– Az én drága Imrémtől egy darabig jöttek a tábori lapok. Mindig azt írta, hogy jól van, meg hogy nagyon szeret, és minden szabad percében rám gondol. Azt viszont sose árulta el, hol, merrefelé jár. Ugye, azt mondanom se kell, hogy mindre szorgalmasan válaszoltam. Hogy vigyázzon magára, meg hogy borzasztóan hiányzik! Ezek többsége eljutott hozzá, néhány viszont elkallódott. Az utolsó lapját július végén kaptam meg. Még abból is úgy tűnt, hogy ép és egészséges. Azután többé semmise érkezett tőle. Pedig akkor már biztosan tudtam, hogy áldott állapotban vagyok. Azonnal megírtam neki. A hasam egyre nőtt, és azzal együtt a kétségbeesésem is, vajon mi lehet vele? A tanti tartotta bennem a lelket. Folyton azt mondogatta, cseppet se féljek, minden rendben lesz, és hamarosan hazajön az uram! A front közben közeledett hozzánk. Naponta légiriadókat és bombázásokat vészeltünk át. Ráadásul az élet is mind nehezebbé vált. Amikor novemberben a németek Soroksárt kiürítették, a tanti elment Mártonba. Hívott magával, mert szerinte az apósomék biztosan befogadnának. De az apám miatt nem mertem hazamenni. Addigra már jókora lett a hasam. Az egyik idősebb munkásnő, a Gergely Ica megsajnált. Megengedte, hogy náluk, az Ófaluban lakjak, míg megszületik a baba. Borzalmas idők jöttek… – kicsordulnak a könnyei.
Jószerivel alig tudok valamit erről az időszakról. Töriből kizárólag a jelentősebb hadi eseményekről tanultunk. Azt hiszem, Budapest ostromát egyetlen órán elintézte a Vértessy tanár úr. Hogy a lakosság közben, meg utána mit élt át, arról szó sem esett! És az április 4-ei ünnepségek szónoklatai másról szóltak. Amíg a nagyi nem kezdett el róla beszélni, ez – sajna – szinte alig érdekelt. Viszont most rádöbbenek, lassacskán elfogynak azok, akik a mi nemzedékünknek erről mesélhetnének. Mind fontosabbnak tűnik számomra, hogy a nagyszüleim meg a dédszüleim történetét megismerjem, és annakidején majd továbbadjam leendő gyermekeimnek.
– Tudod – törölgeti a szemét –, ott álltam egyes egyedül. Az én drágámról hónapok óta semmi hírt se kaptam. A hasamban az anyáddal a munka egyre nehezebben ment. Alig volt mit ennem! Úgy éreztem, ezt nem fogom kibírni! Aztán januárban megérkeztek az úgynevezett felszabadítóink – ekkor a félreérthetetlen macskakörmöt mutatja –, és ettől a helyzetem csöppet se lett jobb. Sőt! Az Ica a férjével azokban a napokban a padlásukon rejtegettek, nehogy valami bajom essék a fene nagy szabadságban…
– Na de nagyi! Hogy mondhatsz ilyesmit?! – tör ki belőlem.
– Csak nem hiszed azt, hogy most bármiben is túlzok! Azért, mert nincs benne a történelemkönyvben, meg senki se beszél róla, bizony előfordultak rémséges dolgok! Örökre hálával tartozom az Icáéknak, amiért ezektől engem megóvtak!
Hevessége meggyőz, hogy bármennyire ellenkeznek a hallottak a felszabadítókról eddig bennem élt képpel, elhiggyem az állításait. Kár! Egy ideával megint szegényebb lettem! Nagyot sóhajtva hátradőlök, úgy várom a folytatást.
– Január 25-én déltájban kezdtem el vajúdni. Higgyél nekem, hogy akkor a poklok minden kínját megtapasztaltam. Az Icának sikerült valahonnan egy bábát kerítenie. Ő segítette másnap estére erre a cudar világra szegény Gerduskámat. Ritka csenevész babaként épphogy nagyobb volt egy vekni kenyérnél. Isteni csoda, hogy életben maradt…
Míg mesél, arcát eltorzítja az újból átélt fájdalom. Reggel óta most érzem először, hogy meg kell vigasztalnom. Mellélépek, és megfogom mindkét kezét. Hálásan néz rám, és lassan összeszedi magát.
– Azután csőstől jöttek a bajok. Tejem alig volt. Tehéntejet vagy tápszert szinte lehetetlen volt szerezni. És rettentő gyorsan rájöttem, hogy egyáltalán nem készültem fel az anyaságra. Képtelen vagyok a kislányomat ellátni! Közben Budapest ostroma még mindig tartott, odahallatszott az ágyúszó. Egyesek azt pusmogták, hogy közeleg a felmentő német sereg, és Csepelt hamarosan vissza fogják foglalni. Ráadásul az Ica férje két nappal korábban eltűnt. Azt gyanítottuk, hogy sok más szerencsétlennel együtt a ruszkik malenkij robotra vitték. Így hát másnap kora hajnalban felkerekedtem, és gyalog elindultam Mártonba. Reméltem, hogy ha az apám nem, akkor legalább a Berg család befogad!
– Tyűha! Honnan vettél ennyi bátorságot?! Én semmi pénzért nem vállalkoznék ilyesmire!
– Jaj, nehogy már azt hidd, hogy bátor voltam, hanem végsőkig elkeseredett! Kilátástalannak láttam a jövőt. Csak arra tudtam gondolni: mennem kell, amíg lehet! Az Ica persze roppant kedvesen marasztalt, az Isten áldja meg érte! Viszont szerintem meg is könnyebbült, hogy a két gyerekén kívül nem kell majd minket is istápolnia.
Elképzelem a tizenhét éves fiatal nőt, amint karján újszülött csecsemőjével, télvíz idején nekivág a bizonytalannak. Hisz fogalma sincs, élnek-e a rokonai? És vajon ad-e menedéket és segítséget az, aki nemrég még azt írta, a szeme elé ne kerüljön!
