett. Én a sekrestyében öltözködtem át, a férfiak azalatt odakinn beszélgettek. Azért nem ment ám minden úgy, mint a karikacsapás. Ugyanis egyedül képtelen voltam begombolni a ruhámat. Ami, láttad a képen, a kelleténél bizony kicsit hosszabb és bővebb, és minek is tagadjam, eléggé poros volt. A tisztelendő atyát meg mégse kérhettem meg, hogy segítsen! Így hát be kellett hívnom az Imrét. Persze, tudtam azt rettentő jól, mennyire borzasztóan rossz ómen, ha a vőlegény nem az oltár előtt pillantja meg először a díszbe öltözött arát. Aztán az Úr színe előtt egymásnak sírig tartó hűséget fogadtunk. Onnan elmentünk egy fotográfushoz, nála csináltattuk ezt a képet. Ez az egyetlen, amin ketten vagyunk az én Imrémmel, Isten nyugossza azt az áldott jó embert… – nézi könnyes szemmel a megsárgult fotót.b9fa1cd073604f6715e46f14b0718977.png

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr1811809879

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása