Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (6.)

2016. október 19. 14:40 - Vid Ödön

(az elejére)

Reggel ugyanott ébredt, ahol este elaludt. Kávéillat sehol, a dereka elgémberedett, a feje fájt, egyszóval pocsékul érezte magát. Csend vette körül.

Felült, és szétnézett. Egyedül volt. Az asztalra valaki kikészítette a reggelijét: csuporban tejet, kenyeret, meg tálkában zsendicét. Lekászálódott a dikóról, undorodva fordult el az ételtől, és kilépett az ajtón.

A nap már magasan járt az égen, és jólesően felmelegítette a levegőt. A kunyhó előtt senkit sem látott, és se beszéd, se zaj nem hallatszott.

– Hahó, merre vagytok? – kiabálta, de nem kapott választ.

– Szóval itt hagytak. Hát, akkor nézzünk körül!

Az építmény mögött termetes fűzfák lógatták ágaikat, kellemes árnyékot vetve. Kissé távolabbról patak zúgását hallotta. A bejárattal szemben hatalmas területet kerítettek körül, végébe nádtetős, nyitott színt állítottak. Még egy épületet látott, egyik része tyúkól lehetett, mert előtte tucatnyi szárnyas kapirgált a vesszőből font kerítés mögött, a másik rendeltetését egyelőre nem sejtette.

Gyerekkorában párszor nyaralt vidéki rokonoknál, ahol néhány portán még állt az a kis bódé, amiben az ember könnyíthetett magán. Ilyennek itt nyomát sem látta. Ahogyan a mosdásra, fürdésre szolgáló kádnak vagy dézsának sem.

– Az kizárt, hogy ne fürödjenek – morfondírozott –, ahhoz nem voltak elég büdösek, meg hát tisztának látszott az arcuk és a kezük is. Lehet, hogy a patakban mosdanak?

Elsétált a keskeny mederben csobogó kristálytiszta vízfolyáshoz. Talán százméternyire a gazdaságtól embermagasságú vízesésből ömlött le. Mögüle fából ácsolt csatorna vezetett vizet a hosszú vályúba, amelynél nyilván a jószágot itatták.

A zuhogó alatt parányi tóvá szélesítették a medret, partjára meg egyszerű padot állítottak. Mivel embernek még mindig nyoma sem volt, levetette a ruháit, és belegázolt a medencébe, azután sikítozva lábalt is kifelé, annyira dermesztőnek találta.

– Gondolhattam volna! – sziszegte – Ilyen az én formám, vagy undorodom saját szagomtól, vagy kockára fagyhatok! Hogyan lehet így élni? Még jó, hogy ilyen meleg van, különben biztosan tüdőgyulladást kapnék.

Hosszas hezitálás után újra bemerészkedett a vízbe, és megmosakodott. Kilötykölte a fehérneműjét is, majd kiült a napra, várta, hogy megszáradjon és felmelegedjen.

Órák múlva, mikor gyomra hangos korgása már elviselhetetlennek tűnt, rászánta magát a házba való visszatérésre, és a kikészített étel elfogyasztására. A túró és a tej változatlanul nem nyerte el a tetszését, jobb híján a kenyérrel próbált meg jóllakni.

Azután a körülményektől elkeseredve várakozott a férfiak hazatértére. Hogy gyorsabban teljen az idő, felmerült benne a takarítás gondolata. Kicsit zavarta, hogy még sohasem vett kézbe seprűt, csak a porszívót és a mosógépet tudta kezelni. Ám egyiknek sem látta nyomát. Ahogyan eddigi élete egyéb megszokott kellékeinek sem: villanykapcsolónak, rádiónak, tvnek, a mobiltelefonról és az internetről nem is beszélve. Az egyik sarokba támasztva állt egy leveles gallyakból eszkábált, seprűnek látszó eszköz. Megpróbált vele söpörni, mire pillanatokon belül mindent belepett a felvert por. Köhögve menekült ki a szabadba, átkozva azt a percet, amikor nem utasította vissza a nyakában függő fiolát.

Aztán eszébe jutott, hogy neveltetéséből hiányzik az olló, tű és cérna célravezető alkalmazásának elsajátítása. Ha valamije elfeslett vagy elszakadt, rohant vele anyukájához. Most meg egyetlen, az időjárásnak nem igazán megfelelő öltözete van, amely ki tudja, meddig fogja bírni.

Főzőtudománya is csupán a teakészítésre korlátozódott. Azt is csak villany teafőzőben tudta elkészíteni, a gyufa használatával hadilábon állt. Nézegette a tűzhelyt, fogalma sem volt, hogyan gyújthatna be.

Nagy sokára közeledő kolompszót, többszólamú bégetést és időnként ugatást hallott. Kiment a kunyhó elé, és ott várta, hogy a ház gazdái hazaérkezzenek. Kisvártatva feltűnt a nyáj. Elől, hatalmas, kampós bottal a kezében ballagott az öregember, nyomában négy, nevetségesen nyírt állat haladt, mindegyik nyakában kolomp függött. Mögöttük hosszan elnyúlva sorjáztak a többiek, lehettek vagy háromszázan. Körülöttük két koromfekete és egy fehér puli rohangált, a sorból kilógókat szorgosan terelték vissza a helyükre. Utolsónak Levente maradt, aki botjával ösztökélte az el-elmaradozó állatokat.

A nyájat a juhászok és négylábú segítőik beterelték a karámba. A furán nyírtakat elkülönítették a többitől, azután gondosan rájuk zárták az ajtót. Addigra Gyöngy is odament, és a kerítésen keresztül bámulta a nyüzsgő állatseregletet. Őt viszont a kutyák vizslatták gyanakodva, időnként vicsorogtak rá, meg vadul ugatták, ám végig tisztes távolságot tartottak tőle.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr1911821613

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.